Csabai ezúttal nehéz terepre lépett: olyan közegben kellett mozgatnia főhősét, amely nemcsak időben távoli, de rejtélyes is mindmáig. A Pervijplán nevű városkából nézve már Irkutszk is elérhetetlen álomnak tűnik, nemhogy Magyarország. – Szilágyi Zsófia kritikája Csabai László Szindbád Szibériában című kötetéről.
Furcsa volt szembesülni azzal a kritikai beszélgetéssel, amelynek 2010. szeptember 4-én voltam résztvevője, a Vidor Fesztiválon, Nyíregyházán. (Szerkesztett változatban itt el is olvasható.) Akkor arról a Szindbád, a detektívről vitatkoztunk, amelyről csak sejteni lehetett, hamarosan egy sorozat nyitódarabjává válik. Nem simult bele teljesen az akkoriban érzékelhető történelmi krimi-hullámba, Baráth Katalin és Kondor Vilmos kötetei közé, hiszen, hogy szándékosan pontatlanul fogalmazzak, a Szindbád, a detektív sokkal kevésbé volt krimi, mint Dávid Veron vagy Gordon Zsigmond esetei, mégis lehetett detektívtörténetként is olvasni. Csabai megírt egy jól kitalált nyomozófigurát, kevés jellemvonással rajzolva meg: megtudtuk, honnan a neve (Schiffer Árpádként, Bagdadban, gyermekkorában kapta, egyszerű fordítással), kiderült róla, hogy a sült halfej az egyik kedvenc csemegéje, és végigkövethettük, miként bogozza ki a kisebb és nagyobb bűnügyeket olyan módon, hogy a feszült figyelem a „fegyvere” ebben a harcban, és az a képessége segíti, hogy kívülről, a messziről jött ember tekintetével szemlélődik. Azt pedig tudja minden krimiolvasó, hogy a sorozatok első kötetében ez így szokás: megismerjük a nagy detektívet, hogy aztán a következő kötetekben már ismerősként üdvözölhessük őt magát is, meg azt a világot, amelyben mozog. Persze, egy olyan gyorsan és drasztikusan változó régióban, amelyben élünk, nehéz változatlan feltételek közt nyomozgatni éveken (köteteken) át, mint tehette ezt, mondjuk, Miss Marple vagy Maigret felügyelő. Mégis, már Csabai első Szindbád-könyvénél azt éreztem, túl gyorsan lépdeltünk el, novelláról novellára, a húszas évektől a negyvenesek közepéig, holott jónéhány kötet „kitelt” volna abból az időszakból. Lehet, bennem van a hiba: túlságosan érdekesnek találom a húszas-harmincas éveket, akár Budapestre, akár Nyíregyházára (vagyis Nyárligetre, hiszen Csabai ugyanúgy felismerhető, mégis fiktív helyszínt írt meg, ahogy Kosztolányi a sárszegi regényeiben) figyelve – már Kondor Vilmosnál fájlaltam, hogy olyan nagy időugrások vannak az egyes kötetek között. Igaz, azt is lehet mondani, hogy Csabai éppen azzal választotta a kockázatosabb és elismerésre méltóbb megoldást, lépett ki a „termelést” vállaló krimiírók közül, hogy nem maradt az ismerős, könnyebben megírható közegben. (Egyébként a két kötet megjelenése közt eltelt három év is mutatja, nem az olvasókat legalább évente egy detektívregénnyel „kiszolgáló” szerzők útját kívánja járni.)
Az emlegetett egykori beszélgetésben jósolgattam a beszélgetés végén. Felvetettem, merre kanyarodhat a történet: bár egyértelműnek tűnt, hogy a kötet végén fogságba került Szindbádot a negyvenes évek második felében és Szovjetunióban látjuk újra, lehetségesnek véltem, hogy előzmény-könyvet kapjunk, de akár azt is, hogy a novellaciklus egyes darabjai közé íródjék bele egy-egy regény, hiszen olyan sok „üres hely” maradt Szindbád sorsában. Pontosan tudom, hogy egy kritikus legyen nagyon óvatos, ha jövőlátónak képzeli magát: könnyen úgy járhat, mint most én. Mára egyértelműnek látom ugyanis, nem lehetett másféle folytatás, sőt, még az a gyanú is megképződött bennem (talán mert annyira jól hangzik a Szindbád Szibériában cím), hogy ez a kötet volt a cél, hogy a negyvenes évek végének Szovjetuniója izgatta a szerzőt valójában. Azért építette fel Nyárligetet, hogy emlékezzünk arra, mit veszített el a főhős, hova vágyódik vissza.
Csabai ezúttal nehéz terepre lépett: olyan közegben kellett mozgatnia főhősét, amely nemcsak időben távoli, de rejtélyes is mindmáig. A Pervijplán nevű városkából nézve már Irkutszk is elérhetetlen álomnak tűnik, nemhogy Magyarország. De nemcsak Szibériában járunk, hiszen Szindbád, ennyit talán a könyv elolvasását tervezők felbosszantása nélkül is elmondhatok, eljöhet onnan, látja, például, Moszkvát is, nemcsak a végtelen orosz tajgát. A legerősebb részek számomra mégis azok maradtak, amikor a rejtélyes édesvízi fókákat, a nerpákat látjuk, a sztyeppén követjük Szindbádot a nagy orosz télben, vagy a szovjet szupersztárral, az énekesnő-színésznő Ljubov Orlovával ismerkedünk. „A nerpa is egy olyan felfoghatatlan szibériai valami.” – olvassuk. Ezeket a szibériai valamiket szerettem a legjobban Csabai kötetében.
Sokkal kevésbé örültem annak, hogy a nagyregény megírásának vágya elragadta a szerzőt – és ezt nem egyszerűen műfaji problémának látom. Nem pusztán a magyar irodalom szokásos útját követve járhatta be a novellaciklus-regény utat Csabai (a Szindbád, a detektív véleményem szerint a novellaciklus, a „majdnem-regény” határterületére helyezhető, az átmeneti műfaj lehetőségeit remekül kihasználó munka), de azért is, mert az orosz nagyregény legfényesebb korszaka, a Dosztojevszkijtől Bulgakovig tartó csábította el. Nem tett jót a könyvnek, hogy szerzője annyira megszerette saját anyagát: nem tudott elég könyörtelen lenni a szövegéhez, nem volt képes lemondani egyes részletekről. Sztálin, például, fenyegetőbb maradt volna, ha érezzük, a távolból is rátelepszik mindenre és mindenkire, mint így, hogy kapunk róla egy külön fejezetet. De kihagytam volna Grecki komendánt élettörténetét is – enélkül is érzékelteti a könyv, milyen tragédiákon keresztül váltak kegyetlenné, embertelenné egyes hősök, és ezek a részletek annyira szétfeszítik a detektívtörténet műfaját, hogy mintha nem sikerülne visszatalálni hozzá a mű zárlatában.
Már az első Szindbád-könyvben elmaradtak a nagy nyomozó diadalmas esetfeltárásai – ezúttal még indokoltabb, hogy a detektív ne legyen képes az intellektusával legyőzni a gonoszt. Miként is állíthatná helyre egy nyomozás a bűnösök megtalálásával „a világ rendjét” az abszurd és életveszélyes Szovjetunióban… Nem kapunk most sem olyan újramondást, mint, teszem azt, Poirot-é szokott lenni, amikor rövidítve elmeséli az egész bűnesetet az életben maradt egybegyűlteknek. Ehelyett a zárófejezet késztet újraolvasásra, fokozottabb figyelmet kérve tőlünk, mint amilyet az első, élményolvasásnál tudtunk adni. De itt már nem működik olyan jól, ami az első kötetben remekül: zavaró megoldatlanságnak éreztem a rejtélyek feloldásának elmaradását, nem a krimiműfajt kitágító írói fogásnak.
Ha először hihetetlennek is tűnt, hogy a Magyarországról lágerbe került Szindbád nyomozó lehetett a Szovjetunióban, erre kapunk valamiféle magyarázatot a könyv végén. Azt viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy a főhős olyan árnyaltsággal megtanuljon oroszul, amilyennel megnyilvánul a kihallgatásokon, megértve a nem orosz anyanyelvű, tehát nyilván akcentussal beszélőket, a rendőrségi szakszavakat használókat. S nemcsak azért kételkedtem végig, mert emlékszem rá, hogy a nagyapám, aki a szovjetek fogságából, valahonnan a Kaukázusból, csak 1947-ben jött haza, milyen csekély, az életben maradáshoz elégséges orosztudást szedett magára: az a magyarázat sem győzött meg, hogy a kétnyelvű közegből érkezett Szindbád a szlovák nyelvtudása miatt boldogulna ilyen könnyen az orosszal. Azt éreztem, amit a címet olvasva is: Csabai annyira el akarta juttatni a hősét Szibériába, hogy számos nehezen hihető momentum elfogadására „kérte” olvasóját.
A könyvben felépített világ olvasói örömet, a „nagyregény” és a krimi összeházasításának kudarca pedig csalódást okozott, nem kedveltem a színdarabokra emlékeztető közbevetéseket sem. Egyet hozok példaként: „Ugyan már! (önmaga számára is váratlan indulattal) Mintha ebben az országban olyan sokat érnének a törvények!”. De megmaradok a Csabai-féle Szindbád-könyvek olvasójának: várom a folytatást, a nyárligeti nyomozó sorsának alakulásáról azonban biztosan nem fogok jósolgatni többet.
A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.