Hónap: 2022 február

Aki járt mostanában könyvesboltban, valószínűleg már tudja, hogy Kondor Vilmos új regényt írt. A szerző népszerűségéhez illően ugyanis számos helyen állnak csinosan feltornyozva az ízlésesen fehér-vörös borítós, az eddigi Kondorokhoz mérten kisebb termetű, viszont kemény táblás kötetek. Rajtuk sárga csík hirdeti: Az elnök halott. Így aztán nyilván mondani sem kell, hogy ez az új regény, A bűntől keletre is krimi: csakhogy nem történelmi, a múltat felidéző detektívregény, s nem is kalandregényes történelmi thriller, mint a Szent Korona-sorozat két tagja. Nem: ízig-vérig friss, mai történet, amely 2015-ben játszódik, a regénybeli áldozat pedig Magyarország miniszterelnöke.

Nos, igen. Hány amerikai krimiben és mozifilmben láttunk már szenátorokat, pártvezéreket, sőt, az Egyesült Államok egyes elnökeit merénylet áldozatául esni (sőt, néha rossz útra térni, gyilkolni, gyilkoltatni). A nagy nehezen megteremtődő kortárs magyar szórakoztató irodalomban azonban ezek az ötletek szinte teljességgel tabuk voltak. Eddig. Persze nem csoda: hiszen ha valaki úgy dönt, hogy 2015-ben játszódó krimijének első áldozata a magyar miniszterelnök lesz, akkor vállalja, hogy mutat valami hiteleset a mai Magyarországból, sőt, ítéletet is mond róla. Meg lehet ezt csinálni úgy, hogy ne egy szimpla bulvár-kulcsregénynél kössünk ki?

Úgy gondolom, Kondor Vilmosnak sikerült olyan könyvet írnia, ami igen jó krimi. És az marad akkor is, ha túljutottunk a lelkes szörnyülködésen afelett, hogy igen, ez a sztori úgy indul, hogy valaki a születésnapi ünnepségén meggyilkolja a miniszterelnökünket. Igaz, a minestronelevesbe borult halott a Magyar Polgári Párt vezetője, halálakor két nappal múlt ötvenéves, soha életében nem sportolt, túlsúlyos volt, továbbá három lány apja és egy feltűnési viszketegségben szenvedő miniszterelnökné férje… Szóval ez egy másik 2015 és egy másik valóság… Amely meglehetősen emlékeztet a miénkre.

A könyv azonban nem(csak) kulcsregény. Igen, többé-kevésbé a mi Magyarországunkat láthatjuk benne, természetesen csak a főbb vonalakkal felrajzolva. A további pártok például: a koalíciós partner Demokrata Keresztények (akiket sajnos igen zavaróan DK-nak hívnak), a Szocialisták Magyarországi Pártja és a Magyar Élet Pártja: vagyis létezik egy gyenge baloldal, egy előretörő szélsőjobb, no meg, ami jobbközépen van. A titkosszolgálat mindenbe beledugja az orrát, ami vagy nagyon is rendjén való, vagy egyáltalán nem az. Vannak sztárpolitikusok és vannak háttéremberek. És a sok intrika, helyezkedés és botrány mellett van Magyarország is: a fővárosban felmosórongyarcú metróellenőrökkel, elhagyott, kertes házas utcácskákkal, vidéken meg sötétséggel és fáradt nyomorral.

Amitől azonban az embert tényleg elkezdi érdekelni, ki ölhette meg a miniszterelnököt, az Ferenczy nyomozó személye. Nálam legalábbis ez döntött arról, hogy tetszik-e a könyv vagy nem: Ferenczyt az első percben megkedveltem, így aztán követtem volna, bármit is nyomoz. Azonnal tetszett, hogy rendőr, akinél – elvileg – egyértelmű, mi a megoldandó feladata, s az is, hogy az eredményeiről kinek és hogyan kell beszámolnia. Persze a történet végén le kell számolnunk ezzel az illúzióval… De Ferenczy mint ember is vonzó lett. Magányos, önsorsrontó, önpusztító, ám makacsul becsületes. Okos és empatikus, akinek az életében mégis több hely és szeretet jut egy béna kutyának, mint a többi embernek. Ő volt a megfelelő hős ehhez a minden hősiességet elvető történethez.

Amelynek igazán csavaros és érdekes cselekmény jutott. Igaz, nem klasszikus, rejtélyfejtő krimit kap benne az olvasó: egy idő után már látszik, ki lesz a gyilkos, majd arra is rájöhetünk, mi az indítéka. Ám ekkor még mindig hátra van a kérdés: vajon hogyan lehet majd ezt az egész ügyet leleplezni? Itt válik egyrészt nagyon igazzá, másrészt kalandosan izgalmassá az egyébként realistán kiábrándító krimi. Talán emiatt, a befejezés miatt érzik néhányan úgy, hogy ez egy sötét, depressziós könyv. Én azonban igen fordulatosnak és szórakoztatónak találtam, sok humorral (Ferenczynek például van, mégpedig egészen fanyar) és még több jóleső iróniával. Olyasféle regény lett, amit akkor is szívesen újraolvasunk, ha már ismerjük a befejezését: a szereplők, a hangulat, a regényszöveg élvezete kedvéért.

Én is biztosan újraolvasom majd hamarosan. Igaz, akkor sem fog minden tetszeni. Például a mottók: az egyik csak lóg a levegőben, a másikból zárómondat lett – de tényleg szükség volt rájuk? Vagy szegény Stefanovics alezredes: belőle semmi sem állt össze számomra azon kívül, hogy érdemes lenne tanulni tőle egy kis káromkodástant. Érzem, hogy talán egy apai alakot kellett volna látnom benne, aki a totális kiábrándultságát önti szavakba: de valahogy ez mégsem derült ki a jeleneteiből. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy a kiadóváltás jót tett a Kondor-szövegeknek: A bűntől keletre sokkal alaposabban gondozott szöveg elütések és félbe maradt mondatok nélkül. Eddig is nagyon jó volt Kondort olvasni, de most talán még jobb lett.

Kíváncsi vagyok, mi lesz a szerző következő meglepetése. Egy újabb Ferenczy-regény? Vagy visszatér a Wertheimerekhez és a Szent Koronához? Netán valami egészen újba fog? Mindenesetre kíváncsian várom: és ha megjelent, már olvasom is.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

A bűntől keletre Kondor Vilmos első olyan krimije, amely napjaink Magyarországában játszódik. Hogyan mozog a Budapest Noirral befutott szerző 2015-ben? Nem röhejes-e, ha egy lecsúszott noirdetektív Péterfy Borit hallgat? És miért éppen minestronéba fullad bele a kormányfő?

A Kondor Vilmos álnevű író 2008-ban jelentette meg első könyvét, a Budapest Noirt, amely címébe foglalta fő célkitűzését: a harmincas évek amerikai hard-boiled krimijeit akarta honosítani, mintegy visszamenőleg itthon is megteremtve az amerikai detektívnoir hagyományát. Az ötlet sikeresnek bizonyult, a Budapest Noirnak négy folytatása készült, majd Kondor három elbeszéléskötetet is kiadott.

Az erős tempó a színvonal látványos csökkenésével járt. Míg a Budapest Noir főhőséről elnevezett Gordon Zsigmond-ciklus első két kötete ötletesen és természetesen vitte át a Chandler- vagy Hammett-regények látásmódját, világképét, narrációját a harmincas évek Budapestjére, addig a folytatások zavaros és sovány története a túlcicomázott részletek, fölösleges kultúrtörténeti adalékok és körülményes cselekményszövés terhei alatt roskadozott. Mindezzel együtt Kondort akkor is érdemes volt olvasni, amikor nem volt elemében, egyszerűen azért, mert az elmúlt években senki más nem írt a huszadik századi magyar történelem fordulópontjain játszódó, szórakoztató, intelligens krimiket.

A jelennel kapcsolatban azonban más a helyzet. A közelmúltban több szerző is sikeres, kritikailag is jól fogadott, napjaink Magyarországán bonyolódó krimivel állt elő: Totth Benedek (Holtverseny), Babiczky Tibor (Magas tenger), Kolozsi László (A farkas gyomrában) és mások bizonyították, hogy egyáltalán nem ciki krimit írni. A 2015-ben játszódó, aktuális közéleti és popkulturális utalásokkal bátran élő A bűntől keletre Kondor első könyve, amelyben nem hazai pályán mozog, ám a Gordon Zsigmond-ciklusban használt hard-boiled recept mai viszonyok között is működőképesnek tűnt, sőt, a szerző rutinba fáradt, olykor modoros stílusa is frissebbé, élőbbé válhatott volna.

Ezek az optimista várakozások sajnos csak félig-meddig igazolódtak be. Kondor érezhetően nagyot akart dobni, nem érte be holmi magánérdekű, kisebb horderejű bűnüggyel, annak ellenére, hogy korábbi könyveinek történetét is a politikai összeesküvések, a legmagasabb körökig vezető szálak nehezítették el. Ezúttal a magyar miniszterelnök halála indítja be a sztorit. A feltételezést, hogy a kormányfő szívroham miatt fulladt volna bele egy tál minestronéba, hamar elveti az ügyben nyomozó rendőr. Ferenczy Tibor kénytelen rájönni, hogy leginkább csak ő kíváncsi az igazságra, a politikusok azzal vannak elfoglalva, hogyan profitálhatnának a legtöbbet a miniszterelnök halálából. Mikor felettesei egy szélsőjobboldali terrorszervezet tagjaira kenik a gyilkosságot, Ferenczy önállósítja magát, és saját szakállára folytatja a nyomozást.

A könyv első felében, amíg a főhős magához nem ragadja az irányítást, a cselekmény körülményesen, akadozva halad. A szerző egyszerre próbál cinikus, de hiteles képet festeni a magyar politikai életről, és Ferenczy magánéletén keresztül a mindennapok sanyarú valóságába is bevezetné az olvasót. Mindezt rémesen elnyújtva, sok önismétléssel teszi, kétszázötven oldalon át mintha csak a bevezetést olvasnánk, ami súlyos aránytévesztés Kondor részéről – a Budapest Noir teljes terjedelme kétszáz oldal alatt maradt.

A Budapesten játszódó első felvonás azért hat hosszúnak és vázlatosnak, mert Ferenczy alakját leszámítva Kondor adós marad a lélegző, jól eltalált karakterekkel. Mindent elmond erről a részről, hogy a legszimpatikusabb szereplő a főhős sérült gerincű kiskutyája, Mihály. Maga Ferenczy azonban a lecsúszott, majdnem-alkoholista, sokat látott noirdetektívek mintapéldánya, közhelyes, de szórakoztató figura. Sötét, illúziótlan világképe és keményfiús reakciói szellemes szövegrészekre adnak lehetőséget Kondornak: „Mit töltsek? – kérdezte a pultos Ferenczytől. Kettőtől négy évet Baracskán, akarta válaszolni Ferenczy.”

Máskor az elbeszélő a nyomozó önostorozó alkatát árnyalja a hard-boiled krimik áldásos tömörségével: „Borítékolni tudta volna, hogy Bandrás miket művelt, de karrierje során többször bontott fel utólag ilyen borítékokat, és mindegyikben ugyanaz állt ronda kézírással: Ezt elbasztad.”

Amikor a főhős végre függetleníti magát a rendőrségtől, és Veszprémbe indul, hogy a kormányfő múltjában kutakodjon a történtek magyarázata után, Kondor egyszeriben magára talál. Érdekesebbek a színre lépő mellékalakok, kacska fogú recepcióslánytól a gyáva újságíróig, és a történet is izgalmasabbá válik, noha a kétezres években itthon is népszerűvé vált skandináv krimik, elsősorban A tetovált lány olvasóit nem fogja meglepni az események alakulása. A szerző a magyar vidéket is erős hangulatképekben írja le („félig befejezett házak és életek sorakoztak egymás után”), így az ország állapotát érintő, kiábrándult fejtegetések helyett sokkal életszerűbb és találóbb kiszólásokat olvashatunk.

Kondor egyébiránt ellentmondásosan kezeli az aktualitásokat. Ugyan a politikusok köre fiktív figurákból áll, és nem Orbán Viktor vesztét okozza a minestrone, azért a szerző nem fukarkodik a popkulturális utalásokkal. Néhány frappáns kivételtől eltekintve azonban erőltetettnek hatnak a napjaink közéleti szereplőire tett megjegyzések. Nem tudjuk meg, az elbeszélő miért tartja fontosnak leszögezni, hogy a miniszterelnök halála után Török Gábor is megszólal, a fináléban lefolytatott beszélgetést pedig az Index, a 444 és az Átlátszó is közvetíti.

Ferenczy pedig közel sem olyan naprakész, mint az elbeszélő. Alakja olyannyira a harmincas évek noirhőseire, illetve Gordon Zsigmondra emlékeztet, hogy a hangsúlyosan 2015-re érvényes reflexiók felbukkanása egy csapásra idegenné teszi őt saját történetében. A regény második felében felpörgő nyomozás ugyanakkor van olyan érdekfeszítő és fordulatos, hogy csak pillanatokra terelődik el az olvasó figyelme. Ezek az apró döccenők azonban arról árulkodnak, hogy Kondor egyelőre nem mozog magabiztosan a jelen kulisszái között, megszokott hősfigurája leválik a mai Magyarország világáról.

A hibák miatt A bűntől keletre legfeljebb félsikernek tekinthető, amelyben Kondor Vilmos túlragozza és elnyújtja az ütős alapötletre felfűzött krimisztorit. A napjaink társadalmi viszonyaira, közérzetére vonatkozó reflexiók pedig csak részben kárpótolják az olvasót, és nem teremtenek a Budapest Noirt vagy a Bűnös Budapestet idézően sűrű atmoszférát. Egy újabb könyvbe még biztos beletelik, amíg a szerző meggyőz róla, hogy van keresnivalója a mában.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

---

Gordon Zsigmond tényfeltáró bűnügyi újságíró és a Wertheimer család koronaőrei után újabb Kondor Vilmos-hős nevét kell megjegyeznünk: ő Ferenczy Tibor nyomozó, a budapesti rendőr-főkapitányság detektívje. Ahhoz képest, hogy a mai magyar irodalom talán legtitokzatosabb szerzője mintegy három éve épp ezeken a hasábokon (is) nyilatkozta, hogy nem tervezi olyan detektívregény írását, amely a jelenben játszódik, A bűntől keletre című új opusz cselekményét nagyon is kortárs közegbe helyezi. Olyannyira, hogy egyes karakterek talán túlságosan ismerősnek is tűnhetnek: nem feltétlenül konkrét személyként, hanem (arche)típusként.
 
Itt van például egy mai magyar miniszterelnök, akit meggyilkolnak. Ez már eleve merész húzás, de az igazán ironikus fordulat az, hogy nem bombamerénylet, lőfegyver vagy más, vezető politikushoz „méltó” gyilkolási eszköz által éri utol a végzete, hanem… belefullad egy tál mérgezett levesbe, ráadásul a saját születésnapi ebédjén. Ferenczy nyomozó, akinek van némi problámája az alkohollal, de amúgy viszonylag rendezett magánélettel rendelkezik, elkezdi felgöngyölíteni az ügyet. A merényletet – mi más – egy szélsőjobboldali paramilitáris szervezet vállalja magára, de Ferenczynek bűzlik az egész sztori, és természetesen igaza van: a szálak a múltba, a miniszterelnök és családja „előéletének” rejtett fejezeteihez vezetnek. Mondhatnánk azt, hogy Kondor – a karakter felépítésében, a kortárs társadalmi környezet rajzában vagy az elbeszélésmódban – a „skandináv modellt” követi, de ez bűnös leegyszerűsítés lenne: mai bűnügyi történetet valószínűleg ilyen erővel és érzékenységgel érdemes írni, vagy sehogy. Merész állítás, de megkockáztatom, a gondolatkísérlet kedvéért: ha Kondor Vilmos néhány évvel korábban kezdi szerzői pályáját, talán ma nem északi, hanem keleti noirról beszélne az irodalomtörténet.
 
Bár a megoldás kissé kézenfekvőnek tűnik, Kondor a mai díszletek között is otthonosan mozog. Csak azt nem értem, ha a Ferenczy-saga folytatódik – amint azt nyilatkozta a szerző –, akkor ez a befejezés…
 
De csitt!

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

1956 október, AZ a bizonyos nap. Azon utazik vissza Gordon Zsigmond a feleségével Budapestre, kilencéves bécsi távollétet követően. Mert miután ’45-ben hosszú hónapokig volt alkalma határozottan nem élvezni az ÁVO ragaszkodó vendégszeretetét, és csak egy kisebbfajta csodának köszönhetően menekült meg (Budapest romokban), nem vágyott vissza az országba, ami azóta is a holtteste látványáról ábrándozó hatalom igája alatt nyög. Most sem vágyik, mégis kénytelen visszatérni. Nem azért, mert valami nagy dolog történik Budapesten, ő pedig újságíró, hanem azért, mert egy bécsi hullaházban megkérték, hogy azonosítsa nevelt lánya, Emma holttestét. A szülő rémálma a tiszta fehér lepel szelíd felemelésével nehezen kifejezhető megkönnyebbülésbe fordult, amikor a meggyilkolt lányról kiderült, hogy nem az, akinek a papírjai alapján lennie kellene. Csakhogy a megkönnyebbülésből való kijózanodás nyomában új, nyugtalanító kérdések járnak: hogy került Emma útlevele egy másik magyar lányhoz? Miért nem kaptak tőle levelet Budapestről már hónapok óta? És ahogy a határ lezárása előtti utolsó vonat befut Gordonnal és Krisztinával a Nyugati pályaudvarra, és mindenki forradalomról és Rákosi Dunába hajításáról beszél, noha senki nem biztos benne, hogy mi történik valójában, már tudják, hogy nem Emma megtalálása lesz az egyetlen problémájuk.

A rejtélyes ködbe burkolózó Kondor Vilmos (vagy akármi legyen is az igazi neve) 2008-ban megjelent Budapest noir című regénye nem egyszerűen egy jó magyar hardboiled krimi volt, nem csak egy döbbenetesen valóságszagú korhangulatba, sőt, kordokumentumba ágyazott noir, hanem egy jelenség, egy kinyilatkoztatás, egy demonstráció. Hogy Hammett és Chandler örökségét lehet művelni itt is, így is, átvéve a tengerentúli klasszikusok motívumait, megoldásait, hatásmechanizmusait, de jellegzetes, és a lehető legjobb értelemben vett magyarságba öltöztetni őket, ami messze nem csak a helyszín Los Angelesről Budapestre cserélését jelenti, hanem minden más, az atmoszféra, az attitűd, a gondolkodásmód látványos, mégis finom kalibrálását, és a XX. századi magyar történelemnek a sztoriba integrálását. Gordon karakterétől a gyilkossági nyomozáson át a korabeli főváros ábrázolásáig a Budapest noirban minden tökéletesen a helyén volt, szebb, kifinomultabb, kerekebb krimit nehéz elképzelni. A nagy siker (melynek legutóbbi állomása a könyv USA-beli megjelenése, és ottani pozitív visszhangja) persze nem feltétlenül csak széppel és jóval jár. Az, hogy húzza maga után a folytatásokat, egyértelmű, de sajnos az is, hogy ezek legtöbbször kiszámíthatóan rossz irányba, lefelé indulnak a színvonallal.

A sorozat remek második kötetében (Bűnös Budapest) ez még csak alig-alig volt észrevehető, a harmadikban (Budapesti kém) viszont már túlságosan is. Kondor arányérzéke felborult, a második világháborús háttér és a budapesti „városnézés” (honnan hová megy Gordon, pontosan hogy jut oda, milyen utcák érintésével, azoknak mi a története, mi a mostani neve, mi volt a régi, és miért, illetve társaik) fojtogatni kezdte a narratívát és a főhős karakterét. Mindaz a nyilván hihetetlen kutatómunkát igényelt háttérismeret, ami az első két könyvet olyan autentikussá tette, túlságosan előtérbe tolakodott, rátelepedett a sztorira, tudásfitogtatássá vált, de gondolom, ha az ember évente, menetrendszerűen dobálja piacra az újabb és újabb regényeket, az előbb-utóbb megbosszulja magát. A helyzet a negyedik részre (Budapest romokban) sem változott sokat, sőt a könyv még lassú és zavaros is lett, az pedig semmi jót nem ígért, hogy Kondor az utolsó részt, a Budapest novemberben-t már nem „önszántából”, hanem felkérésre írta meg. Mégis ez lett a sorozat második legjobb darabja.

Pedig ’56 húzós téma. Lassan hat évtized telt el azóta, de a sebek még mindig nem gyógyultak be, az indulatok még mindig képesek felforrni, az aktuálpolitika kötélhúzóversenyében még mindig eszközként használatos, olyan meg még nem fordult elő, hogy egy szórakoztató mű csupán választott zsánerének hátteréül használta volna. De a semmilyen körülmények közt meg nem alkuvó főhős személyisége, a kapzsi, opportunista bűnözők utáni nyomozás és a történelmi események káosza nagyon szépen, hatásosan egészítik ki egymást – és Kondor nem fél őszintén beszélni ’56-ról. El sem tudok képzelni annál rosszabbat, mintha pont ez a sorozat nyúlt volna pátosszal, bagatellizálással vagy bármiféle részrehajlással a témához. A könyvben ott van minden. A felkelők izzó, szenvedélyes haragja és tenni akarása, és ahogy ez az ártatlanok számára is életveszélyes lincselésekbe fordul. A forradalom alapvető fejetlensége, a magyar honvédség hovatartozásának kérdése, és hogy a tűzharcok sokszor úgy folynak le, hogy senki nem tudja, ki kezdte őket, vagy még azt sem, hogy éppen kiknek kikre kell lőniük bennük. És persze a győzelemmámor, amibe azért vegyül egy kis árulás is, mert az év embere (Times), a magyar forradalmár sem biztos, hogy szent, és ahogy ebbe a mámorba kétely és félelem vegyül, hogy talán nincs még vége.

Ez a bizonytalanság, ez a kétely, ez a furcsa létállapot, mint valamiféle (máig) konstans magyar jellegzetesség zárja keretbe a cselekményt. A Bécsben élő Gordon és Krisztina az első oldalakon csak homályos pletykákat hallanak arról, hogy valami történik Budapesten, majd ahogy közelednek a városhoz, összeilleszthetetlen mozaikdarabkák keltenek kísérteties hangulatot. De amivel ezt az egészet Kondor igazán életre kelti, az a karakterek hitelessége. A főszereplők a minden korábbinál szebben és intimebben ábrázolt kapcsolatukkal (talán ha egy csókot váltanak az egész könyvben, de az írónak elég csak egyetlen rezdülésükre utalni, hogy mindent értsünk köztük), az alvilág különböző mélységeiben elmerült alakok, akik minden rendszerben megtalálják a kiskapukat, a politika nagy túlélői, akik hithű fasiszták, ha jobbról fúj a szél, rendíthetetlen kommunisták, ha balról, és a nemzetközi újságírógárda színes tagjai, köztük Jean-Pierre Pedrazzini, aki valóban élt, és valóban a Köztársaság téren kapott halálos sebet.

A Budapest novemberben tökéletes lezárása Kondor sorozatának, és nem csak azért, mert visszahozza az első két rész színvonalát, hanem azért is, mert úgy hagyja ott Gordont a zárójelenetben, a magyar történelem egyik tragédiájának előestéjén, hogy sorsa az ország sorsával együtt burkolózik ködbe, a nép immár vajmi kevés utast hordozó, de azért süllyedve is büszke, és a maga módján masszív erkölcsi hajójának kapitányaként. Nincs kérdés, hogy mi lesz vele, hogy túléli-e a következő napok invázióját, és a következő évek megtorlását, hogy sikerül-e kiszöknie külföldre, mert ez nem számít. Az számít, hogy ott van, ahol lennie kell, bármi történjék is.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Kondor Vilmos feltalálta a jó magyar krimit, ezért örök tisztelettel nézünk rá. A Könyvhétre megjelenő Budapest romokban azonban csalódást okoz az előző három könyv után. Most ugyanis a történelem kap nagyobb súlyt, és nem a krimi-szál. A tempó lelassul: Gordon Zsigmond, az elpusztíthatatlan bűnügyi újságíró nem találja helyét a világháború utáni, lerombolt Budapesten, élelmiszerjeggyel kereskedik, cirkál, és keresi, mi után nyomozhatna. Kondor Vilmos: Budapest romokban, Agave Könyvek, 272 oldal, 2980 Ft

Budapest romokban hever, hídjait a Dunába robbantották a németek, a házsorok foghíjasak, tojás helyett csak tojásport lehet venni a piacon, és azt is hamisítják. A rohamosan elértéktelenedő pengő mellett már beszélnek a forintról is, de senki sem utasítja vissza ha kenyér- vagy dohányjegyet ajánlanak neki. Kondor Vilmos negyedik krimije 1946 tavaszán játszódik, amikor az Abbázia kávézó ugyan kinyitott már, de nagyon korán kell ahhoz érkezni, hogy ne zaccból főzött kávét kapjon az ember.

A Budapest romokbanban minden össze van zavarva, még annyira sincs rend a világban, mint a világválság vagy a háború alatt volt. Az ostrom utáni fővárosban majdnem mindenkinek van valami simlis ügye, takargatnivalója. Csempészek, feketézők szállítják a megszerezhetetlen termékeket Budapestre, gyerekbandák fosztogatnak a külsőbb kerületekben, az embereknek elegük volt a szerencsétlenségből, mindenki a saját szerencséjét keresi.

A háborút túlélő – csupán egy repesz van még mindig hősünk hátában – Gordon Zsigmond előtt tucatnyi út áll nyitva. Vajon az egykor tehetséges jazz-zongorista börtönbeli öngyilkossága, az alvilágot járó szovjet tiszt üzelmei, vagy a vöröskatonákra tüzet nyitó katolikus legényegyleti tag ügyét akarja tisztázni az újságíró? A rejtvényfejtésbe bevont olvasó kapkodja a fejét. A regénynek nem az a kérdése, hogy ki az elkövető, hol a gyilkos, mi lehetett az indíték. Gordonnak először meg kell találnia azt a bűnügyet, amelyik méltó képességeihez.

A keresés sokáig tart, a feszes noir sztorikhoz, hagyományos krimikhez szokott olvasóknak várniuk kell, hogy a történet igazán elinduljon. Az unalomtól csak a Kondor által festett társadalmi tabló óvja meg a könyvet. Míg Gordon Zsigmond források után jár, kenyér- vagy dohányjeggyel fizetve vásárol információkat, esetleg megvereti magát a politikai rendőrség pribékjeivel, az író bemutatja a társadalmat. A szedett-vetett rendőrségtől az erején túl teljesítő Vöröskereszten keresztül a későbbi ÁVO-ig mindenkinek jut két-három oldal. Ráadásul az írótól megszokott módon rengeteg történelmi személyiség teszi tiszteletét a regény lapjain. A tudásanyagra, a korabeli információkra nem lehet panasz.

A romok alól előkerülő régi ellenségek és a gépiesen működő népbíróság elé kerülő bukott nyilasok azonban csak ideig-óráig tudják fenntartani az olvasó figyelmét. És nem szolgálják a sztori érdekesebbé tételét az időnként bedobott akciójelenetek sem. Gordonnak és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál dolgozó jolly jokerként működő barátjának a rendőrségre való – a történet szempontjából egyébként indokolt – betörése a könyv leghihetetlenebb része. Az újságíró jellemétől idegen megoldás hangulata nem a törvényt szögre akasztó noir detektíveket idézi, inkább Bruce Willis vicces mestertolvajos filmjét, a Hudson Hawkot juttatja az ember eszébe. Az ötkötetesre tervezett regénysorozat végéhez közelítve sem kaptunk arra kérdést, hogy kicsoda Gordon Zsigmond. Az akár az újságfióknak is tényfeltáró cikkeket író figura nem elég lúzer ahhoz, hogy noir hős legyen.

Hibái ellenére a Budapest romokban nem olvashatatlan, de nem is jó. A rendkívül erősen, minden addigi Kondor-regénynél sötétebben záródó A budapesti kém után erőtlen, tempó nélküli regénynek tűnik. A világháborús hangulatot, a tűnőben levő régi világot kedvelők nem fognak csalódni, a Hammetten vagy Chandleren felnőtt olvasók viszont fenntartásokkal várhatják az ötödik, befejező részt.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Kondor Vilmost manapság a magyar hard-bolied krimi megteremtőjeként emlegeti a kritika. A szerzőről ennek ellenére keveset lehet tudni: elzárkózik a nyilvánosság elől, s mint egyik e-mail interjújában fogalmaz, saját személyét érdektelennek tartja – szerinte regényei fontosak igazán. Legújabb könyvével idáig összesen négy műve jelent meg az Agave kiadó gondozásában: a Gordon-sorozat elindítójaként 2008-ban a Budapest noir, majd egy-egy évvel később a Bűnös Budapest (2009) és A budapesti kém (2010). hirdetés Kondor Vilmost manapság a magyar hard-bolied krimi megteremtőjeként emlegeti a kritika. A szerzőről ennek ellenére keveset lehet tudni: elzárkózik a nyilvánosság elől, s mint egyik e-mail interjújában fogalmaz, saját személyét érdektelennek tartja – szerinte regényei fontosak igazán. Legújabb könyvével idáig összesen négy műve jelent meg az Agave kiadó gondozásában: a Gordon-sorozat elindítójaként 2008-ban a Budapest noir, majd egy-egy évvel később a Bűnös Budapest (2009) és A budapesti kém (2010). Írásai népszerűek: az első krimije idén újabb kiadásban jelent meg, valamint olasz, angol, holland, lengyel és francia nyelvre is lefordították. Legutóbbi kötetében a szerző a krimi és a kémregény műfaját ötvözte azzal, hogy visszatérő főhőse, Gordon Zsigmond a Reuters újságírójaként az Államvédelmi Központ alkalmi futármegbízatását is elvállalja.

A Budapest romokban kalandos története 1946 júniusában játszódik, amely a sorozat előző darabjainak korválasztásához hasonlóan (1936, 1939, 1943) Magyarország történetének egyik mozgalmas időszaka volt. Kelet-Európát ekkor a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül elsősorban a szovjet erők tartották ellenőrzés alatt, a nyugati hatalmak csak konzulensként működhettek közre. A második világháború bombázásait követően a főváros sötét árnyéka egykori önmagának, ahogy a cím is sugallja. Gordon már az Új Magyarország félig-meddig független újságírójaként tevékenykedik a történet során, ugyanis a „világpolitika és a magyar szellemi élet” hetilapja mellett előző lapjának továbbra is küld tudósításokat: „esténként a cikkeit írta, melyek közül csak minden tizediket küldte el a Reutersnak, és az csak minden huszadik írását használta”. Főprofilja a bűnügyek, amiről rendületlenül gyűjti az adatokat, hogy a háború utáni új bűnözővilágban is kiismerje magát.

A regényben az újságíró és segítőtársa, Zekker zászlós (a SZEB és az amerikai hírszerzés tiszthelyettese) kitartó nyomozása során kiderül, miként használja fel a szovjet titkosszolgálat a magyar alvilág nyújtotta lehetőségeket saját céljainak elérése érdekében. A történet kiindulópontjául szolgál, hogy a zászlós szigorúan titkos információkról tájékoztatja Gordont az Edison kávéházban: az életveszélyben lévő Hacsek Vince, a magyar bűnözés egyik vezetője menedékjogot kér annak ürügyén, hogy hasznos információval tud szolgálni a szovjetekkel kapcsolatban. A nyomozás során Gordon bejárja az akkori Magyarország poklát, szemüvegén keresztül pedig bemutatásra kerül a második világháború utáni alvilág miliője, a gyermekkorú gyilkosoktól egészen a felnőtt bűnözés „krémjéig”.

A történet temporális váza könnyen megragadható, hiszen a fejezetcímek konkrét dátumok: 1946. június 9-től 1946. június 18-ig. Tehát mindössze tíz nap eseményeiről van szó, amit az időben és olykor a térben is csapongó kiegészítő fejezetekkel kever meg a szerző a huszadik részig, a szereplők és az események jobb megértése céljából. A történelmi hátteret illetően – Kondor eddigi módszerének és a műfaj követelményeinek megfelelően – egy jól kidolgozott, erősen referenciális kontextussal találkozhatunk. A szerző dokumentarista igénnyel jeleníti meg a második világháború utáni Budapestet, az akkori Magyarország politikai helyzetét. Szövegét hitelesítik az érzékletes, a korszak atmoszféráját, jellegzetességeit felidéző leírások, s az időszak olyan valós és emblematikus figuráinak felvonultatása is, mint például Rajk László, Hain Péter, Péter Gábor, Hámos György vagy Münnich Ferenc. A pontosságot illetően azonban kisebb történetvezetési hibára hívnám fel a figyelmet: a tizennyolcadik fejezetben Gordon a KALOT központjában a lehetséges merénylők nevét kutatja, és felállít egy öt-hat családnévből álló névsort („Talált egy Kemenest, amely ugyan hosszú volt, de felírta az adatait, valamint egy Dienest, két Dénest és két Pénzest.”). A nyomozás során – még mielőtt megtalálná az érintett famíliát – azonban kettő helyett három Pénzes családot keres fel. Természetesen ez nem égbe kiáltó hiba, csupán csak illúzióromboló; az ilyen bakikat már a kötet szerkesztése során ki lehetett volna szűrni. Ettől eltekintve Kondor új kötete olvasmányos, jól követhető és izgalmas történetet kínál, mellyel bepillantást nyerhetünk a második világháborút követően feléledő Budapest világába.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Megint Budapest, és még megint Gordon Zsigmond. Szinte vártam, hogy mikor találkozhatok újra az eddig megismert szimpatikus és kevésbé szimpatikus figurákkal.

Hihetetlen, hogy mikbe bele tud keveredni Gordon Zsigmond. Ismét. 1943 decemberében Budapest egyik fele már a háborúra készült, míg a másik fele meg kétségbeesetten próbálta elkerülni a nyílt összetűzést a szövetségesekkel. Kállay Miklós annyira komolyan gondolja, hogy Magyarország még megúszhatja, hogy különbéke-tárgyalásokat kezdeményez, amiről – lévén hivatala tele van német kémekkel – idővel szinte mindenki tudomást szerez. Főleg Wayand Tibor, Gordon régi ellensége. 

Wayand annyira maga az ősgonosz, hogy Larry Hagman (Jockey Ewing-ot alakította a Dallasban) játszaná, ha megfilmesítenék a regényt. Pont ezért remek ellenpontja az igazi úriember főszereplőnek. És megint egymás ellen játszanak. Legutóbbi afférjuk – Bűnös Budapest – óta sokat változott a világ, és már nem egyszerű bűnözők ellen (vagy mellett) kell harcolniuk, hiszen a tét Magyarország kimenekítése háborúból.

Mivel a kémkedés nem kifejezetten főhősünk terepe, ezért még annyira sem mozog otthonosan benne, mint a budapesti alvilágban. Persze a jó modor, a becsület és a régi barátok sokat segítenek. És ez a legszebb az egészben, hogy tényleg úgy tűnik, hogy ennyi elég. Persze ez nem így van, mert igazából elég sokszor kiderül, hogy Gordon nem mindig alkalmas arra, hogy irányítsa az eseményeket, sőt, az esetek nagy többségében utólag rájön ő is, hogy mennyire nem ő irányít. Viszont aktívan részt vesz mindenben, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy éppen megvereti magát valakivel.

Mint említettem, a tét sokkal nagyobb, mint azt eddig megszokhattuk, ezért az igazi mozgatórugók is sokkal homályosabbak. Mondhatni tökre nem értettem semmit. Kondor Vilmosban viszont pont ez a jó, hogy annyira nem lehet sejteni, hogy ki kivel van, hogy végig érdekes és izgalmas marad a könyv. Olyannyira, hogy egy annyira nyilvánvalóan nem bekövetkezett dolognak, mint a magyar különbéke is simán lehet szurkolni.

Sőt, én végig abban reménykedtem, hogy egyszercsak kiderül, hogy kötöttünk egy ilyet és be sem szálltunk a világháborúba. Sajnos pont ezért nagyon sötét a befejezés, hiszen rá kell döbbennünk, hogy tényleg benne voltunk, és megint a gonoszok győztek, még akkor is, ha a főszereplők túlélték. Sőt, régi ismerősökkel is találkozunk, ami azt jelenti, hogy a következőkben talán jobban megismerhetjük a most felbukkant karaktereket. Csak várni tudom a folytatásokat, mert Kondor elég szűkmarkúan méri a szerepelők bemutatását.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Eltelt egy év, és ismét egy Kondor-regény nyújtotta olvasási élménnyel lehetünk gazdagabbak. A budapesti kém mindezidáig a zsurnaliszta Gordon Zsigmond kalandjait/bűneseteit elmesélő noir-sorozat legkisebb terjedelmű része. E harmadik nekifutásban a keményvonalas krimi inkább a kémhistória tematikus alműfaja felé hajlik, poétikailag pedig a megelőző részekhez képest több kihagyásos szerkezetet alkalmaz.

A legutóbbi történések (Bűnös Budapest) óta 4 év telt el, 1943 decemberében, karácsony idején járunk. Kállay Miklós miniszterelnök titkos különbéke-tervezete idején, a 2. magyar hadtest pedig már jócskán úton van végzete felé. Gordon Zsigmond újságíró immár 43 éves, haja ritkul, az Est és a Magyar Nemzet után a Reuters tudósítójaként repked Európa fővárosai között. Szerelme, Eckhardt Krisztina még mindig (7 éve) Londonban él és dolgozik a Penguinnél grafikusként. Gordont az Államvédelmi Központ vezérőrnagya, Ujszászy István futárfeladatokkal bízza meg – teszi mindezt nem minden hátsó szándék nélkül. Gordon vállalja a megbízásokat, bár közben a Bűnös Budapestből megismert kevésbé szimpatikus magánkutató, Wayand Tibor, aki közben ismét rendőri alkalmazott lett, kettősügynöki szerepkörbe kényszeríti, nem kevés fizikai ráhatással.

Az első 4 fejezetben Gordon többször megjárja Stockholmot, Berlint, Londonban promtházasságot kötnek Krisztinával, Bécsig vonatoznak, majd tovább Velencébe. Innen tudósítónk Parenzóba viszi kedvesét, miután egy fojtófával az életére törnek, ő onnan Zágráb érintésével kerül vissza Budapestre, hogy Gellért Vladimir nyomozóval karöltve, Ujszászyval pedig hol párhuzamosan, hol együttesen kideríthesse: ki és miért kémkedik Budapesten, és főleg kinek!

Kondor regénye most is rendkívül olvasmányos és könnyen követhető. Talán a szerkezet bizonyos módosításával hatásosabb kezdést is el tudtam volna képzelni: részemről az 5. fejezet velencei történetével nyitnék, s a korábbi történéseket (tkp. a könyv első 1/3-át) retrospektíve adagoltam volna. Ezzel némi „üresjáratot” is kiküszöböltem volna, mivel hiába cikázik Gordon Európa légterében a légikikötők között, a korabeli aktuális történések érintésszerű felvillantása mellett, a repülőgépek típusaiban láthatóan igen elmélyült szerző ezirányú közlései maradtak meg leginkább a memóriámban, pedig e téma iránt nem érdeklődöm különösebben.

Az első regény olvasásakor még úgy nyilatkoztam („Magyar krimi – feketén-fehéren (Kondor Vilmos: Budapest Noir)”, Élet és Irodalom, 52/9., 2008. február 29., 28.), hogy kissé túl lett hajtva a korszakábrázolás részletessége. Most nem esik ilyen túlzásokba a szerző, sőt, némi cizelláltságot hiányolok is – talán az eseménymenet gyorsasága miatt –, az író nem engedélyezett különösebb megállókat, kontemplatív leíró-pillanatokat magának (s az olvasónak), általában megjegyzésszerű díszítésekként van jelen a rekonstruált történelmi miliő, mely rekonstrukcióba természetesen fiktív alakok, elemek, alkotások idézetei is beleférnek. – Kivételek persze vannak, lásd a 25. oldalon:

„Belekortyolt a kávéjába. Egy pillanatra felsejlett előtte egy távolinak látszó emlék egy friss és meleg briósról, mellette egy gőzölgő bécsi kávéról magas pohárban, olyan kemény tejhabbal, hogy akár késsel is lehetett volna szeletelni. A törzshelye, az Abbázia természetesen nyitva tartott, és aki elment az Oktogonon a hatalmas üvegablakok előtt, az meg nem mondta volna, hogy egy lassan fuldokló ország polgárait látja odabent kávézni. A Körönd túloldalán megjelent egy csinos, ötvenes nő elegáns kosztümben, kalapban, arca elé hajtott tüllel, jobb kezében lelkes és neveletlen vizslája pórázával. A kutya lobogó fülekkel boldogan ugrált, megugatott minden lovas kocsit és autóbuszt, a nő alig bírta féken tartani. A vele szemben lévő ház második emeletén egy nő húzta el a nehéz brokátfüggönyt. Melltartót viselt, és egy pillanat múlva már el is tűnt az ablakból. Aztán megjelent egy szeneskocsi a Hősök tere felöl, és bekanyarodott a Bajza utcába. Fáradt, göthös ló húzta, a bakon egy görnyedt alak rángatta fél kézzel a gyeplőt, mellette egy maszatos kamaszlegény vacogott megtaposott keménykalapban.”

A budapesti kémben különösen figyelemre méltó, hogy a filmes utalások explikálása már-már önironikus, hiszen Wayand, de Ujszászy is népszerű gengszterfilmek ikonjainak (James Cagney) mozdulatait utánozzák tudatosan vagy tudattalanul; de nem mellékesen megjelenik Korda Sándor londoni filmstúdiója is, hovatovább a vezérőrnagy élettársaként, mennyasszonyaként ismét feltűnik Karády Katalin is (legtöbbször hálóingben).

A detektívtörténetek alapszerkezetébe sok minden belefér, Kondor korábbi művei is kultúrtörténeti tablók, történelmi és társadalmi regények/krimik jegyeit viselik magukon. A budapesti kém címéhez híven a kémtörténetek gazdag palettájából merít és ehhez ad hozzá(!), csatol vissza – a krimikhez hasonlóan az olvasó az, aki egyedüliként nincs beavatva a történések valódi ok-okozati összefüggéseibe –, Gordon leginkább csak elszenvedője az eseményfolyamnak, és a másik szereplő, Ujszászy sem teljesen ura, bármennyire is szeretne az lenni, a történelmi „Ki nevet a végén?”-nek. Ha nem is mértéktartóan, de szükséges módon számos fehér folt „színezi” a regényt, éppen a kémhistória narratív logikája miatt, ugyanakkor talán ez, talán más miatt ebben a regényben az olvasó és a főszereplő Gordon perspektívája már egyáltalán nincs közel egymáshoz. Másrészt, némi túlzással, de a regény igazi főszereplője: Ujszászy. (Ezt egy Kondor-interjú is megerősíti: Lukácsy György, „Itt a magyar kémregény! (Kondor Vilmos-interjú II.)”, hetivalasz.hu, 2010. április 4-től.)

Habár pár szálat átsző Kondor előző regényéből a mostaniba (Wayand, Anna, Ujszaszy alakjai; Nemes ötletét, miszerint Anna akár német kém is lehetne, Wayand felhasználja Krisztinára alkalmazva), valamint a mostaniból is tartogat majd valami meglepetést a következőre (Gordon ellopott amerikai útlevele, Krisztina hazatérésének mikéntje), azt gondolom, hogy maximum két folytatás-lehetősége van még a főalak és kora köré épülő ciklusnak, persze csak abban az esetben, ha továbbra is előre haladunk az időben. Az olvasói kíváncsiság Gordon alakja iránt (a titokzatosság miatt) ugyan kielégítetlen marad mindvégig, de éppen ezért el is enyészhet, és új tárgyat találhat magának. A harmadik részben inkább esendő mivolta, semmint kultikus tiszteletnek örvendő imázsa erősödik.

A történelmi (h)arctér politikai-ideológiai megosztottságának akár nemzetközi, akár magyar (budapesti) terepen való ábrázolása a Bűnös Budapesthez hasonlóan józan visszafogottságról tanúskodik (lásd „Puszta kitaláció? (Kondor Vilmos: Bűnös Budapest)”, prae.hu, 2009. május 7-től.), azaz demonstrál, nem pedig agitál. Ez mindmáig nagy erénye a Kondor-regényeknek.

Van pár mozzanat a műben, mely nem teljesen érthető még egy fiktív világban sem. Nem vagyok tájékozott a Reuters tudósítóinak 40-es évekbeli tevékenységét illetően, de nehezen tudom elképzelni, hogy Gordon ilyen szabadon rendelkezhessen saját idejét illetően egy háborús szituációban – még ha karácsony is van. Komoly fejtörést okoz, hogy az amerikai útlevéllel rendelkező újságíró, miután kimenekíti feleségét Londonból, miért tér vissza a Harmadik Birodalom területére, ráadásul Budapestre, ahol rá csak a biztos megveretés, esetleg bíróság, kivégzés vár – főleg „a nemzetközi helyzet fokozódása” tükrében. Gellért Vladimir lánya, Emma hétéves, egy mondat szerint Krisztina tanította színezni – kérdés: mikor?, hiszen 7 éve Londonban él, ahol csak Gordon látogatja.

Mindazonáltal a fővonal történései mellett számomra az apró mozzanatok érdekesek a regényben. Pazár doktor ismételt megjelenése képeslapjai révén a megszokott poénos stílusban, a korabeli melegbár pultosnőjének sorstörténete, Budapest utcahálózatának ismételt, de sohasem megunható „feltérképezése”, az egyes szereplők dohányzási szokásainak változatai stb.

A magyar kémkedés, hírszerzés története jobbára feldolgozatlan, ráadásul egy történelmi és szociokrimi keretén belül e téren, azt hiszem, egyedülálló alkotás született A budapesti kém révén. Kondor alapos és körültekintő tájékozottsága akár a nemzetközi titkosszolgálatok korabeli működésétől a magyar politikai elit Janus-arcúságának felvázolásán át a világháború takarékos konyhaművészetéig irigylésre méltó, és követendő példa mindazoknak, akik írói sikereiket valódi teljesítmények elérésével szeretnék megvalósítani.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Kondor Vilmos krimije megtartva a korábbi erényeket, újabb ínyencségekkel szolgál. A Gordon-ciklus első regényéhez képest 3 évvel később járunk, a Bűnös Budapestben, 1939 szeptemberében, Lengyelország lerohanása idején kapcsolódunk be a nemzetközi – Budapest központú – eseménytörténetbe.

Bő egy éve jelent meg Kondor Vilmos nagy feltűnést keltő krimije, a Budapest Noir, amely magyar társadalmi viszonyok között, magyar szereplőket felvonultató, amerikai típusú hard-boiled detektívregényt kínált az olvasók számára. A regény osztatlan sikert aratott a hazai olvasóközönség berkeiben jól kitalált figuráival, társadalom- és várostörténeti kidolgozottságával, krimihez illő cselekményvezetésével, a film noir kelléktárát meggyőzően használó műfaj-allúzióival. A regény utóélete nagyon is intenzív: a megfilmesítés jogára opciós szerződés köttetett, Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró történetét hamarosan franciául, hollandul, németül, olaszul, lengyelül is olvashatja az európai közönség, valamint jövő tavasszal már az amerikai is, a HarperCollins kiadó jóvoltából. Kondor szerzői és a regény olvasói sikere megérdemelt, és hosszú ideje példátlan is. A magyar könyvpiacról ugyanis talán a harmincas évek óta hiányoznak az olyan alkotók, akiknek szórakoztató irodalmi prózáját – s nem csak a krimi területén – egyáltalán idegen nyelvre fordítják, és potenciális sikerorientációval rendelkeznek. (Talán Lengyel Péter Ogg második bolygója című klasszikus sci-fijének japán fogadtatását tudnám csak említeni.) Miközben a magyar közvetítők elsősorban a 20. századi magyar, főleg kortárs prózaíró-nagyágyúk köteteit próbálják pozícionálni a nemzetközi színtéren, két kézzel kapva hiteles fordítók után, a szórakoztató irodalom piacát nálunk is a külföldi, elsősorban angolszász bestseller szerzők uralják. Miközben a hazai olvasóközönség a külföldi szerzők által írt, számára egzotikumnak ható, kulturálisan idegen terepen játszódó (populárisabb) műveket vásárolja előszeretettel, a magyar (történelmi) viszonyok között exponálódó regények többnyire a magyar szépírók munkaasztaláról kerülnek ki, hol kisebb, hol nagyobb sikertől övezve. (Ebből a szempontból is odafigyelést érdemel Dragan Velikić magyarul megjelent legújabb regénye, az Orosz ablak, melynek történései 3/5 részt Budapesthez kötődnek.)

Kondornál szerencsés a konstelláció, hiszen szépirodalmi tudatossággal, de a műfaji sajátosságok messzemenő figyelembevételével tudott olyan olvasmányos, könnyen befogadható, érdekfeszítő művet alkotni, mely az elsődlegesen szórakozni, kikapcsolódni vágyó olvasói rétegek mellett a „mélyolvasást” kultiváló magyar közönséget is meg tudja szólítani. Nem is beszélve a konvertálhatóságáról, amely éppen a magyar (társadalmi és történelmi) keresztutak (igen, Kondor krimije szocio- és történelmi detektívhistória is) jellegzetessége miatt egy külföldi olvasó számára is kínál kapcsolódási pontokat, egzotikumot.

A most megjelenő folytatás, a Bűnös Budapest megtartva a korábbi erényeket újabb ínyencségekkel szolgál az ekként bővülő közönségfigyelem részére. A Gordon-ciklus első regényéhez képest 3 évvel később járunk, míg ott Gömbös Gyula temetésének őszén bontakozott ki a gyilkossággal terhelt nemzetközi bonyodalom, addig a Bűnös Budapestben 1939 szeptemberében, Lengyelország lerohanása idején kapcsolódunk be a szintén (kihagyhatatlanul) nemzetközi – Budapest központú – eseménytörténetbe. (A film noir műfajának többszöri könyvbéli megidézése, beépülése ezen időpont tekintetében is kulturális hozadékkal bír. A regény egy bekezdés erejéig az eseménytérbe helyezi Karády Katalin és Jávor Pál színészeket, akik az ezidőben bemutatott magyar noir alapmű, a Halálos tavasz című film premierje kapcsán fogadhatják a gratulációkat. Ráadásul áttételes módon Greta Garbo is fel-felbukkan a fejezetekben.)

Kábítószer, szerencsejáték, Nyilaskeresztes Párt – ki gondolta volna, hogy ez utóbbinak bármi köze lehet az előbbi kettőhöz? De a szálak együvé vezetnek, ha külön-külön is indul nyomozás utánuk három fiatal ember halála kapcsán. Méghozzá annyira külön-külön, hogy Gordon mellett, aki ezúttal már nem Az Est, hanem a Magyar Nemzet újságírója, egy magánkutató felkérésére a nyugdíjba vonult és emlékiratain dolgozó Nemes Sándor detektívfelügyelő is bekapcsolódik az eset felderítésébe. Nemes alakja legalább olyan szimpátiával megrajzolt, mint a korábbi kötetben Gordon Móré, aki időközben elhunyt, és lakását, lekvárgyűjteményét unokájára hagyta. Nemes – aki Matuska Szilveszter ügyében nyomozott sikeresen – alakjának megformálásában talán ismét Gellért Ede nyomozó játszik szerepet, aki 1925-ben adja közre Budapest bűnözői. Egy pesti detektív naplójából című kötetét. De Tábori Kornél is bekerül a szereplők közé, ahogy a Székely Vladimirral közösen írt A tolvajnép titkai. A Bűnös Budapest ciklus folytatása című könyvének címidézése is egyfajta tiszteletadás a szerző részéről. Persze egyéb, Táborihoz köthető kötetek is szerepet kapnak a háttér megrajzolásakor: Baccarat: fővárosi és vidéki klubok rejtelmei (1912), A kártyázó Budapest (1912), stb.

A korabeli várostérkép, út- és közlekedési hálózatának hangsúlyozása mellett – ezúttal a Kristályéjszaka utáni Béccsel kiegészülve – ismét szép számmal kerülnek a regénytérbe történelmi figurák, politikusok, írók, újságírók, fotósok (például Mai Manó), pesti vagányok, de a korábban csak vázlatosan, utalásszerűen (titokzatosan) körvonalazott Gordon-élettörténet is bővül az olvasó számára, még ha csak beidézett rendőrségi akták feljegyzéseiből is.

A megidézettség egyébként fontos írói kelléke Kondornak, s most nem a vendégszövegek  sűrű felbukkanására utalok(például a már említett Lengyel Péter Macskakőjére), hanem már a kezdő prológusban is a regény olvasásmódjára utaló kettősségre hívnám fel a figyelmet: az elbeszélői szólam igazságértéke nemegyszer elválik az újsághírek tartalmának igazságától, feszültségbe hozva, igazából devalválva az egységes, kikutatható, felderíthető igazság létezésébe vetett hitet, íly módon jelentősen megkérdőjelezve a klasszikus krimi műfaj metafizikai érdekeltségének egyes aspektusait.

Ez szerencsés módon, és nagyon tudatosan is egybevág a regény által életre keltett történelmi korszak mikro- és makrotörténelmi legendáriumával, ahol a valós tények elkendőzésének, a hamis narrációk fenntartásának már nagy hagyományai vannak össztársadalmi szinten is. – Ilyen módon a krimit mélyszerkezetileg aktualizálónak is tekintheti nem egy olvasó a mai budapesti, magyar állapotokra nézve. Ugyanakkor Kondor regényében nyoma sincs ilyen explicit utalásoknak.

A Bűnös Budapestben a főszereplő ismét nem figurához köthető. Nemes és Gordon aktív jelenléte mellett ismét a főváros és korabeli közössége, épületei, terei, utcái, nyomora és fényűzése kerül a középpontba, ami a fasizálódó társadalmi gondolkodásmód előzményeiből és (lehetséges, számunkra beteljesedő) következményeiből is felvillant alakokat, rémképeket (például Rajniss József, Kassai Ferenc). A numerus clausus meghatározta németbarát háború utáni és előtti magyar társadalmi tabló kitüntetett alkotói igényességgel ábrázolja a cselekvési lehetőségek és korlátok arzenálját, a jövőből determinációnak tűnő történelmi alakulástörténet variációs bázisát/szinkron metszetét. Ehhez hasonló elbeszélői visszafogottsággal, amely magával a szelekcióval erősíti az olvasói aktivitást, a közelmúlt magyar irodalmából csupán Szécsi Noémi Kommunista Monte Cristo című regényében (Tericum, 2006) találkoztam; de Závada Pál Idegen testünk című regénye (Magvető, 2008) is hasonló igények mentén íródott. A történelmi detektívtörténet vagy egyenesen a szociokrimi műfaji besorolás tehát nem alaptalan, sőt, bizonyos értelemben jócskán felértékeli a regény élvezhetőségi potenciálját. Persze a hagyományos modern krimi eszköztár megtartásával és szórakoztatni vágyásával.

Tanulni azonban sosem árt. Kondor regényének sikere épp ebben áll: a nagyobb olvasóközönségi igények figyelembevételével vagy annak ellenére – amely nem hajlandó vagy nem tud nagyobb energiákat szánni az olvasásra – becsempészi sorai közé a (történeti, szociológiai, ideológiai) tudás megszerzésének lehetőségét, szimplán az olvasóra bízva annak kihasználtsági fokát. Nem érzem túlzásnak kijelenteni, hogy a regény hozzájárulhat ahhoz a(z irodalmi) tudatosítási folyamathoz, amely már 60 éve késlekedik a magyar társadalomban, miszerint a holocaustnak nemcsak elszenvedői voltunk, hanem aktív részesei is. A cím ekként értése valóban túlmegy a bűnelkövetés és -felderítés műfajszabta határain.

Ahogy egy másik kulcsfontosságú része is a cím értelmezési körét tágítja és a regény erényeit sokasítja: a dialógusokba beleírt korabeli nyomozási gyakorlat, amely a hírszerzéssel karöltve a voyeur-társadalom Monarchiából örökölt besúgóhálózatának interiorizált tényét közvetíti, „a mindenki eleve bűnös, ha mégsem, azzá válik, vagy azzá tehető”-elven :

„– Gyanús nekünk ez a Gordon az amerikai múltjával. Magyar és amerikai útlevele is van. A barátnője meg Londonban él – húzta fel sokatmondóan a szemöldökét.

– Maga szerint ez mit jelent? – kérdezte Nemes.

– Nem egyértelmű? – kérdezett vissza Wayand megütközve, hogy az idős detektív nem tudta magától is a választ. – Könnyen lehet, hogy Gordon amerikai kém.

– Vagy nem – jegyezte meg Nemes.

– Vagy nem – ismerte el Wayand –, de ha nem ellenünk kémkedik, talán rávette a barátnőjét, hogy kémkedjen nekünk Londonban.

Nemes a magánkutató arcát fürkészte, vajon komolyan beszél-e. Wayand szemében azonban nyomát sem látta a viccnek. Komolyan beszélt.

– Nem inkább a hírszerzés dolga ez? Annyi minden azért nem változott nyugdíjazásom óta. Ez Újszászy Istvánhoz tartozik.

– Persze – felelte Wayand. – Viszont szereti, ha előkészítik neki az ügyeket.

– Ez egy ügy?

– Valamilyen szempontból biztosan az – válaszolta a magánkutató.

Nemes egy ideig hallgatott, aztán az asztalra könyökölt.

– És mi van akkor, ha ez az Anna a németeknek kémkedik?

Wayand ezen teljesen megütközött. Megrázta a fejét, annyira nem értette a felvetést.

– Miért kémkednének utánunk a németek?

– Azt én nem tudhatom – felelte Nemes –, de ha Gordon amerikai kém, ennyi erővel Eckhardt Anna a németeknek is kémkedhet.” (Tizennyolcadik fejezet – kiemelés általam: RIP)

Nincs más hátra, mint ajánlani ezt a (tartalmi valóságtartalmától függetlenül) kiemelkedően üdítő regényt, mely korrigálta elődjének nem túl súlyos esetlegességeit, valamint szuggesszív és reményteljes módon teremti meg a magyar krimi 21. századi potenciális (nemzetközi) karriertörténetét.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Egy jó krimiben vagy a bűnügy, vagy a nyomozó személye, vagy a kettő együtt van annyira összetett, és a kapott információ ezekről meg annyira kevés, hogy az egyszeri olvasó ne tudja letenni a könyvet addig, amíg azt nem muszáj.
Egy jó regény meg van annyira részletes, hogy ne akarjunk az általa teremtett világból kilépni.
 
A kettő között feszül némi érdekellentét, hiszen egy virágos réttől senkiben nem vetődik fel a kérdés, hogy „Ki ölte meg Kovács Bélát?”; és egy autós üldözésről olvasva valahogy nekem még sosem jutott eszembe, hogy vajon milyen fák szegélyezhetik az utat?
 
Mégis vannak olyan krimi-írók, akik annyira jól adagolják mindkettőt, hogy szinte ott vagyunk a cselekmények helyszínén és mégsem ásítozunk történésekre várva.
 
Komoly kihívás, amit Kondor Vilmos könnyedén és elegánsan old meg Bűnös Budapest című krimijében, amelyben minden szereplő valóságos, a leírt város tényleg létezett és tényleg kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi is történt.
Ugyan szerintem az író aduja a végén nem igazán ütős, és mérsékelten reális, de ez simán következhet abból is, hogy lényegesen kevesebb kortörténeti tudással rendelkezem, mint ő.
 
„Ne már túl vidám helyen!”, gondolhatta magában, amikor regényének színhelyéül a ’39-es Budapestet választotta.
A lengyel határ menekültektől zsúfolt, Budapesten meg már lazán cenzúrázzák a híreket. Viszont még lehet kávéházakban ebédelni, portások ülnek a kapuknál és a nyilasokat mindenki nagyhangú bohócoknak tartja csupán.
 
A „rendszer” még nem üzemel vasszigorral, de üzemel, és ez elég nyomasztó. Persze a harmincas évek Budapestje nem tud igazán sötét lenni, mert Budapest alapvetően egy jó hely, remek kávéházakkal, ma teljesen idétlennek tűnő nevekkel – Mancika – és rengeteg élettel.
 
Az újságírókat a modorosság árnyéka nélkül emlegetik zsurnalisztaként, a házmesterek mindenkiről tudnak mindent, és egy férfi nem fog egy nőt csak azért tegezni, mert hosszú ideje boldog házasságban élnek.
Van Zsolnay ünnepi alkalmakra, és a hölgyek hosszú szipka végére csúsztatják a cigarettát.
 
A főfelügyelők meg nyugalomba vonulnak ahelyett, hogy nyugdíjaznák őket. Ami persze csak annyit jelent, hogy végre a régebbi ügyeikkel foglalkozhatnak könyvírás címén, és nem újabbakkal kell törődniük.
És persze az egyiküket még Nemes Sándornak is hívják, nem valami Kovács Bélának.
 
Aki kap egy ügyet. Van benne kábítószer, külügyminisztérium és nagyon ellenszenves megbízó, ellenben nulla nyom. Meg egy újságíró. Azok mindig csak bonyolítják a helyzetet.
 
Gordon Zsigmond, az újságíró egy fiatal kollégája ügyében kezd nyomozni, de a végén már Bécsben kérdezget budapesti játékbarlangok után. És keresztezi Nemes ügyét. (Bocsánat, nem tudtam kihagyni).
Mindketten az előző rendszerből hátrahagyott liberális csökevények, fájdalmas múlttal, ami szinte végzetesen ehhez a városhoz köti őket.
 
Egy témájában is mai regényben az újságíró nőnemű lenne, és szolid vibrálás jellemezné a két karakter viszonyát. Itt ellenben nincs igazán viszony, mivel ahhoz elég keveset találkoznak, és nem is ismerik egymást eléggé, és jellemzően a női nemhez vonzódnak.
 
A „Szemtől szemben” ezek szerint nem csak rám volt nagy hatással. A két karakter igazi úriemberként viszonyul mindenhez, így egymáshoz is. Mindig tudják, hogy mit akarnak. Igazi békebeli macsók.
A regényben szereplő nők – a korhoz abszolút hűen – a háttérben maradnak, és csak kevesüknek adatik meg igazán irányító szerep. De talán ezt senki nem sajnálja, amíg ennyire jól mutatnak cigarettaszipkával a kezükben.
 
Akárhonnan is közelítek a Bűnös Budapest felé, mindig „csak” egy érdekes, letehetetlen könyvet találok, ami szinte hibátlan. Nem strandra vagy vonatra, vagy iskolaszünetre, hanem bármilyen alkalommal, könnyen olvasható, szórakoztató könyv.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.