Hónap: 2022 február

Sokáig készültem erre a könyvre. Kondor Vilmos Szélhámos Budapestjét kézbe venni majdnem olyan érzés volt, mint amilyen az lehetett a kortárs olvasóknak, amikor Sir Arthur Conan Doyle beadta a derekát és végre feltámasztotta Sherlock Holmest. Mert hiába volt igazán merészen sötét thriller A bűntől keletre, hiába volt korfestően kalandos A másik szárnysegéd és A koronaőr második tévedése, az igazi, egyetlen, halhatatlan Kondor-hős mégiscsak Gordon Zsigmond, és én feltétlenül és mindenképpen róla akartam olvasni. Csak még egyszer.

Gordon, az okos, vonzó és acélöklű noir hős, nem mellesleg újságíró először 1936-ban nyomozott nem is olyan gyönyörű fővárosunkban, a 2008-as Budapest Noir című krimiben. Majd egyre komótosabban és komorabban végiglépdelt még további négy regényen, a Bűnös Budapest, A budapesti kém, a Budapest romokban és a Budapest novemberben címűeken, leélve ezzel további húsz évet, egészen 1956-ig. Közben átlibbent még némely elbeszéléseken – s hozzászoktatta a lelkes és egyre bővülő olvasótábort, hogy minden évben visszatér a könyvesboltokba. Ráadásul az alatt a nem egészen öt év alatt, amíg a pentalógia megíródott és megjelent, darabjai bebizonyították a magyar irodalmárok, kritikusok és átlagolvasók széles tömegeinek, hogy a magyar krimi nem halott, csak fel kellene ébreszteni. No meg, hogy Gordon Zsigmond az egyik legnagyobb sikerrel exportálható hungarikum: hiszen kiváló kritikai visszhanggal került sor a Budapest Noir amerikai, francia, holland, lengyel, német és olasz kiadására.

Ezek után azonban következett a derűre ború: Gordon először csak megöregedett, azután viszont el is tűnt, a szerző ígérete szerint mindörökre. Épp ezért örült meg nagyon minden hozzám hasonló olvasó azt hallva, hogy – többek közt annak a tiszteletére, hogy a legendás első regényből, a Budapest Noirból film lett – a sorozat folytatódik, mégpedig egy előzménykötettel, amelyben Gordon ismét fiatal és verhetetlen.

Nos, akkor ennyi lenne a Szélhámos Budapest? Rajongói vágyak beteljesítése, még egy bőr a rókáról? Korántsem. Egyáltalán nem.

Kezdődik minden azzal, hogy ez az új regény a lehető legkorábbi időpontba viszi vissza olvasóit: a Budapest Noir 1936-jából 1930-ba. Abszolút izgalmas időszak ez, amikor a gazdasági világválság még épp csak begyűrűzött hozzánk, s a mindennapok, erkölcsök, szokások, divatok és körülmények jobban hasonlítottak a hat évvel azelőttire, mint a hat évvel későbbire.

Folytatódik a dolog azzal, hogy ha a Budapest Noir félnehézsúlyú, akkor a Szélhámos Budapest inkább pehelysúlyú vagy harmatsúlyú, tele humorral és iróniával. Könnyed, de nem könnyű azonban. Sőt, egyik fő helyszínének, a korabeli Tabánnak az ábrázolásában néha a korabeli bűnügyi riportázsok önmagában is jeles hangvételének az újrateremtésétől felér egészen Krúdy Gyula somolygósan szuggesztív magasságaiig.

Nem elég azonban a hely szellemének magabiztos és pompás felidézése, kell jó téma is: ez pedig szintén adott. A regény a korabeli svindlervilág mellett meglepő sokszínűséggel ábrázolja a huszadik század első harmadának felfedezetlen magyar melegkultúráját is. A nyomozás, amely egy gyanús hátterű, több névre is hallgató színész és alkusz meggyilkolásával kezdődik, egészen messzire vezet: ahogy azt már a Budapest Noirban is megszokhattuk.

Gordon Zsigmond pedig különösen szeretni való ebben a regényben: fiatal, tétova, otthonában is otthontalan, hazájában is bevándorló. Valóságos kulturális sokként éri a hazatérés Amerikából Magyarországra, az meg még inkább, amikor a főváros (állítólag) hipereurópai egyik feléből átkel a tabáni, megkésetten falusias másikba. Persze, a rajongók újra találkozhatnak az olyan szeretett szereplőkkel is, mint a lekvárbűvész Tata, aki ebben a regényben még a nyomozásba is derekasan belefolyik, ahelyett, hogy – mint más regényekben – a háttérben maradna vagy netán meghalna… De Piri, Gordon első Nagy Nője, saját jogán, ebbe a regénybe teremtődve is viszi a pálmát a szereplők közt – még ha a későbbi korok kedves Krisztináját nem is pótolhatja.

Szóval igazán jó könyv a Szélhámos Budapest. Talán egy picit hosszú itt-ott, de ez Heltai Jenővel is előfordult, amikor ennyire élvezte a világépítést. És persze van még egy baj ezzel a szürke-sárga csomagolású, pompás könyvvel: méretben egyáltalán nem illik a régi öt kötet mellé. Sürgősen ki kell tehát adni amazokat is újra, már csak a gyűjtők kedvéért is. Addig: marad ez az újrakezdés, avagy előzmény, egy jó regény. És a vita, amely innentől kezdve tart majd az olvasók között: ha meg akarjuk ismerni Gordon Zsigmondot, vajon az elsőnek írt Budapest Noirral vagy az elsőként játszódó Szélhámos Budapesttel javallott kezdeni? A vita örök: remélem, a könyv is sokáig kedvenc marad majd.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Tavaly nyáron a szilágybagosi Látó-táborban találkoztam Tähti Pullinennel, Kondor Vilmos regényeinek finn fordítójával, aki megemlítette, hogy a Bűnös Budapest-ciklus fordítása közben épp annak az átadása volt a legnehezebb, ami ezeknek a noir-regényeknek az erősségük: a harmincas-ötvenes évek Budapestjének historizáló, szociografikus igényű aprólékos bemutatása, a korabeli Budapest utcanevei fordíthatóságának kérdése. Azok az elemek, amelyektől az olvasó otthon érzi magát a Kondor-regényekben.

Minderre csak azért emlékszem, mert lelkes Kondor-olvasóként – s egykori finn szakosként – kíváncsi lennék, a Budapest Noirral 2008-ban berobbanó, majd utána gyakorlatilag évente újabb és újabb kötettel jelentkező Kondor Vilmos Budapestje, például a Horthy-korszak Magyarországa vagy az ’56-os forradalom eseményei, amelyek összefonódnak a regények bűntényeivel, mit mondhatnak a nem magyar olvasóknak, mennyire működnek önmagukban, jegyzetapparátus nélkül?

A magyar nyelvű hard ­boiled krimi megteremtőjének is nevezett Kondor Vilmos regényeit (amelyekről Miklós Ágnes Kata írt alapos esszét a Helikon 2013/7-es számában „Ez Budapest, nem Chicago” címmel) s elsősorban a Gordon Zsigmond bűnügyi zsurnalisztát a középpontba állító Bűnös Budapest-ciklust nem annyira a történetekért, a rejtélyekért, azaz nemcsak magáért a műfajért szerettem meg, hanem a nagyon alaposan feltárt háttérért és hangulatért, a szemünk előtt lélegző-pulzáló városért. Az egyes regényekben megidézett, aprólékosan rekonstruált Budapest és kontextusa legalább olyan erős főszereplőjévé vált Kondor regényeinek, mint a keményöklű, film noiros Gordon Zsigmond-karakter. (Vagy említhetjük újabb regényei, A bűntől keletre és a Kemény Zsófival közösen írt Értetek teszem főhősét, a Gordonra erősen hajazó Ferenczy Tibor nyomozót is, nem véletlen, hogy a napjainkba átemelt zsánerfigura Budapestje már nem annyira izgalmas, személye leválik a városról, idegenként hat a digitális világ körülményei közepette.)

Kondor keményöklű detektívtörténeteinek tehát van tétjük, ezért sem lehet feledni, vagy teszem azt, keverni egyéb detektívtörténetekkel: Budapest aprólékos leírása emberközelivé teszi a történelmi eseményeket is, hangulata nyomot hagy az olvasóban. Legújabb Gordon-­regényének, A budapesti gengszternek az olvasása közben is úgy éreztem, mintha pl. a kolozsvári Ellenzék 1931-es február 22-i számát olvasnám (amelyben Al Capone magyar származásáról is írnak). Nagyot ugrott Kondor Vilmos, ezúttal nem időben, hanem térben: A budapesti gengszterben elhagyja a várost, s a hard boiled műfaj őshazájába, Philadelphiába kalauzol, hogy megírja a Gordon Vilmos-történetek prequeljét, a 2016-ban megjelent Szélhámos Budapest előtörténetét. Kissé féltem, mi lesz Gordonnal Budapest nélkül, Al Capone és Max Boo Boo Hoff bandájába beépülve, mit tud kideríteni egy olyan gengszter történetéről, amiről mindent is megírtak. Gordon Vilmos amerikai éveiről nem sokat tudtunk meg a korábbi regényekből, de a múltját övező homály/titok jót is tett a figurának. Erről a titokról lebbenti most fel a fátylat Kondor Vilmos, s mivel a gengsztersztori – a krimihez hasonlóan – konzervatív műfaj, mely képtelen lemondani az ok-okozati összefüggésekről, kerekít hát egy jó kis Al Capone nyomába eredő történetet, keretként az 1929-es év Amerikájának szesztilalma, gengszterek közti leszámolások, Al Capone 1929-es letartóztatása, kereszttűzben természetesen a mindenki által elárult, elhagyott fiatal Gordon Zsigmond. S bár a historizáló színek itt is megjelennek, s az utószóval, a Függelékkel, a történelmi háttér felfestésével, a forrásmunkák megemlítésével segíti Kondor eligazodni az Al Capone-történetben járatlanabb olvasót, a húszas évek Amerikájának gengsztertörténete, a felvonultatott zsánerelemek kifogástalan működtetése ellenére – a korábbi Gordon-könyvek ismeretében legalábbis – óhatatlanul veszít erősségéből. S ha korábban azt állítottuk, Kondor regényeinek tétje van, itt igencsak elgondolkodom, mi is lehetett a tét. Az amerikai évek megírását akár a műfaj előtti tisztelgésnek is tekinthetjük, erre utalhat az ajánlás is („Ezt most nem ajánlhatom másnak, csakis David Goodisnak”). De az Al Capone-történetből kiemelt magyar szál (Al Capone és Joseph Saltis/Polák Joe is magyar származású) mentén is el lehetne akár indulni, bár az Amerikába emigrált magyarok története már a műfaji ismérvek miatt sem kerekedhet felül. Izgalmas színfolt, egy olyan többlet, amelyet például a korabeli magyar újságok lapozgatása révén lehet előbányászni szorgalmas munkával (olvasnivaló pedig bőven akad, a korabeli magyar sajtót igencsak foglalkoztatta az állítólag Kapovics Kornél néven Aradon született Al Capone története, több ezres találatot dob ki pl. az Arcanum). Mindennek ellenére hiába lakmározunk a Kilencedik utcánál Phil hot dogos standjánál, ugrunk fel a villamosra a Broad utca sarkán, vagy hallgatjuk ki a magyarul beszélő Polák Joe-ék összeesküvését: Gordon Zsigmond történetét a korabeli Budapest, a hazai környezet tette izgalmassá. Hogy a finn nyelvű olvasóknak van-e város és város közti különbség, azt nem tudom, számomra azonban, ha Gordon Zsigmondra gondolok, mindig ez a dal jut eszembe: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk,/ maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk,/ Itt van a város, vagyunk lakói/Maradunk itt, neve is van: Budapest”.

Kondor Vilmos az a magyar író, aki mindig meglepetést tud szerezni az olvasóinak. És sohasem azt csinálja (és írja), amire a rajongói számítanak. Nem arra gondolok persze, hogy még azt sem lehet tudni, ki is az a Kondor Vilmos, mikor született, mennyi idős, létezik-e olyan állítólag őt ábrázoló fénykép, amelyen tényleg ő látható… Nem. Hanem inkább olyasmikre, mint hogy A koronaőr második tévedése, a szerző nemrégiben megjelent kötete például egy (tervezett) trilógia második darabja, A második szárnysegéd folytatása. Úgy, hogy negyedszázaddal korábban játszódik, mint az első kötet…

A második szárnysegéd – úgy tűnt – az egyik legmerészebb irodalmi vállalkozás, ami csak elképzelhető. Izgalmas történetet, szórakoztató, szépirodalmi értelemben vett kalandregényt írni az 1944-es év Magyarországáról, mégpedig úgy, hogy igaz is legyen (és korfestő, és a történelem iránt érdeklődést ébresztően hiteles), meg fikció is legyen (annak pedig legalább annyira bonyolult, logikus, meglepő és titokzatos, ahogy a világirodalom thrillerszerző profijai csinálják) – „mindössze” ennyi volt az elvárás a regénnyel szemben. Szerintem sikerült is beteljesíteni. Már csak az volt a kérdés, hogyan lehet folytatni ezt a sorozatot és megújítani ezt a receptet. Van-e kínosabb történelmi darázsfészkünk a második világháborús Budapestnél, ahol a Szent Korona is megfordult időben és térben? Létezik-e még egy olyan üres hely a valóságos történelemben, amely olyan jól kitölthető egy kitalált figurával és fikciós eseménysorozattal, ahogyan Wertheimer Miklós és kalandozása beleillett a nyilas hatalomátvétel utáni időszakba?

Kondor Vilmosnak A koronaőr második tévedése írásakor mindkettőt sikerült megtalálnia. Az új darázsfészek a bukáshoz közeledő Tanácsköztársaság Budapestje, pontosabban innen indulnak el az események. Az új főhős, az előző kötetben szereplő fiához hasonlóan szintén Wertheimer Miklós névre hallgató főhadnagy története pedig nem kisebb botrányokhoz kapcsolódik (a tanácskormány működésének anomáliáin túl), mint a korona tervezett eladása, és az 1919 májusában történt hírhedt bankgassei bankrablás. Mindez összekapcsolódik a születő új hatalom elképesztően izgalmas önlegitimizáló törekvéseivel, amely nemzetközi csűr-csavarpolitika a javából, megspékelve sok pénzzel, gazemberekkel, törtető politikusokkal, s (elvétve) hazafiakkal. Aki pedig mindezt elmeséli (sőt, megörökíti, a fiának címezve), egy igazán őszinte, tiszta és okos átlagember (igaz, fontos átlagember) az 1919-es Magyarországon. Méltó arra, hogy az első (vagyis második – hogy is van ez?) Wertheimer Miklóshoz hasonlóan megkedveljük.

A koronaőr második tévedése az előző könyvhöz hasonló, ötletes borító mellett eredeti dokumentumokat is tartalmaz, dedikált fényképet, levelezőlapot, színházi műsort, hivatalos iratokat, melyeket Buzogány Dezső kalligráfus készített, hogy minél inkább elhihessük a Wertheimerek történetét. Én el is hittem… És várom a befejező könyvet: már kötöttem is egy fogadást arra nézve, hogy annak a címében benne lesz a második szó. S reménykedem, hogy e harmadik regényből, melynek a szerző már az utolsó negyedét írja, talán arra is fény derül majd, mi is az a különleges kapcsolat és honnan eredeztethető, amely a Wertheimereket és szakrális uralkodói jelvényünket, a titokzatos Szent Koronát évtizedeken is átívelően összefűzi. Erre azonban nem merek fogadni: várom, hogy újra meglepjenek.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.