Bazsányi Sándor: Pasztell pastiche (Kalligram, 2010)

Nem kis kockázatot vállal az a szépíró – egyes olvasókat még akár el is rettenthet, másokat meg persze rögvest magához csalogathat –, aki olyan merész, nagyot markoló, szerkezetében és jelentésvonatkozásában egyaránt megterhelt címet ad a könyvének, mint Csabai László. Szindbád, a detektív – a közepesen rövid voltában is tömény címalakzat vesszőjén innen a név, amely egyfelől az Ezeregyéjszaka legendás hajósára, másfelől Krúdy hősére (és így nem mellesleg Csabai lakóhelyére, a kötetünkben „Nyárligetté” átfantáziált Nyíregyházára) utal; a vesszőn túl pedig a műfaji, sőt műfajközi szédületbe korbácsoló hívó szó. A keleti mese, a krúdyzmus és a detektívzsáner összetett hangulatát, és egyúttal a leendő olvasó lehetséges zavarát fokozza a borító kékes-sárgás pasztellbe áztatott utcaképének közvetlen(ül sejtelmes) vizuális ajánlata. Vajon mi után nyomoz a gázlámpákkal megvilágított utcán sétáló cilinderes férfi? Aki talán nem más, mert mi egyébre gondolhatna a borítón olvasható és látható információknak kiszolgáltatott könyvbarát, mint a hátoldalon kiemelt szövegrészlet „nyárligeti detektívje”, aki történetesen – Krúdy Szindbádjára emlékeztetve – egy bizonyos hölgy, a megyebálba hiába vágyakozó Elvira titkát kutatja.

Ennek ellenére, vagy ezzel együtt: Csabai második könyve (2006-os elbeszéléskötete után) ritka egységes alkotás. Tizennégy számozott, alcímmel ellátott darabból álló novellafüzér, amely a főcímmel (nem is annyira óhatatlanul, mint inkább készakarva) felcsigázott tematikus és műfaji elvárásokat egyszerre igazolja és cáfolja. Jóval ravaszabb és izgalmasabb könyvet búvárolhatunk tehát, mint ahogyan a dekorativitásában hatásvadász külső alapján gondolnánk. (Hogy szándékos-e a kontraszt, nem tudom; mindenesetre váratlan és lelkesítő.) És ez már az első néhány novella után is kiderül.

A legelső írás zárt és kerek egységében feszes rendben követhetjük végig Szindbád legelső esetét, a Lahmberg-féle tapétaüzemet vezető özvegy, a férjéhez hűtlen menye ellen fenekedő Kavecsánszkiné önrablásának gyors és módszeres felgöngyölítését, amelynek során bepillantást nyerünk a detektív jellegzetes, a kötet egészét meghatározó munkamódszerébe, többek között az apró tárgyi és lelki részletekre összpontosító figyelem, valamint a kíméletlen keresztkérdezés logikai játékába. Ráadásul a végén valamiféle távlatos, ugyanakkor velejéig rezignált tanulságot is kapunk az újsütetű nyomozó felettesétől (még mielőtt gyakorlati tanácsokat adna a Winkler-féle kifőzde marhapacal-fogyasztási lehetőségeiről): „– Átestél a tűzkeresztségen. Minden szempontból. Van egy sikeres ügyed, s látod, hogy nálunk a siker ugyancsak viszonylagos. Mindig van valami, ami elrontja az ember kedvét: megvan a tettes, de később nem sikerül bizonyítani, megvan a tettes, de később sokkal kevesebbet kap, mint érdemelne…” (26–27.) A kötetegész megannyi későbbi illúzióveszteségét előrejelző főkapitány egyenesen tagadja a címben szereplő „detektív” szó használati értékét (csakis a kevésbé regényes „felügyelő” vagy „nyomozó” szavakban hisz), és ezáltal mintegy megelőlegezi Csabai műfajkritikai ízű prózapoétikáját. Ugyanakkor nem cáfolja, hogy a „Szindbád, a detektív” fordulat jól hangzik, és remekül megfelel a filléres detektívtörténet-füzeteken pallérozódott főhős alkatának. Ráadásul egy fejezettel később az egyik lenyűgözött epizódfigura így szól: „Maga tényleg detektív.” (37.) Továbbá az első történetben rövid kitérőt olvashatunk a bagdadi mazsolakultuszról; mely elbeszélői gesztus a soron következő tizenhárom fejezetben rendre ismétlődik, mégpedig egyre markánsabb formában; így például az ötödik fejezetben immár tízoldalnyi kultúrtörténeti szövegzárványba (166–176.) ragadunk, amely viszont érzékletesen megfesti Bagdad összetett vallási és politikai mintázatát. Mindenesetre az első fejezetet nyugodtan fogadhatjuk a kezdet, közép és vég ősi srófjára járó, arányos és ritmusos mesternovellaként – a szó leíró értelmében: Csabai bemutatja, hogyan kell szabályos bűnügyi történetet írni. A továbbiakban pedig – zsebében a meggyőzött olvasó által ellenjegyzett mesterlevéllel – immár azt mutatja be, hogy mi mindent lehet kezdeni a tökéletesen elsajátított formával.

A második novella – in medias res – olyan válasszal („– Az osztálytermünkben – feleli az igazgatóhelyettes tanárnő…” – 29.) kezdődik, amelynek hívó kérdését majd csak a soron következő eseményekből rekonstruálhatjuk. Meg egyébként is, kötetünk számos írásában az adott történet elbeszélőjének jóvoltából bizony sokszor a történet főszereplőjét övező kalandokhoz hasonló helyzetekbe kerülünk – a történet olvasóiként. Hiszen az egyenes, töretlen és hézagtalan időrend ugyanúgy felfüggesztődik a nyomozás elbeszélése során, mint amennyire homályosnak tűnik a bűn elkövetésének mikéntje a nyomozás kezdetén, és olykor még a végén is. Így például az iskolai bűnfelderítés története és kulcskérdése (honnan származnak az egyik tanuló hátsebei?) mintegy felpuhul és szétmállik az elbeszélés rendhagyó közegében. Mindeközben olvashatunk még egy bekezdésnyi zárójeles szövegrészt is egy bizonyos Angéla nővérről (42.), amely ugyanakkor anekdotikusan zárt és kerek (először elgurul, majd újra előtűnik a 216. oldalon); de például a néhány oldallal későbbi bonctermi epizódról már nem tudhatjuk, hogy miféle nyomozástörténet kulcsjelenetét ábrázolja (46.). Márpedig az ilyesféle szövegzárványok és -törések egyre nagyobb szerepet kapnak a későbbiekben. Mert míg például sosem tudjuk meg, hogy a kilencedik fejezetben mit mutat a Honvéd utcai asszony a minden rosszra felkészült Szindbádnak a padláson („– Jöjjön hát, maga már úgyis sok mindent látott” – 289.), arról azért mégiscsak értesülünk könyvünk utolsó előtti oldalán, hogy a második novella brutális Parnóczyja, akit a szülői fenyítésre vonatkozó érvényes jogszabályok miatt tehetetlen detektív jobb híján bezár a saját pincéjébe, később nyilasként végzi a Nyárligetet felszabadító szovjet csapatok kivégzőosztaga előtt (379.). Mint ahogyan az első szöveg Kavecsánszkinéjáról is teljesen bizonyossá válik a kötet utolsó fejezetében, hogy az általa korábban hamisan vádolt menyének lett az áldozata (persze mindkét bűnesetet Szindbád göngyölítette fel) (362.). Nem keretes, csupán keretszerű utalásokra feszített szerkezete lesz így Csabai könyvének. És noha az első novella szabályos alapmintázata később jelentősen átalakul, valamint az eleinte feszesre húzott alapszerkezet is fokozatosan fellazul, a vissza-visszatérő motívumok és szereplők, továbbá az említett keretszerűséghez hasonló ide-oda utalások mégiscsak narratív rendet visznek a tematikus rendetlenségbe.

És ezen a renden belül szépen halad előre a történet ideje – az első világháború végétől, azaz Szindbád szolgálatba állásának időpontjától a második világháború végéig, azaz a szolgálat kényszerű végét jelző mondat elhangzásának pillanatáig: „– Tolko málenkij robot.” (380.) És ugyanígy telik a detektív személyes életideje is, amelynek aranyfényű kezdete, egzotikus eredete mégiscsak változatlannak tűnik: „»Ez már az öregedés jele? Alig múltam harminc. Legalábbis messze még a negyven… Legalábbis nem nagyon közel.« Nem érti, ha magára gondol, mindig egy bagdadi utcákon lófráló fiú képe jelenik meg.” (266.) És persze telik az egyre tapasztaltabbá és tekintélyesebbé váló Szindbád szolgálati ideje is, minek folyamán, a rendszeres időbeli visszacsatolások révén a nyomozó bagdadi múltja, gyerekkorának mesés közege is egyre inkább napvilágra kerül. A hol innen (Magyarországról vagy Közel-Keletről), hol onnan (Közel-Keletről vagy Magyarországról) ábrázolt kulturális másság és ismerősség együttlátásának szép példája a bagdadi keresztény imaházak („Gyere, bújj be ide, megvédelek és megőrizlek!”) és a nyárligeti keresztény templomok („Itt mi uralkodunk!”) rövid összehasonlítása (215.). Egyébként a Schiffer Árpádként született Szindbád a nevét is egy öreg arab tükörfordításának köszönheti (Schiffer = hajós = Szindbád); ámde talán fontosabb, hogy az etimologikusan megokolt és kulturálisan-irodalomtörténetileg beágyazott név saját(os) helyi értékre tesz szert – mondjuk a Szindbád által furcsállt „Páter Péter” név kapcsán: „– Te beszélsz? – nevet fel Csonka és becsapja maga után az ajtót.” (124.) A „Szindbád” névnek Csabainál nem csupán hozott jelentése-jelentősége van, hanem saját érzéki minősége is, amely a novellafüzér akusztikai terében jócskán felerősödik, mintegy önálló stiláris védjeggyé válik. Örömteli feszültség, hogy Csabai könyve egyfelől több síkon is hangsúlyozza a főhős irodalmi-kultikus eredetét (a választott helyszínen túl például az étkezést övező meditációk és gyönyörök állandó motívumával), míg másfelől egyre inkább leválik arról. Azazhogy egyre jobban kiteljesedik a novellafüzér rendhagyó, az olvasói elvárásokat egyszerre felkeltő és megtagadó volta, rafinált nyelvisége, zárt világszerűsége.

Van például, hogy az adott novellának nincs is kriminalisztikai értelemben vett ügye; ilyen elsősorban a nyárligeti zsidók deportálásának szentelt tizenkettedik fejezet. De szintúgy érdekes a tematikusan le nem zárt, formáját tekintve pedig provokatívan nyitva hagyott tizenharmadik novella (alcíme: [téboly]) a látszólag ártatlan tanítványát kis híján agyonverő, azután öngyilkosságot elkövető tanárnő esetéről. A vörös-, majd fehérterror idejétől a nyilas, majd szovjet időszak felé közelítő történetek egyre rendhagyóbb formát öltenek, egyre kevésbé emlékeztetnek a detektívtörténet megszokott műfaji jegyeire. Mondhatni, az ábrázolt történelem „tébolya” a huszadik század kultúra- és emberképe mellett lerombolja még a választott műfaj szilárd állványzatát is. (Nem is beszélve arról, hogy a nyárligeti közeg fénytöréseivel képviselt európai kultúra eleve a Szindbád gyerekkorát meghatározó bagdadi előtörténet tartós zárójelében áll.) Az önmagát következetesen felszámoló detektívkönyv nyolcadik története például egy 1898-as halálesetre épül, noha ekkor Szindbád még nem is élt, ámde az áldozat nem más, mint apja egykori imádottja, a hófehér bőrű Teodóra. A felnőtt Szindbád tehát jó pár évtizeddel később kezd bele a nyomozásba – pusztán a nyomozás kedvéért, mondhatni l’art pour l’art (a szó eredeti értelmében: ars mint detektívmesterség). Az apa egykori szerelme később szoros párhuzamba állíttatik a fiú egykori szerelmével, a nimfomániás Eufróval, akinek féltékeny férje éppen Szindbádot fogadja fel magándetektívnek, és akinek bőre „olyan finom, érzékeny és fehér volt, amilyen csak egy tizennyolc évesen tragikus körülmények között meghalt lánynak volt előtte a világon”, tudniillik az egykori áldozatnak, Teodórának (311.). Az apa és a fiú fehérbőrű szerelmei végül az apa feleségének, és persze egyúttal a fiú anyjának a figurájában összpontosulnak: „Ó, Schiffer Ervinné, született Pelsőczy Júlia! // Vannak nők, akiket megpillantván átkozzuk a sorsot, hogy keresztezte utunk az övét, mert tudjuk, a rajtunk végigfutó kéjes bizsergés soha nem fog kielégülést nyerni.” (355.) Az apa és a fiú érzelmi életét egyaránt meghatározó nő súlyos emlékének, imaginárius árnyának előterében mozog minden egyes női figura (tehát nem csupán a fent említett kettő) – a férjét megcsaló Bertától a kurtizánokon át egészen a tragikus sorsú középiskolai latintanárnőig.

Az egymást követő detektívtörténetek nyomán tehát szilánkosan megismerjük Szindbád családjának történetét, apját és anyját, gyerekkorát, viszonyát a szüleihez, sőt gyerekkorban gyökeredző felnőttkori érzelmi életének legfontosabb eseményeit és szereplőit is, elsősorban egykori jegyesét, a ledér Eufrót, és a nyilas időszakban kis híján gyilkosává váló másod-unokaöccsét, Schiffer Dénest. A professzionális detektív tehát szerethető, mivel esendő figurává változik, aki ráadásul gyakran lesz érzelmileg érintett a hivatalos ügyeiben, mint például a fiát bántalmazó apa vagy a kiszolgáltatott prostituált esetében. Van, hogy kockáztat, van, hogy kapkod, sőt olykor még hibázik is. Mi több, egy ízben például a gyanúsított kihallgatása során tett „elhibázott megjegyzését” pirulással tetézi (79.).

De megesik az is, hogy Szindbád egyenesen az elbeszélő iróniájának lesz az áldozata. Például akkor, amikor a nyomozó, miután „jót mulatott” a „kisvárosba érkező revizor képtelen kalandjairól” szóló „orosz szerző” színdarabján, otthon „azzal a kellemes érzéssel feküdt le, hogy minden gond ellenére, azért ilyen képtelenségek csak az oroszoknál fordulhatnak elő, Nyárligeten soha” (145.). Az olvasó viszont jól tudja, hogyan is értse a darab végén elhangzó kiszólást; jól tudja tehát, hogy aki Gogol színpadi művén nevet, valójában saját magán nevet. Következésképpen Szindbád is Nyárligeten, a nyárligeti életformán, a nyárligeti lakosokon s így végső soron önmagán nevet. A műfajok, szövegtípusok és szépirodalmi művek közötti iróniának egyébként minden egyes szereplő ki van szolgáltatva, mely külső (intertextuális) irónia viszont mindig a kötet belső (textuális) szerkezetét erősíti. Így például az egyik szereplő, miközben a „lődörgő, sötétlelkű Trepovot” szapulja, akiről még azt is el tudná képzelni, hogy „rendőrségi boncasztalon végzi”, nem csupán a Trepov a boncasztalon című Csáth-elbeszélés lidérces világát idézi meg, de a Csabai-kötet második novellájának rejtélyes bonctermi jelenetét is előcsalogatja az olvasó emlékezetéből.

Végső soron, a sokszínű novellafüzér rugalmas tengelyeként szolgáló, ráadásul a főcímben kiemelt tevékenység három fontos rétegét különböztethetjük meg: 1. a nyomozás mint bűnfelderítés; 2. a nyomozás mint technika, sőt művészet (ars criminilasticae); 3. a nyomozás mint érzelmi helyzet. Megtudhatjuk például, hogy a munkája során gyakran jelentős érzelmi elköteleződést mutató Szindbád valójában egy bagdadi csecsemő halálához köthető fiatalkori mulasztását „törleszti” (274.). Mely érintettség persze még tovább fokozódik akkor, amikor az ő (vagy apja) egykori szerelméről van szó. Eszerint a tizenegyedik fejezet alcíme – (privát ügyek) – egyszerre utal az adott ügy jellegére és a detektív személyére; Szindbád itt már egyaránt alanya és tárgya a nyomozásnak.

Mint ahogyan eddig is az volt: emlékezetesen cselekvő alanya a láncra fűzött detektívtörténeteknek, és nem kevésbé emlékezetes tárgya a bűnesetek nyomaiba feledkezett olvasó összetett örömeinek.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.