Főszerkesztőnk pár hónapja a Próza Nostra hasábjain is reflektált Pintér Bence a könyvkritikák hasznosságáról szőtt eszmefuttatására. Anélkül, hogy elméleti síkon is hosszabb fejtegetésekbe bonyolódnék, a saját, gyakorlati példámat fűzném hozzá az ott taglaltakhoz: ha nem keresném kifejezetten a recenziókat, valószínűleg hamar elvesznék a megjelenések tengerében, másrészről pedig lehet, hogy sosem találkozom Sepsi László, Kötter Tamás vagy éppen Csabai László nevével (minden bántó szándék nélkül ez valahol a kiadók magyar szerzőkre fordított marketingjét is minősíti).
Csabai annak idején meglehetős hendikeppel indult nálam, pusztán első regényének címadása (Szindbád, a detektív, Magvető, 2010) alapján. Nagy általánosságban is igaz, hogy aki (pop)kulturális ikonokhoz nyúl, az jobb, ha felköti a gatyáját. (Elég csak megnézni, mennyi szemetet termeltek az elmúlt majd száz évben a Sherlock Holmes figurájának felhasználásával) De Szindbádhoz végképp nem elég, ha tökös vagy, tehetségesnek is kell lenned. Az Ezeregyéjszaka meséi persze az emberiség egyetemes kultúrkincsének körébe tartozik, de aki magyarul álmodik, annak nem ravasz dzsinnek és félelmetes rukh-madarak fognak először beugrani erről a szóról. Kevés olyan nimbusszal rendelkező karakter van a huszadik század magyar irodalmában, mint Krúdy egyik nőtől a másikig hajózó, élveteg főhőse – és ez akkor is igaz, ha a figura kultikussá válásában elengedhetetlen érdemei vannak Huszárik és Latinovits Zoltánnak, no meg persze a zsírtól aranyló színű húslevesnek. Szindbád több mint egy ember, ő maga a két lábon járó korszellem, a talán sosem volt boldog békeidők manifesztációja, az életöröm és a bús reminiszcenciák apostola – hogy valaki veszi a bátorságot, és így kereszteli el a saját főhősét, a regény felütése előtt egyszerre tűnt elbizakodottságnak és szentségtörésnek.
Nem spiláznám túl, gyorsan le is lövöm a poént: Csabai László jött, látott és megvett kilóra, hogy aztán a következő két Szindbád-regénnyel még tovább fokozza a lelkesedésemet. A magyar történelem (és az író) aztán a második kötetében szibériai fogságba (Szindbád Szibériában, Magvető, 2013) sodorta a nyárligeti rendőrség legélesebb elméjét, hogy 2017-ben hazatérjen: egyenesen a huszadik század egyik legvészterhesebb, padlássöprésekkel, kitelepítésekkel, és persze a nemzetközi helyzet fokozódásával terhes időszakába, a Rákosi-korszakba.
Hála a pervijpláni karhatalom kötelékében szerzett renoméjának, Szindbád ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta: a nyárligeti rendőrség sorai között, de persze ez már távolról sem ugyanaz a testület, amelyik valamikor volt, hiszen időközben a világ is a feje tetejére állt. A regényt felvezető kettős gyilkosságban mintha James Ellroy találkozna Móricz Zsigmonddal, az ember már dörzsöli a kezét, hogy jóféle sorozatgyilkos utáni hajszára fut majd ki a játék, aztán ez a szál elsikkad, s csak a regény utolsó negyedében válik újra hangsúlyossá. Rendes körülmények között itt azonnal behúznék egy szép kövér vonást a „követel” oldalra, az összképet tekintve mégsem tűnik súlyosnak a hiányosság, annyi mindent kapunk cserébe. A főhős nevéhez méltón a nyolc év során (1948-56) a cselekmény sem siet sehová, s szerkezetében a már jól megszokott sémát követi. Ha úgy vesszük, öt-hat bűnesetet feldolgozó kisregényt kapunk nyolcévnyi idővonalra felfűzve, a cselekményt összetartó maltert pedig az egyes szereplők életéből felvillantott, mozaikszerű közjátékok jelentik.
Csabai most is könnyedén veszi azt az akadályt, amelyen már az első alkalommal is könnyedén elcsúszhatott volna (mármint amellett, hogy önkéntelenül is paródiába csússzon az egész). Visszautalva kezdeti kétségeimre: ha Szindbád nevét leírod, tök mindegy, hogy milyen zsánerben használod fel, a blaszfémiát elkerülendő jobban teszed, ha fekete öved van atmoszféra- és hangulatteremtésben. Az író gond nélkül megoldotta a feladatot, s ez akkor értékelhető igazán, ha ismerjük a trilógia mindhárom darabját. A nyírségi vidék második világháború előtti, lagymatagon békés, de már erjedő provincialitása, a legsötétebb sztálinizmus világvégi, komor valósága, aztán ugyanennek a rémálomnak a groteszkba hajló, kicsinyes magyar megvalósítása három markánsan eltérő környezet, Csabai azonban mindhárom vásznon roppant hiteles és érzékletes képet fest.
Az első regényben ez még nem számított olyan bravúros mutatványnak – elég csak egy szuszra végigolvasni a Móricz-összest, hogy belerázódjon az ember – de a szibériai kalandok megírásánál már nem volt adott a hazai pálya előnye. Ennek ellenére, ahogy Rejtőnek elhittem, hogy maga is tagja volt a Csontbrigádnak – holott csak előre megsejtette a saját sorsát – Csabainak is elhittem, hogy kívülről-belülről ismeri a lágerekkel elcsúfított, időben és térben is távoli vidéket.
Könnyű lett volna a Szindbád Szibériában reményvesztett ridegségét egy az egyben áthelyezni a Rákosi-korszakba, de szerencsére Csabai ellenállt a kísértésnek. Na nem mintha a Szindbád, a forradalmár olyan szívderítő olvasmány lenne, de az eddigieknél hangsúlyosabb szerepet kapó, fanyar humor sokat old az összkép komorságán. A regény fülszövegében is idézett mondat – „pontos búgatási tervvel a népi demokráciáért” – jól jellemzi az egész cselekményt finoman átszövő abszurditást. Ez a hangvétel legerőteljesebben a Szindbád otthonát képező – amúgy rengeteg korabeli szatíra, kabarétréfa alapját képező – közegben, a nyárligeti társbérletben jelenik meg (Ilf és Petrov lájkolja ezt), ahol a lakótársak, azaz Misa és a többiek dialógusai és bonmot-jai adják a legprecízebb képet a korról. Az abszurd minden eddiginél erőteljesebb szerepet kap az egyes bűnesetek felfejtése nyomán is – aki eljut mondjuk Szindbád és „elrabolt” sertésállomány esetéig, biztosan egyet fog érteni velem. Az objektivitás kedvéért pedig itt kell kitérnem azokra a – talán Szorokin és a Kékháj hírhedté vált jelenete által ihletett – naturalista közjátékokra is, melyek a Bölcs Vezér és jakut származású felesége között játszódnak, és amelyeket nem igazán tudtam hová tenni, egyszerre éreztem erőltetettnek és feleslegesnek.
Kevésbé vicces, de itt-ott hasonlóképpen groteszk a regénynek az a rétege, ami a Nyárliget környéki tanyavilágba viszi az olvasóját. Valljuk meg, a „tirpák” kifejezés manapság jobbára pejoratív értelmű – példának okáért hallottam már amerikai krimi káromkodást magyarító szinkronjában is. Nos, a Szindbád, a forradalmár lapjain a tősgyökeres nyíregyházi Csabai hús-vér embereket teremt az elvont szitokszóból, és éppen azzal az elnéző, de legkevésbé sem kritikátlan tárgyilagossággal fordul a majd hetven évvel ezelőtti paraszti világukhoz, mint Mikszáth a palócokéhoz. A konok, minden más vágyat felülíró, ám soha ki nem elégíthető földéhség és a szigorú, bizonyos elemeiben vaskalapos és képmutató erkölcsiség leírásával néhol egészen szociografikus mélységekbe bocsátkozik, de anélkül, hogy szövege bármit is veszítene lendületéből és olvasmányosságából. A legerősebb részek kétségtelenül azok, amelyekben a régi és az új, a maga módján épp olyan bigott és szűklátókörű „kommunista” erkölcsiség konfrontálódik.
Végezetül kanyarodjunk vissza kicsit a krimiszálhoz. Ha a zsánerirodalmi vonalon akarnék párhuzamot vonni, egyértelműen Simenon Maigret-regényeit idézi, melyekben nem a „ki” és a „hogyan”, hanem a „miért”, az indíték a legfontosabb. A korrajz itt is nagyon hangsúlyos szerepet kap: a Szindbádra váró bűnesetek zömét nem lehetne más időben és térben elhelyezni, csak a kihunyó fényes szelek és az új erőre kapó fortélyos félelem korában. Bonyolultságukat tekintve ne várjunk sokat – a regény ebben a tekintetben is meglehetősen realista –, de ahogyan a minden körülmények között józan gondolkodású Szindbád válla felett átlesve kibomlik előttünk egy-egy emberi dráma, az mindenért kárpótol.
A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.