Kondor Vilmos a Bűnös Budapest-sorozat történelmi krimijeivel nemcsak a zsáner kedvelői körében lett népszerű író. Sikere – más jelenségekkel együtt – hozzájárult ahhoz is, hogy magáról a műfajról is kialakult egy a korábbi előítéleteken, az exkluzív magasirodalom határainak védelmezésén túllépő diskurzus. A huszadik század fontos történelmi pillanatiban életre keltett bűnügyek után új regénye a mai Budapesten játszódik, és ez összességében túl nagy vállalásnak bizonyul.
Jóllehet az olvasók nemigen tudnak a jelentől teljesen elvonatkoztatva olvasni, nagy különbség van aközött, hogy egy krimi a történelmi múltban vagy a jelenben játszódik-e. A helyszínekre, történeti szereplőkre és eseményekre való rácsodálkozás, a felismerés öröme más karaktert ad az olvasásnak, ki vagyunk téve a történelmi ismereteink által kialakított háttérnek, vagy adott esetben azok hiányának. Egy valamirevaló krimiíró igyekszik úgy megkomponálni a cselekményt, hogy előismereteitől függetlenül értse mindenki, mégis: a majd’ százéves díszletek között játszódó történet valamiképp a saját történelmi narratívánkba ágyazódik bele. Ha pedig történetesen a városnak a múltja elevenedik meg egy könyv lapjain, amelyben élünk, és nincs kifejezetten rosszul megírva, sokkal könnyebb vele szoros érzelmi viszonyba kerülni – részben ez Kondor Vilmos korábbi könyvei sikerének titka is.
Azért említem ezt, mert az új kötetét összességében sikerületlennek gondolom, és ennek éppen a történeti távlat hiánya az egyik oka: bizonyos stilisztikai hanyagságok, apró, zavaró megbicsaklások megjelennek benne, ugyanúgy, mint a korábbi kötetekben, csakhogy itt a jelenben zajló cselekmény valamiképp kevésbé tereli el erről a figyelmet. Mintha ugyanazt a distanciát akarná a szerző megtartani, mint történelmi krimijei esetében, de közben a jelenkori társadalmi problémákról és közéleti-politikai témákról is szeretne beszélni: úgy tűnik, mindehhez egyszerűen nem elég az általa létrehozott elbeszélői nyelv teherbírása.
Pedig a történet váza remek lehetőségeket tartogat. Magyarország miniszterelnöke minden előzmény nélkül meghal, ami először szívrohamnak tűnik, ám hamar felmerül a szándékos emberölés gyanúja. A lehetséges tettesek között van az összes politikai ellenfél az ellenzékből és a kormányoldalról, egy szélsőjobboldali szervezet egy videóban magára is vállalja a gyilkosságot, de Ferenczy Tibor nyomozó, az új Gordon Vilmos egy másik szálat is felkutat, aminek felgöngyölítésével végül megoldja az esetet. A regény elbeszélője egyes szám harmadik személyben szólal meg, de voltaképp Ferenczy kivetített belső monológját, önmagával folytatott vitáit olvassuk, kiegészítve nem túl frappáns, néhol viszont kifejezetten életszerűtlen dialógusokkal.
A könyv nyitánya, a „prológus” és az azt követő néhány fejezet biztos kézzel van megírva, a jelenetezés pontos és informatív. Már a legelső fejezetből megtudunk szinte minden fontos információt a főhősről: erős, jó a közelharcban, iszik, gyerekkora traumái nyomot hagytak személyiségén, emellett szenvedélyes megfigyelő, mindent átlátó és kikövetkeztető tekintet az övé. Talán mondani se kell, hogy nem ápol túl jó viszonyt feletteseivel, afféle örök lázadó. Emellett – ezt már a későbbi fejezetekből tudhatjuk – érző ember is, aki párjával gyerekként nevelt sérült puliját pontosan hordja akupunktúrára. A hard-boiled krimik hősei számára szinte kötelező alkoholizmust néhány további rigolya egészíti ki: fél a liftektől, ha egy mód van rá, nem veszi le a bőrzakóját, az ital mellé „hozzáadott értékként” – ahogy ő nevezi – nyugtatót is szed, amitől viszont olykor emlékezetkiesése támad.
Ez az emlékezetkiesés azért jó ötlet, mert egy halvány utalás formájában a műfaj mitológiai forrását, Oidipuszt is megidézi. Miután a nyomozó a Teve utcai rendőrpalotában egy megbeszélésen magára eszmél, úgy kísérli meg az öntudatlanul, de vélhetően tevékenyen eltöltött órákra való visszaemlékezést, hogy rávetül a nyomozás során önmagához visszajutó Oidipusz tragédiájának árnyéka. Nemcsak a bűntény és a tettes kiléte homályos, hanem a bűnüldöző elméje, akinek tiszta tudata visszanyeréséért és megőrzéséért is küzdenie kell. Milyen kár, hogy mindez csak néhány villanás erejéig biztatja az olvasót a bűnös és a nyomozó szimbolikus szerepének újragondolására!
Metafizika helyett kapunk mást. Kis magyar politikai-társadalmi körképet például: a politikai szereplőket a szerző úgy gyúrja át, hogy felismerhetőek legyenek, de nem beazonosíthatóak. A nagyobbik kormányzó pártot Magyar Polgári Pártnak, koalíciós partnerüket Demokratikus Keresztényeknek hívják; a betegesen elhízott, korrupt miniszterelnöknek a kézilabda a mániája, ezért országszerte épülnek az új sportcsarnokok – ennyi konkrétum talán érzékelhetővé teszi azt a distanciát, amivel a könyv a fikció világába lép át, ezzel elmozdítva a valóságeffektusokat is, amelyek így bohózatszerűvé válnak.
Ez semmiképp sem válik a könyv előnyére: hiszen akár megpróbálhatna megfogalmazni értelmes állításokat is arról a világról, ami körülvesz minket – ez lehetne a legfontosabb erénye, ha már a mondott erős indítás után az izgalom szintjét nem sikerül fenntartania. Ehelyett csak egy általánosan apatikus és apolitikus korrajz nem túl alapos felskiccelésére futja. Az önvédelemből minden értelemben „középen” álló kisember filozófiája hatja át a könyv világát, aki cikizi a drága öltönyös kollégát és a drága autókra is pikkel, miközben egyfajta lenéző attitűddel fordul a nála is szerencsétlenebb emberek felé.
Az igazán nagy baj a könyvvel az, hogy nem képes azt a szorongató légkört fenntartani, ami miatt a krimiket úgymond „nem lehet letenni”. Azt hiszem, ennek oka a regény nyelvében keresendő: a szereplőkhöz és az elbeszélt cselekmény hangoltságához képest mondhatni barokkosan cizellált, néhol nem elég gördülékeny, több helyen akadozó. Nem tudja megteremteni a nyelvi áttetszőség érzetét, vagyis azt a benyomást, hogy magát a lebilincselő eseménysort olvassuk közvetlenül, észre sem véve az elbeszélő közbejöttét, hanem épp az elbeszélői szólam nyelvisége kiabál ki egy-egy elrontott mondat vagy helytelen szóválasztás miatt. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy megzavarja az élményt. Az sem igazán segít ezen, hogy az elvileg legizgalmasabb részeknél tűnik úgy, mintha elfáradt volna a szerző: egy idő után jobban szurkoltam neki, hogy oldja meg jól a fejezetet, mint Ferenczy Tibornak, hogy leplezze le a gyilkost.
A könyvben legalább tízszer szerepel az a formula, hogy a főhős megmarkolja a majrévasat (az anyósülés ablaka feletti kis kapaszkodó). E mögött vagy egy durva fogadás állhat, vagy figyelmetlenség. De jellemző az egész szövegre, hogy bizonyos szófordulatok kétszer vagy többször köszönnek vissza (például az a nyomozói ars poétika, hogy a tényekkel lehet vitatkozni, de nem érdemes). Azt, hogy a nyomozócsoport parancsnokának mély hangja úgy emelkedett fel, mint egy raj fekete seregély, néhány oldalon belül háromszor köszön vissza. De a „fasírozott” vagy a „ténylegesen” szavak dialógusba ágyazott használata is azt mutatja, a keresett, maníros kifejezések kiszorították azokat, amiket az emberek a valóságban használnak.
Ezek után nem meglepő, hogy a könyv címének sincs – legyen mégoly hangzatos – semmi értelme. A bűntől keletre egy üres sztori közepesen elmesélve. Akkor már inkább Frei Tamás.
A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.