Fábián Marcell pandúrdetektív ismét titokzatos halálesetek után nyomoz. De vajon milyen rejtélyes kapcsolat fűzi a regényben ügyészként, de ma már íróként is ismert Gozsdu Eleket a bácskai kisvárosban tomboló, végzetes tánckórhoz?
Bár e krimi a 2017-ben megjelent Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című Hász-regény folytatása, de aki az első rész olvasása nélkül fog hozzá, annak sem kell megküzdenie a sorozatjellegből adódó nehézségekkel: a szerző gördülékenyen oldja fel a folytatásos történetekből következő dilemmákat. Az első részben megismert szereplők jelleme nem változott, a különbség talán csak annyi, hogy itt összetettebben mutatja meg őket, de úgy, hogy közben elkerüli az önismétlést. Sőt Gozsdu Eleket, a korábbi regény mellékszereplőjét már-már főszereplővé lépteti elő, miközben új alakokat is formál. Finom utalásokkal viszi bele a történetbe a 19-20. században élt másik két alkotó, Kánya Emília és Jókai Mór munkásságát. A bűnügy, amelyet Fábián Marcellnak meg kell oldania, nem kötődik az első részben felderített bűncselekményekhez, ugyanakkor annyi kapcsolódási pont azért van a két műben, hogy ez az elvonatkoztatás ne ébresszen hiányérzetet azokban sem, akik az első résztől indíttatva vették kezükbe az újat.
1903-ban Fiuméből indulunk, ahol Fábián Marcell és a felesége, Amália az ország első női lapszerkesztőjének, Kánya Emília író-újságírónak vendégszeretetét élvezi. Bár a kötet kiindulópontja Fiume, a nyomozás során a főhős eljut Abbáziába, ahol találkozik Jókai Mórral. Jókai megmutatja neki azt a vázlatot, amit Amália beszámolói és az újságcikkek alapján Fábián Marcell előző nyomozásáról írandó regénytervéhez készített.
E korfestő közjáték azonban korántsem öncélú, szervesen illeszkedik a történet fő szálaihoz, amik ismételten a délvidéki kisváros, Zombor utcáin tekeregnek: ugyanis felüti a fejét egy rejtélyes járvány, amelynek áldozatai delíriumos tánckór után végeznek magukkal.
Fábián Marcell életébe egy fiút és egy lánykát jövendölnek, eltűnik Julika, akire a Fábián család családtagként tekint, és kiderül az is, hogy a pandúrdetektív sógora miért viselkedik olyan furcsán.
A nyomozásban résztvevők – Amáliának ismét kitüntetett szerep jut az összefüggések észrevételében – már egy összeszokottabb csapat képét mutatják, olajozottabban működik az általuk üzemeltetett gépezet, mint az előzményben. Ugyanakkor a kissé idillikusnak látszó kisvárosi életmód sajátosságai, kiváltképp az egymás iránti tisztelet és a békés együttélésre való törekvés itt is fontos alkotóelemei a könyv atmoszférájának. Ez egyébként a regény hatásmechanizmusában is központi jelentőségű, hiszen a bűnesetek és a járvány egy olyan közeg mindennapjait mozdítják ki a szokványosból, ami hozzászokott a megnyugtató és békés állandósághoz.
Fábián Marcellnak a sorozat második részében sem sikerült tartania magát az őt felnevelő László atya tanításához. Nem tudott belenyugodni a tudatlanságba, hiszen a családtagként szeretett Julika élete múlt azon, hogy beletörődik-e az elfogadhatatlanba, a lány eltűnésébe. A Nagy Maurizio, vagyis Ladislav Šturt – európai hírű mágus és illuzionista, hírhedt anarchista és a titkosrendőrség spiclije – után is nyomoz, mert minden jel arra utal, hogy Julika eltűnése összefüggésben van a mágus megjelenésével a településen, a sógora furcsa viselkedése pedig a járványt elindító színésznővel, akivel kedd esténként titokban találkozik a szabóságban. A narratíva sokban hasonlít az első részhez: miközben Fábián nyomoz, egyre közelebb kerül a családját érintő rejtélyek megoldásához is. A magánéletével összefüggő ügyek megint annyira beszippantják, hogy munkáját is kockára teszi, hiszen a titkosrendőrség besúgójának élete után való kutakodás hátráltatja a kisvárost veszélyeztető rejtelmek felfedezésében.
A delíriumos tánckór utáni halálokkal kapcsolatos nyomozás eredményesen zárul, kiderül, mi idézte elő a hentes, a Gozsdu Elektől szerelmes leveleket kapó lány és több más ember halálát. Ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mindez csak egy ember felelőssége-e, vagy van más bűnös is. A szerző nem juttatja többlettudáshoz sem olvasóit, sem főszereplőjét.
Végig fenntartja a tudatlanságból fakadó feszültséget azáltal is, hogy az aprólékosan kidolgozott jelenetek, a biztos kezű, megejtő következetességű cselekményvezetés újabb és újabb kérdésfeltevésekre készteti az olvasókat és a karaktereket egyaránt, ezáltal a nyomozás egy olyan folyamattá válik, ami ezúttal nem ér véget az utolsó oldalon.
Sok minden kiderül persze, azonban fontos dolgok maradnak homályban. A zárósorok talán ezért olyan sejtelmesek – vajon arra utalnak, hogy a sorozat következő kötete szervesebben, a folytatásos jellegben rejlő potenciál kiaknázásával készül?
A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.