Hanthy Kinga: Magyar volt-e Al Capone? (Magyar Nemzet, 2019)

Két állítást is találtunk: 1. Kondor Vilmos nem létező személy. Ezen a néven valószínűleg két, ha nem három író publikál, hol önállóan, hol egy regényen belül akár együtt is. 2. Kondort csak annyira engedték be a kánonba, hogy ne váljon veszélyessé. A krimi feliratú ajtón beléphetett, az irodalom feliratún már nem.

Az első állításra nincs bizonyíték, aligha akad textológus, aki megvizsgálná a szövegeket. Ez azonban következik a második állításból. Mivel a szerző nem része a kánonnak, nem érdemes vele fáradozni. A magyar irodalmi kánon bejárata keskeny, és szigorúan őrzik, ami persze nem hazai specialitás, csak nagyobb országokban szélesebb az ajtó, és az ajtónállóknak is többféle az ízlésük. De ott is megy az „én neked, te nekem”. Az olvasó pedig mindenhol követi a sorvezetőt. Csak az a könyv létezik, amelyikről beszélnek.

A titokzatos Kondor Vilmos (Vilmosok) erős belépőt produkált(ak) 2008-ban a magyar könyvpiacon. A Budapest noir 2008-ban jelent meg, majd évente következtek az újabb krimik. Ha Kondor egyetlen szerző, és tényleg az, akinek mondja magát, vagy mondják, akkor igaza van, ha rejtőzködik. Az irodalmi életben mozogva az interjúk, fellépések, felolvasások, író-olvasó találkozók és rendhagyó irodalomórák mellett nem maradt volna ideje e mennyiség megtermelésére.

A Kondor-könyvek érdeme a cselekményen, a krimi rejtélyén túl a miliő, a szépen, nagy alapossággal felrajzolt háttér és hangulat, ezt is szeretik az olvasók. (Van egyébként nekünk egy másik kortárs írónk, a kánonból szintén kifelejtett Csabai László. Ő is vidéki, nyíregyházi, de ő bizonyíthatóan igazi. Szindbád-regényei míves irodalmi művek, miközben nyomozások is, a főhős, Szindbád történelmi időkben és helyszíneken működő hivatásos nyomozó. Aki még nem hallott Csabairól, nézzen utána!)

Kondor állandó főhőse újságíró, a Pethő Sándor-féle Magyar Nemzet bűnügyi tudósítója, ebben a minőségében keveredik bele ügyekbe, persze csak azzal a vehemenciával, ahogy újságírók szoktak. Nem egy Bruce Willis, bár remekül és szívesen bokszol, amint az a legújabb Kondor-krimiből, A budapesti gengszterből is kiderül. Annyiban más az új könyv, hogy Amerikában játszódik a szesztilalom idején, szerepel benne Al Capone és Nucky Johnson meg jó néhány egykori igazi maffiózó – aki látta a Boardwalk Empire (Gengszterkorzó) című HBO-sorozatot, ezeket a figurákat „személyesen” is ismeri. Amúgy pedig a könyv a Budapest noir előzménytörténete. A már tíz esztendeje az apjával a tengerentúlon élő Gordon Zsigmond 1929 tavaszán megbízást kap a szerkesztőjétől: épüljön be a maffiába, leplezze le a bűnözők és a politika közötti kapcsolatot, majd írjon Pulitzer-díjas sorozatot.

A beépülés sikeres, Gordon hibátlanul működik, míg magyarságának köszönhetően vagy épp nem köszönhetően összeesküvésre nem bukkan – véletlenül magyarul beszélő gengsztereket hallgat ki –, ettől kezdve az életéért és nem az újságcikkért küzd.

Leírhatjuk, hogy A budapesti gengszter szórakoztató olvasmány, meg azt is, hogy kicsit papírízű. Talán inkább ez utóbbi. Mintha az amerikai szesztilalom meg Al Capone megtanulása kevésbé ment volna, mint a Magyar Nemzet és Budapest történetéé. Hogy miért kellett elkalandozni Amerikába? Talán azért, mert érdekesnek ígérkezett a történetben a magyar szál, amelyből kiderül, hogy a tengerentúli gengszterek között is akadnak magyarok. Felmerül, hogy Al Caponénak is lehettek magyar gyökerei. Nélkülünk talán fel sem épült volna Amerika?

A budapesti gengszter nem a legsikerültebb Kondor-regény, de ettől még a szerzőnek lehetne helye a kánonban, hiszen igényes irodalmat művel. Ez a mű is tisztességes, szórakoztató és korrekt olvasmány.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Szilágyi Zsófia: Nerpa, sztyeppe, Ljubov Orlova (Litera, 2013)

Csabai ezúttal nehéz terepre lépett: olyan közegben kellett mozgatnia főhősét, amely nemcsak időben távoli, de rejtélyes is mindmáig. A Pervijplán nevű városkából nézve már Irkutszk is elérhetetlen álomnak tűnik, nemhogy Magyarország. – Szilágyi Zsófia kritikája Csabai László Szindbád Szibériában című kötetéről.


Furcsa volt szembesülni azzal a kritikai beszélgetéssel, amelynek 2010. szeptember 4-én voltam résztvevője, a Vidor Fesztiválon, Nyíregyházán. (Szerkesztett változatban itt el is olvasható.) Akkor arról a Szindbád, a detektívről vitatkoztunk, amelyről csak sejteni lehetett, hamarosan egy sorozat nyitódarabjává válik. Nem simult bele teljesen az akkoriban érzékelhető történelmi krimi-hullámba, Baráth Katalin és Kondor Vilmos kötetei közé, hiszen, hogy szándékosan pontatlanul fogalmazzak, a Szindbád, a detektív sokkal kevésbé volt krimi, mint Dávid Veron vagy Gordon Zsigmond esetei, mégis lehetett detektívtörténetként is olvasni. Csabai megírt egy jól kitalált nyomozófigurát, kevés jellemvonással rajzolva meg: megtudtuk, honnan a neve (Schiffer Árpádként, Bagdadban, gyermekkorában kapta, egyszerű fordítással), kiderült róla, hogy a sült halfej az egyik kedvenc csemegéje, és végigkövethettük, miként bogozza ki a kisebb és nagyobb bűnügyeket olyan módon, hogy a feszült figyelem a „fegyvere” ebben a harcban, és az a képessége segíti, hogy kívülről, a messziről jött ember tekintetével szemlélődik. Azt pedig tudja minden krimiolvasó, hogy a sorozatok első kötetében ez így szokás: megismerjük a nagy detektívet, hogy aztán a következő kötetekben már ismerősként üdvözölhessük őt magát is, meg azt a világot, amelyben mozog. Persze, egy olyan gyorsan és drasztikusan változó régióban, amelyben élünk, nehéz változatlan feltételek közt nyomozgatni éveken (köteteken) át, mint tehette ezt, mondjuk, Miss Marple vagy Maigret felügyelő. Mégis, már Csabai első Szindbád-könyvénél azt éreztem, túl gyorsan lépdeltünk el, novelláról novellára, a húszas évektől a negyvenesek közepéig, holott jónéhány kötet „kitelt” volna abból az időszakból. Lehet, bennem van a hiba: túlságosan érdekesnek találom a húszas-harmincas éveket, akár Budapestre, akár Nyíregyházára (vagyis Nyárligetre, hiszen Csabai ugyanúgy felismerhető, mégis fiktív helyszínt írt meg, ahogy Kosztolányi a sárszegi regényeiben) figyelve – már Kondor Vilmosnál fájlaltam, hogy olyan nagy időugrások vannak az egyes kötetek között. Igaz, azt is lehet mondani, hogy Csabai éppen azzal választotta a kockázatosabb és elismerésre méltóbb megoldást, lépett ki a „termelést” vállaló krimiírók közül, hogy nem maradt az ismerős, könnyebben megírható közegben. (Egyébként a két kötet megjelenése közt eltelt három év is mutatja, nem az olvasókat legalább évente egy detektívregénnyel „kiszolgáló” szerzők útját kívánja járni.)

Az emlegetett egykori beszélgetésben jósolgattam a beszélgetés végén. Felvetettem, merre kanyarodhat a történet: bár egyértelműnek tűnt, hogy a kötet végén fogságba került Szindbádot a negyvenes évek második felében és Szovjetunióban látjuk újra, lehetségesnek véltem, hogy előzmény-könyvet kapjunk, de akár azt is, hogy a novellaciklus egyes darabjai közé íródjék bele egy-egy regény, hiszen olyan sok „üres hely” maradt Szindbád sorsában. Pontosan tudom, hogy egy kritikus legyen nagyon óvatos, ha jövőlátónak képzeli magát: könnyen úgy járhat, mint most én. Mára egyértelműnek látom ugyanis, nem lehetett másféle folytatás, sőt, még az a gyanú is megképződött bennem (talán mert annyira jól hangzik a Szindbád Szibériában cím), hogy ez a kötet volt a cél, hogy a negyvenes évek végének Szovjetuniója izgatta a szerzőt valójában. Azért építette fel Nyárligetet, hogy emlékezzünk arra, mit veszített el a főhős, hova vágyódik vissza.

Csabai ezúttal nehéz terepre lépett: olyan közegben kellett mozgatnia főhősét, amely nemcsak időben távoli, de rejtélyes is mindmáig. A Pervijplán nevű városkából nézve már Irkutszk is elérhetetlen álomnak tűnik, nemhogy Magyarország. De nemcsak Szibériában járunk, hiszen Szindbád, ennyit talán a könyv elolvasását tervezők felbosszantása nélkül is elmondhatok, eljöhet onnan, látja, például, Moszkvát is, nemcsak a végtelen orosz tajgát. A legerősebb részek számomra mégis azok maradtak, amikor a rejtélyes édesvízi fókákat, a nerpákat látjuk, a sztyeppén követjük Szindbádot a nagy orosz télben, vagy a szovjet szupersztárral, az énekesnő-színésznő Ljubov Orlovával ismerkedünk. „A nerpa is egy olyan felfoghatatlan szibériai valami.” – olvassuk. Ezeket a szibériai valamiket szerettem a legjobban Csabai kötetében.

Sokkal kevésbé örültem annak, hogy a nagyregény megírásának vágya elragadta a szerzőt – és ezt nem egyszerűen műfaji problémának látom. Nem pusztán a magyar irodalom szokásos útját követve járhatta be a novellaciklus-regény utat Csabai (a Szindbád, a detektív véleményem szerint a novellaciklus, a „majdnem-regény” határterületére helyezhető, az átmeneti műfaj lehetőségeit remekül kihasználó munka), de azért is, mert az orosz nagyregény legfényesebb korszaka, a Dosztojevszkijtől Bulgakovig tartó csábította el. Nem tett jót a könyvnek, hogy szerzője annyira megszerette saját anyagát: nem tudott elég könyörtelen lenni a szövegéhez, nem volt képes lemondani egyes részletekről. Sztálin, például, fenyegetőbb maradt volna, ha érezzük, a távolból is rátelepszik mindenre és mindenkire, mint így, hogy kapunk róla egy külön fejezetet. De kihagytam volna Grecki komendánt élettörténetét is – enélkül is érzékelteti a könyv, milyen tragédiákon keresztül váltak kegyetlenné, embertelenné egyes hősök, és ezek a részletek annyira szétfeszítik a detektívtörténet műfaját, hogy mintha nem sikerülne visszatalálni hozzá a mű zárlatában.

Már az első Szindbád-könyvben elmaradtak a nagy nyomozó diadalmas esetfeltárásai – ezúttal még indokoltabb, hogy a detektív ne legyen képes az intellektusával legyőzni a gonoszt. Miként is állíthatná helyre egy nyomozás a bűnösök megtalálásával „a világ rendjét” az abszurd és életveszélyes Szovjetunióban… Nem kapunk most sem olyan újramondást, mint, teszem azt, Poirot-é szokott lenni, amikor rövidítve elmeséli az egész bűnesetet az életben maradt egybegyűlteknek. Ehelyett a zárófejezet késztet újraolvasásra, fokozottabb figyelmet kérve tőlünk, mint amilyet az első, élményolvasásnál tudtunk adni. De itt már nem működik olyan jól, ami az első kötetben remekül: zavaró megoldatlanságnak éreztem a rejtélyek feloldásának elmaradását, nem a krimiműfajt kitágító írói fogásnak.

Ha először hihetetlennek is tűnt, hogy a Magyarországról lágerbe került Szindbád nyomozó lehetett a Szovjetunióban, erre kapunk valamiféle magyarázatot a könyv végén. Azt viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy a főhős olyan árnyaltsággal megtanuljon oroszul, amilyennel megnyilvánul a kihallgatásokon, megértve a nem orosz anyanyelvű, tehát nyilván akcentussal beszélőket, a rendőrségi szakszavakat használókat. S nemcsak azért kételkedtem végig, mert emlékszem rá, hogy a nagyapám, aki a szovjetek fogságából, valahonnan a Kaukázusból, csak 1947-ben jött haza, milyen csekély, az életben maradáshoz elégséges orosztudást szedett magára: az a magyarázat sem győzött meg, hogy a kétnyelvű közegből érkezett Szindbád a szlovák nyelvtudása miatt boldogulna ilyen könnyen az orosszal. Azt éreztem, amit a címet olvasva is: Csabai annyira el akarta juttatni a hősét Szibériába, hogy számos nehezen hihető momentum elfogadására „kérte” olvasóját.

A könyvben felépített világ olvasói örömet, a „nagyregény” és a krimi összeházasításának kudarca pedig csalódást okozott, nem kedveltem a színdarabokra emlékeztető közbevetéseket sem. Egyet hozok példaként: „Ugyan már! (önmaga számára is váratlan indulattal) Mintha ebben az országban olyan sokat érnének a törvények!”. De megmaradok a Csabai-féle Szindbád-könyvek olvasójának: várom a folytatást, a nyárligeti nyomozó sorsának alakulásáról azonban biztosan nem fogok jósolgatni többet.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Pogrányi Péter: Izgalmak nélkül (Revizor online, 2016)

Kondor Vilmos a Bűnös Budapest-sorozat történelmi krimijeivel nemcsak a zsáner kedvelői körében lett népszerű író. Sikere – más jelenségekkel együtt – hozzájárult ahhoz is, hogy magáról a műfajról is kialakult egy a korábbi előítéleteken, az exkluzív magasirodalom határainak védelmezésén túllépő diskurzus. A huszadik század fontos történelmi pillanatiban életre keltett bűnügyek után új regénye a mai Budapesten játszódik, és ez összességében túl nagy vállalásnak bizonyul. 
Jóllehet az olvasók nemigen tudnak a jelentől teljesen elvonatkoztatva olvasni, nagy különbség van aközött, hogy egy krimi a történelmi múltban vagy a jelenben játszódik-e. A helyszínekre, történeti szereplőkre és eseményekre való rácsodálkozás, a felismerés öröme más karaktert ad az olvasásnak, ki vagyunk téve a történelmi ismereteink által kialakított háttérnek, vagy adott esetben azok hiányának. Egy valamirevaló krimiíró igyekszik úgy megkomponálni a cselekményt, hogy előismereteitől függetlenül értse mindenki, mégis: a majd’ százéves díszletek között játszódó történet valamiképp a saját történelmi narratívánkba ágyazódik bele. Ha pedig történetesen a városnak a múltja elevenedik meg egy könyv lapjain, amelyben élünk, és nincs kifejezetten rosszul megírva, sokkal könnyebb vele szoros érzelmi viszonyba kerülni – részben ez Kondor Vilmos korábbi könyvei sikerének titka is.

Azért említem ezt, mert az új kötetét összességében sikerületlennek gondolom, és ennek éppen a történeti távlat hiánya az egyik oka: bizonyos stilisztikai hanyagságok, apró, zavaró megbicsaklások megjelennek benne, ugyanúgy, mint a korábbi kötetekben, csakhogy itt a jelenben zajló cselekmény valamiképp kevésbé tereli el erről a figyelmet. Mintha ugyanazt a distanciát akarná a szerző megtartani, mint történelmi krimijei esetében, de közben a jelenkori társadalmi problémákról és közéleti-politikai témákról is szeretne beszélni: úgy tűnik, mindehhez egyszerűen nem elég az általa létrehozott elbeszélői nyelv teherbírása.
Pedig a történet váza remek lehetőségeket tartogat. Magyarország miniszterelnöke minden előzmény nélkül meghal, ami először szívrohamnak tűnik, ám hamar felmerül a szándékos emberölés gyanúja. A lehetséges tettesek között van az összes politikai ellenfél az ellenzékből és a kormányoldalról, egy szélsőjobboldali szervezet egy videóban magára is vállalja a gyilkosságot, de Ferenczy Tibor nyomozó, az új Gordon Vilmos egy másik szálat is felkutat, aminek felgöngyölítésével végül megoldja az esetet. A regény elbeszélője egyes szám harmadik személyben szólal meg, de voltaképp Ferenczy kivetített belső monológját, önmagával folytatott vitáit olvassuk, kiegészítve nem túl frappáns, néhol viszont kifejezetten életszerűtlen dialógusokkal.  
A könyv nyitánya, a „prológus” és az azt követő néhány fejezet biztos kézzel van megírva, a jelenetezés pontos és informatív. Már a legelső fejezetből megtudunk szinte minden fontos információt a főhősről: erős, jó a közelharcban, iszik, gyerekkora traumái nyomot hagytak személyiségén, emellett szenvedélyes megfigyelő, mindent átlátó és kikövetkeztető tekintet az övé. Talán mondani se kell, hogy nem ápol túl jó viszonyt feletteseivel, afféle örök lázadó. Emellett – ezt már a későbbi fejezetekből tudhatjuk – érző ember is, aki párjával gyerekként nevelt sérült puliját pontosan hordja akupunktúrára. A hard-boiled krimik hősei számára szinte kötelező alkoholizmust néhány további rigolya egészíti ki: fél a liftektől, ha egy mód van rá, nem veszi le a bőrzakóját, az ital mellé „hozzáadott értékként” – ahogy ő nevezi – nyugtatót is szed, amitől viszont olykor emlékezetkiesése támad.
Ez az emlékezetkiesés azért jó ötlet, mert egy halvány utalás formájában a műfaj mitológiai forrását, Oidipuszt is megidézi. Miután a nyomozó a Teve utcai rendőrpalotában egy megbeszélésen magára eszmél, úgy kísérli meg az öntudatlanul, de vélhetően tevékenyen eltöltött órákra való visszaemlékezést, hogy rávetül a nyomozás során önmagához visszajutó Oidipusz tragédiájának árnyéka. Nemcsak a bűntény és a tettes kiléte homályos, hanem a bűnüldöző elméje, akinek tiszta tudata visszanyeréséért és megőrzéséért is küzdenie kell. Milyen kár, hogy mindez csak néhány villanás erejéig biztatja az olvasót a bűnös és a nyomozó szimbolikus szerepének újragondolására! 
Metafizika helyett kapunk mást. Kis magyar politikai-társadalmi körképet például: a politikai szereplőket a szerző úgy gyúrja át, hogy felismerhetőek legyenek, de nem beazonosíthatóak. A nagyobbik kormányzó pártot Magyar Polgári Pártnak, koalíciós partnerüket Demokratikus Keresztényeknek hívják; a betegesen elhízott, korrupt miniszterelnöknek a kézilabda a mániája, ezért országszerte épülnek az új sportcsarnokok – ennyi konkrétum talán érzékelhetővé teszi azt a distanciát, amivel a könyv a fikció világába lép át, ezzel elmozdítva a valóságeffektusokat is, amelyek így bohózatszerűvé válnak.  
Ez semmiképp sem válik a könyv előnyére: hiszen akár megpróbálhatna megfogalmazni értelmes állításokat is arról a világról, ami körülvesz minket – ez lehetne a legfontosabb erénye, ha már a mondott erős indítás után az izgalom szintjét nem sikerül fenntartania. Ehelyett csak egy általánosan apatikus és apolitikus korrajz nem túl alapos felskiccelésére futja. Az önvédelemből minden értelemben „középen” álló kisember filozófiája hatja át a könyv világát, aki cikizi a drága öltönyös kollégát és a drága autókra is pikkel, miközben egyfajta lenéző attitűddel fordul a nála is szerencsétlenebb emberek felé. 
Az igazán nagy baj a könyvvel az, hogy nem képes azt a szorongató légkört fenntartani, ami miatt a krimiket úgymond „nem lehet letenni”. Azt hiszem, ennek oka a regény nyelvében keresendő: a szereplőkhöz és az elbeszélt cselekmény hangoltságához képest mondhatni barokkosan cizellált, néhol nem elég gördülékeny, több helyen akadozó. Nem tudja megteremteni a nyelvi áttetszőség érzetét, vagyis azt a benyomást, hogy magát a lebilincselő eseménysort olvassuk közvetlenül, észre sem véve az elbeszélő közbejöttét, hanem épp az elbeszélői szólam nyelvisége kiabál ki egy-egy elrontott mondat vagy helytelen szóválasztás miatt. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy megzavarja az élményt. Az sem igazán segít ezen, hogy az elvileg legizgalmasabb részeknél tűnik úgy, mintha elfáradt volna a szerző: egy idő után jobban szurkoltam neki, hogy oldja meg jól a fejezetet, mint Ferenczy Tibornak, hogy leplezze le a gyilkost.
A könyvben legalább tízszer szerepel az a formula, hogy a főhős megmarkolja a majrévasat (az anyósülés ablaka feletti kis kapaszkodó). E mögött vagy egy durva fogadás állhat, vagy figyelmetlenség. De jellemző az egész szövegre, hogy bizonyos szófordulatok kétszer vagy többször köszönnek vissza (például az a nyomozói ars poétika, hogy a tényekkel lehet vitatkozni, de nem érdemes). Azt, hogy a nyomozócsoport parancsnokának mély hangja úgy emelkedett fel, mint egy raj fekete seregély, néhány oldalon belül háromszor köszön vissza. De a „fasírozott” vagy a „ténylegesen” szavak dialógusba ágyazott használata is azt mutatja, a keresett, maníros kifejezések kiszorították azokat, amiket az emberek a valóságban használnak. 
Ezek után nem meglepő, hogy a könyv címének sincs – legyen mégoly hangzatos – semmi értelme. A bűntől keletre egy üres sztori közepesen elmesélve. Akkor már inkább Frei Tamás.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Baski Sándor: Kondor Vilmos: A bűntől keletre – Magyarország, 2015 (geekz, 2015)

A Bűnös Budapest-ciklussal befutott, álnéven (?) alkotó író pár éve még úgy nyilatkozott, hogy nem akar kortárs krimit írni, maradna inkább a 30-as, 40-es és 50-es évek világában. Meggondolta magát, és jól tette, A bűntől keletre ugyanis semmiben nem marad el a Budapest noirtól vagy a Szent Korona-sorozattól.

Dicsértük már eleget a Geekzen is a skandináv krimiket, amiért képesek egészen komoly társadalmi-politikai témákat feldolgozni, illetve közhangulatot festeni műfaji formában, és persze hiányoltuk ennek a magyar mutációit. Kondor regénye nem pont ezt a vonalat követi (erre inkább Kolozsi László tett kísérletet tavaly a cigánygyilkosságokról (is) szóló A farkas gyomrábannal), de nem is az áthallásokra és összeesküvés-elméletekre kihegyezett Frei Tamás féle ponyvaiskola konkurenciája, hanem valahol a kettő közt mozog. Benne van az úgy nevezett „magyar valóság”, átélhető, személyes drámákkal a háttérben, de azért akadnak (aktuál)politikai vonatkozásai is.

Ami az utóbbit illeti: Kondor nagyon ügyesen kreált egy egyszerre ismerős és közben mégis fiktív Magyarországot. A miniszterelnök például, aki az első oldalakon belefullad egy tál minestrone levesbe, polgári-keresztény koalíciót vezet, de közben nyugatbarát, a parlament egymással szájkaratézó pártjai pedig behelyettesíthetők a jelenlegi frakciókkal, mégis más neveken futnak. Lehetne túlzott óvatoskodással vádolni Kondort, csak nem lenne fair. Egyrészt vannak direkt(ebb) kiszólásai is (mondjuk: amikor a főhős megjegyzi, hogy a kormányfőért a népe akkor is ugyanúgy rajongana, ha a nyugati helyett történetesen a keleti nyitást ambicionálná), másrészt védhető az a koncepció is, hogy nem a konkrét személyekkel vagy pártokkal van a probléma, hanem az egész rendszer rohad, az arcok és a nevek így aztán felcserélhetőek. (Harmadrészt: a potenciális olvasók egy jelentős részét nyilván elveszítené Kondor, ha messziről politikai pamfletnek tűnne a regénye.)

Tehát: a miniszterelnök halott, meggyilkolták. Ferenczy nyomozó is tagja a BRFK nyomozócsoportjának, de mire elkezdené a munkát, az Ébredő Magyarok nevű radikális csoportosulás már magára is vállalja a merényletet, a terrorelhárítók pedig szinte azonnal el is fogják a tagokat. Ferenczynek természetesen nem áll össze a kép, akad néhány kérdés, amire választ keresne, és ennek a felettesei nem örülnek annyira.

A magát önállósító nyomozó figurája csak annyira eredeti, mint egy űrfantasy hetedik része, de Kondornak most is sikerült egy Gordon Zsigmond-kaliberű hús-vér karaktert kreálnia, és így a klisék sem tűnnek igazán klisének. Ferenczy amúgy is mintha Gordon egyenes ági leszármazottja lenne, immunis a nagypolitikai szólamokra, képes nem-balkáni módon gondolkozni, és van egy komoly barátnője, aki egyben lelki társ is. És vannak „alkoholproblémái” meg lezáratlan családi traumái, csakhogy ne legyen olyan unalmas a képlet.

A Bűnös Budapest-ciklusban (az első részből egyébként már készül a film), nem a bűnügyek voltak az igazi kuriózumok, hanem a hiteles(nek tűnő) korabeli miliő, a helyszínek, a figurák, a hangulatok magabiztos megfestése. Meglepő vagy sem (nekem az volt), de a 2015-ös Magyarországot is sikerült Kondornak teljesen élőnek és létezőnek bemutatnia; ha a történet fiktív is, az a hármas metró, amin Ferency utazik, a mi hármas metrónk, de ugyanez a budapesti utcákról vagy a vidéki helyszínekről is elmondható. Nem olyan Magyarország-kép ez, amit szívesen nyomtatnánk országimázs-plakátra, viszont nem is tűnik úgy, mintha Kondor durván karikírozna. Egyszerűen csak: ez van, ezt kell szeretni.

A fajsúlyos téma ellenére A bűntől keletre nem egy humortalan könyv, sőt Kondor stílusa talán most a leglazább és legszellemesebb. A dialógok néha csikorognak, de amikor benne vagyunk Ferenczy fejében, az nagyon szórakoztató – és így az sem zavaró, hogy a rejtélyt már a finálé előtt ki lehet találni.  

Zárójel: ha lesz folytatás (legyen), akkor azért nem árt majd kiírni az első oldalra, hogy a „valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.” Csak úgy, a biztonság kedvéért.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.