Szerző: Bálint

Remek döntése volt az írónőnek, hogy főhősét visszahelyezte az elszigetelt, már az Olvasó által is jól ismert kisvárosi környezetbe. Az előző könyv nagyszabású, országokon átívelő hajszájához képest a legújabb Baráth Katalin regény inkább egy csendesebb, meghittebb vonalat szeretne képviselni, ami többet foglalkozik a szereplők érzelmeivel és – hasonlóan az elsőhöz – bebocsájtást enged a századelő egy furcsa, de szeretetre méltó közösségébe. Az akció, gyilkosság, nyomozás természetesen itt sem marad el, de lehelletnyivel gyengébb, érzékelhetően kevésbé hangsúlyos, mint az A türkizkék hegedű esetében volt. A regény első száz oldala tulajdonképpen egy felzárkóztatás mind nekünk, mind Veronnak. Pletykák, eljegyzések és az új lakók: Mosolygó grófék és a Sáry család bemutatása, a belterjes Ókanizsa látképe vár rán

A Budapestről való hazatérés oka nem más, mint Veron legjobb barátnőjének, Vékony Annának az esküvője. A kellemes alkalom azonban nem várt kellemetlenségekkel szolgál. A két új család befészkelte magát hőn szeretett közösségünkbe, Remete Pista szíve már másé, Dujmovics kapitánynak sürgős dolga akadt, helyettesítője pedig az ellenszenves és a kibírhatatlan között egyensúlyoz. Végső soron azonban semmi sem változott, a hölgyek suttognak ugyanúgy a Nagyvendéglőben, onnantól pedig már a megszokottnál is hangosabban, amikor Remete Pista menyasszonyát valaki megmérgezi és minden gyanú Veronra hárul.

Krimihez képest talán sokat kell várnunk az első halálesetre, de az azt követő, kellőképpen felgyorsult cselekmény elfeledteti az Olvasóval a túlnyújtott expozíciót. Amire később visszatekintve szükség is van. A regény már-már egyenlő mértékben fókuszál legalább tíz karakterre egyszerre, rengeteg plusz információval szolgál az első könyvből már ismert szereplők sokaságáról, és megpróbál képbe helyezni minket, hogy mi is könnyűszerrel tájékozódjunk Ókanizsa lakói körében.

A bonyodalom a városban újonnan nyílt Apolló filmszínház és annak vezetője, Sáry Móricz köré összpontosul, míg ezzel párhuzamosan a Veron szívéhez közel álló Remete Pista és friss jegyese által keltett érzelmi tornádó bontakozik ki előttünk. Szegény Veront talán most hurcolják meg legjobban, lelki szenvedtetései azonban felülírnak mindent: a kirekesztettség érzése felettünk is elhatalmasodik, a feloldás ugyanolyan megkönnyebbüléssel jár számunkra is. A regény ezáltal nem válik szentimentálissá, a hangsúly most is a nyomozáson és a csavarokon van, segít viszont a teljesebb azonosulásban hősnőjével, lassan hömpölyög, felkészít az őszi szezonra, mintsem kiégetné a retinádat csili-villi akciójeleneteivel, de ez utóbbit nem lehet felróni neki. Könnyedén elveszik az ember az egyszerű népek között, nyugalommal tölti el egy ilyesfajta közösség. Harmadjára nyert bizonyosságot tehát, hogy működik a formula, kíváncsi vagyok negyedjére mivel áll elő az írónő.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Dávid Veron hazatért. Az előző kötetbeli pesti, füredi és abbáziai kitérő után a kotnyeles zsurnálhölgy, Sherlock Holmes bájosan amatőr bácskai követője visszatér szülővárosába – mégpedig legjobb barátnője, Vékony Annus esküvőjére. Természetesen nem is ő lenne, ha nem találna már a hosszú és unalmas vonatút során megoldanivaló rejtélyekre – s még ha szimata ezúttal tévútra is csalja, az olvasó legalább megnyugodhat: Veron a régi.
 
Ókanizsára érve aztán szembesül azzal, hogy városa már nem az. Ide bizony idegenek tették be a lábukat – a Nagyvendéglő egyetlen valamirevaló lakosztályát elfoglaló Mosolygó grófék és a város első mozgóképszínházát megnyitó Sáry testvérek bőven szolgálnak pletykálnivalóval a városi hölgyközönség számára. S ha az idegenek jelenléte nem lenne eléggé hátborzongató már önmagában is, Veronnak bizony szembe kell néznie azzal, hogy nem mindenki látja már benne a Dávid gazda bájos lányát: kár lenne tagadni, hogy a városiak egy része némi tartózkodással tekint a fővárosba szakadt, emancipált nőszemélyre, aki pesti divat szerinti szoknyájában és ezüstrókával díszített kalapjában csak a bajt keverni tért haza.
 
Például, hogy eltegye láb alól a gyerekkora óta érte rajongó Remete Pista menyasszonyát. Miután a Veront évekig hiába ostromló Pista ifjú jegyesét megmérgezik, a rend túlbuzgó fenntartóin kívül bizony még régi ismerősei és barátai is gyanút fognak, hogy a Pista iránt látszólag közömbös, ám az eljegyzés tényét mégis enyhe sértődöttséggel konstatáló Veron keze van a dologban. Az önjelölt magánnyomozó kisasszony így, két évvel a városka életét felbolygató és őt Pestre indító gyilkosságsorozat után kénytelen – már csak saját ártatlanságának bizonyítása végett is – újfent nyomozásba fogni. Ami persze annyira azért nincs ellenére.
 
Hát még, miután az első áldozatot újabbak követik, Veron pedig megbízást kap a rendkívül előkelő, ugyanakkor okos és körmönfont Juliána grófnőtől, hogy nyomozzon egy kicsit a jóvágású kinematográfus, Sáry Mór után. A mi Veronunk pedig nyomoz, vizsgálódik, vadabbnál vadabb történeteket agyal ki, és furcsábbnál furcsább összefüggéseket vél felfedezni – azonban, ahogy azt már megszokhattuk, jó néhány rossz következtetés után csak felgöngyölíti az ügyet.
 
Hogy én ezt mennyire szerettem olvasni! Az előző két rész is remek volt, de A borostyán hárfa fényében óhatatlanul felszínre kerülnek a hibáik, kis esetlenségeik, egyenetlen történetvezetésük. Ami persze akkor cseppet sem zavart, most viszont jólesik konstatálni, hogy Baráth Katalin ezzel a harmadik kötettel találta meg igazán a hangját, mostanra bontakozott ki teljes valójában ez a bűbájos, századelős hangulat, és tán mostanra érett be igazán Veron is. Aki bájos, szertelen, minden lében kanál vidéki lánykaként indult, hogy aztán rövid nagyvárosi közjáték után érett, önmagát és a korlátait is ismerő, határozott fiatal nőként térjen haza.
 
Az előző rész, A türkizkék hegedű kapcsán azt írtam, meglepett az irónia, amivel az írónő Veront kezelte – ezúttal pedig meglepett ez a kicsit érzelmesebb, mégis tudatosabb Veron. Aki elég világosan látja pesti életének buktatóit, saját lehetőségeit, helyén kezeli, amit elért, és világosan megfogalmazott célokkal tér vissza szülővárosába. Aggódni azért nem kell, noha érzelmesebb és „felnőttebb” lett, Veron még így is fényévnyi távolságra van attól, hogy igazán megkomolyodjék – továbbra is hajlamos lépten-nyomon kompromittáló helyzetbe hozni magát, és még a betöréstől sem riad vissza.
 
Ami egyáltalán nem változott, az a bájos ókanizsai miliő – noha épült egy új városháza, megnyílt az Apolló Fényszínház (bejárata fölött egy borostyán hárfával, mely hárfa többek szerint lant, esetleg egy kupac füstölni felakasztott kolbászrúd), s a várost ellepték a már említett idegenek, ami igazán lényeges, az változatlan. A város pletykaéhes hölgyei továbbra is a Nagyvendéglőben múlatják az időt, s tökélyre fejlesztett suttogással (melyet ugyan a terem másik végében is hallani, mégsem olvashatja senki fejükre a pletykálkodás vádját) osztják meg egymással friss információikat; az állomásfőnökné továbbra is számot tud adni az érkező és távozó vonatok minden utasáról; Dujmovics kapitány pedig továbbra is előszeretettel osztogat pofonokat mindenkinek, aki csak említeni meri szépséges feleségét.
 
Imádnivaló ez a kisváros, az összes régi és új lakójával – külön öröm, hogy jó néhányukat közelebbről is megismerjük, és bizony számtalan igencsak kacagtató pillanattal ajándékoznak meg minket. Annus, Vékony doktor, Zsike néni, Matics kocsmáros, Timon atya, Dujmovics Lázó (hát még Peiacu Traján) egytől egyig olyan karakterek, akikről szívesen olvasnék még. Vagy nézném őket – nem először fogalmazódik meg bennem (s e véleményemmel tudom, nem vagyok egyedül), hogy Ókanizsa kis világa egy vérbeli angol vígjátéksorozatban kelhetne életre. Azt már csak a mai könyvpiacot ellepő fércművek tömkelege jegyezteti meg velem, hogy igazán nagy öröm (és sajnos egyre ritkább…) olyan szórakoztató regényt olvasni, amelyben nem egy-két-három főszereplő apró-cseprő dolgait követjük végig, hanem rengeteg egyenrangú, egyformán kidolgozott, élő, egyéniséggel rendelkező figura mozog a könyv lapjain.
 
Igazán profi, remekül megírt, szellemes, okos és nagyon kedves regény A borostyán hárfa – mindemellett fifikás krimi, melynek végső csattanóját ezúttal sem sikerült kitalálnom. Bár megjegyzem, nem is nagyon agyaltam rajta – hagytam, hogy Baráth Kata megvezessen, csukott szemmel követtem Veront mindenhova, ahova ment, vele együtt vontam le rossz következtetéseket, egész egyszerűen azért, mert lubickoltam a hangulat és a (sokadszor jegyzem meg, elképesztően természetesen használt) nyelvezet nyújtotta élményben. Amire előreláthatóan még egyszer biztos lesz lehetőségem – Kata már kilátásba helyezte Dávid Veron negyedik kalandját. Én csak remélni tudom, hogy nem az lesz az utolsó.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Nem kérdés, hogy szüksége volt a kortárs magyar irodalomnak egy olyan szerzőre, mint Baráth Katalin. A szórakoztató irodalomnak meg pláne. Félelmetes tempót diktálva, két éven belül ez a második regénye, amiben már jól ismert hősnőjét állítja újabb akadályok elé. Dávid Veronika, az Ókanizsáról menekült kisvárosi entellektüel, a könyvek iránti megszállotságával és elképesztően erős igazságérzetével azonnal belopja magát az olvasók szívébe. Kezdeti hányattatásain felülemelkedvén Budapesten próbál szerencsét, ahol a Nő című feminista lap munkatársa lesz. Ott megismerkedik a főszerkesztőhelyettessel, Marával, aki meglátja benne a kurázsit és befogadja magához. A bonyodalmat egy árva kisfiú elrablása indítja be, majd az A fekete zongora kisvárosi krimijével ellentétben egy nagyszabású összeesküvés-elméletre, egy Magyarországot fenyegető szuperfegyverre éleződik ki a cselekmény.

A kontraszt szembeszökő. Míg az írónő első regénye teljes egészében Ókanizsán, egy alföldi mezővárosban játszódik, és századelői, egyszerű, kisvárosi emberek miliőjébe enged betekintést, addig jelen regényében – a főhősnőn kívűl – minden jól bevált eszközzel szakít. Nagyrészt Budapest a helyszín, hogy később egy őrült hajsza során megismerhessük a múlt században felkapott magyarországi üdülőhelyek egész sorát. Balatonfüred és Abbázia a Monarchia időszaka alatti valóságukban elevenednek meg előttünk, olykor nagyobb részletességgel és beleéléssel, mint Budapest. 

Egy jó krimi alapja a jó karakterrajz, Veron pedig képes egymaga elcipelni a hátán az egész regényt. Remekül ábrázolt figura, akinek esendő mivolta készteti azonosulásra az olvasót. Nehézkes beilleszkedése a nagyvárosi életbe sokszor megmosolyogtató, ahogy az általa az egyes férfiakban kiváltott rajongás is. Szintén megkapó a zsenialitása, ami egy különös keveréke önnön józan paraszti eszének és széleskörű olvasottságának. 

Az újságnál szerzett friss barátnője és egyben gyámoítója, Mara az, aki arra hivatott, hogy méginkább kiemelje hősünk tulajdonságait. A létező összes téren különböznek egymástól, ettől lesz kapcsolatuk annyira iracionális, már-már paródiába illő. Mara által mutatkoznak meg Veron kisvárosi szemléletei, sokszor naiv viselkedése és örök rácsodálkozása. Hősünk azonban képes a fejlődésre, már most megfigyelhető pár levetkezett szokása és örökös vívódása – ezzel csak még hitelesebbé válik a szemünkben.

A regény nagy erénye a korhű ábrázolás, a rendkívül szemléletes leírás. Legyen szó korabeli öltözködésről, társadalmi rétegződésről vagy egy bizonyos miliő lefestéséről, az írónő tévedhetetlennek látszik. Az egyetlen negatívum, amit kénytelen vagyok felróni, az a sokszor túlírt, túlcicomázott szöveg. A leírásokon és a művei alapját jelentő krimi szálon is segítene egy tömörebb, egységesebb próza.

Az egyszerű gyermekrablásnak indult ügy fokozatosan válik egyre nagyobb léptékűvé, a cselekmény több szálon terpeszkedik szét. Az utolsó ötven oldalon felgyorsulnak az események, a nagyszabású politika összeesküvés kissé hiteltelenné válik, és a végkifejlett inkább hasonlít Allan Folsom egyik agymenéséhez, mégsem hat oly grandiózusnak. Az előző regény stílusos megoldása helyett most egy mindenkit kiveséző okfejtést kapunk, ami hangulatilag leginkább Lawrence Block betörős ciklusát idézi, ahogy Bernie Rhodenbarr összetrombitál mindenkit, hogy egyszerre rántsa le a leplet az összes szereplőről.      

Akit megrémített a hirtelen paradigmaváltás, de bejött neki a szerzőnő előző regénye, az is adjon egy esélyt ennek a könyvnek, hiszen ugyanolyan bájos és talán még humorosabb is, mint elődje. Két könyvének különbözőségei okán joggal feltételezhetjük, hogy az írónő korántsem mutatta még meg minden arcát. Állítása szerint szeretné tartani ezt az ütemet, és rengeteg mesélnivalója van, így minden évben újabb és újabb Dávid Veronika regény kerülhet elénk, egy kis századelőt csempészve szürke hétköznapjainkba.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Noha az idei könyvheti kínálatból egyértelműen Dávid Veron kalandjainak újabb felvonását vártam leginkább, miután kézbe kaparintottam, megszaglásztam, forgattam, kigyönyörködtem magam a borítóban, félretettem, hogy majd ezt viszem magammal nyaralni. Meg nem mondom, miért követelte magának a „nyaralós könyv” plecsnit, de így tett – fel sem merült, hogy ne az áldott vízparti nyugalomban olvassam. (Elnézve a netes értékeléseket, képeket, posztokat, ezzel nem voltam egyedül – ugyan jómagam amikor épp nem olvastam, többnyire aludtam a parton, tehát személyes megfigyelés eredményével nem szolgálhatok, de nem csodálkoznék, ha az idei nyár legkedveltebb strandolvasmánya Az arany cimbalom lenne.)

Pedig amúgy nem egy könnyed strandkönyv – sőt! Nem elég, hogy két évet kellett várni rá a megszokott egy helyett (…megérte…), ráadásul a szokottnál jóval komorabb hangulatot, véresebb bűntényeket és kézzelfogható veszélyeket kapunk. Kissé megvezetve éreztem magam, amikor szembesültem azzal, hogy Veron (a kotnyeles, magát mindig bajba keverő, nyomozgatni vágyó, túl sokat gondolkodó, hát még mennyit csacsogó, de azért többnyire a komoly „baj” innenső oldalán tartózkodó Veron) mekkora kalamajkába keveredik. Csak néztem, mint pusztai borjú az újkapura, hogy akkor most hogy is van ez? Mert hát arra számítani lehetett (részben a kronológia, részben a megelőző írói nyilatkozatok okán) hogy az első világháború közeledtével a bájos (nem cukrosan bájos, inkább parasztosan bájos) hangnem változik – ám épp a száz évvel ezelőtti nyár eseményei miatt az olvasó könnyen beleeshetett abba a csapdába, hogy úgymond mindent a történelmi események „számlájára” ír. Na, ehhez képest hatalmas meglepetés, hogy Veron nem annyira a trónörökös meggyilkolása és a Monarchia (s a világ) életét megbolygató szerbiai események miatt merül nyakig a slamasztikába, hanem egy negyven évvel korábbi betyárhistóriának köszönhetően.

Mely história egyébiránt bőven szolgál vérfagyasztó következményekkel – minek ide háború, mondhatnánk, ha lenne kedvünk ironizálni. Csak hát az a szomorú helyzet, hogy a háború olyasmi, amivel kapcsolatban nincs. Nem is tudtam eldönteni olvasás közben, hogy mi a hátborzongatóbb: a pusztai betyárok kegyetlenkedései vagy a szarajevói merényletet követő lázas-hazafias készülődés a közelgő háborúra. Ókanizsán, csakúgy, mint a Monarchia megannyi városában, a visszavágás vágya, a büszkeség, az elszántsággal elegy naivitás határozza meg a lakosok viszonyulását a lehetséges háborúhoz – a fiúk önként és dalolva jelentkeznek a frontokra, s meggyőződésük, hogy néhány hét alatt megmutatják a gaz szerbeknek, milyen is a magyarok istene. Tudjuk, mi lett a vége – ezért is szorul össze a torkunk. S ezért lehet, hogy eleinte – akárcsak az álmos Ókanizsa lakosai – mi sem nagyon tudunk mit kezdeni a kertek alatt lezajló drámával. Jelesül, hogy néhány utassal a fedélzetén eltűnik egy társaskocsi.

Hogy Veron miképp keveredik az eseményekbe s a társaskocsi eltűnésének mi köze holmi betyártörténetekhez, arról vétek lenne bármit is elárulni – legyen elég annyi, hogy „mindenlébenkanál” zsurnálhölgyünk (aki már nem is annyira az, de tán jobb, ha Veron megváltozott életkörülményeiről is mélyen hallgatunk) most aztán tényleg az események közepébe pottyan. Annyira, hogy a regényidő nagy részében nem is nyomoz – kénytelenek hát megtenni helyette mások. A nem kevésbé kétbalkezes, ám rendkívül szórakoztató párost alkotó Remete Pista és Veron bátyja, Dávid Jóska igazán megérdemelték már, hogy megmutathassák magukat úgy istenigazából az olvasóknak. Legalább biztosak lehetünk benne, hogy Veron jó kezekben van, amikor épp neki van szüksége segítségre. Az igazi meglepetés nem is ez, hanem hogy Veronunk édesapja, Dávid Szilveszter is jelentős szerephez jut – na de erről meg aztán tényleg hallgatnunk ildomos.

Csupa meglepetés ez a regény, s bár nem jellemző rám, hogy sírva fakadnék, ha véletlenül valaki felfedi a cselekmény fordulatait (a legtöbb könyvnek konkrétan megnézem a végét, mielőtt belekezdenék), ezúttal kifejezetten örültem, hogy a fülszöveg (s az előzetes hírverés) ily keveset árult el abból, mit tartogat Az arany cimbalom. S bár nagyon hiányzott a megszokott békebeli ókanizsai hangulat (annyira rákészültem már, hogy négyszázegynéhány oldalon keresztül szívhatom magamba), amit kaptam helyette, arra sem lehet panasz – betyárromantika helyett (amiről egyébiránt fogalmam sincs, mennyire „rántja le a leplet” a szerző, lévén hogy sosem olvastam betyártörténeteket) igazi vérgőzös akciót; délutáni tea melletti kedélyes nyomozgatás helyett több idősíkon játszódó, rendkívül ügyesen összerakott, az olvasót számtalanszor megvezető, nem egykönnyen kibogozható krimit.

Sokszor felmerült már a sorozattal kapcsolatban, hogy vajon folytatódhat-e a világháború idején, s utána, hogy bele lehet-e keverni egy ilyen kedélyes krimibe a Trianon utáni országszakadást vagy a háborús áldozatokat – volt idő, amikor azt mondtam, nem, a Veron-krimik maradjanak csak meg a saját kicsit poros, kicsit ártatlan, békebeli jellegüknél, amit nem szennyeznek be politikai perpatvarok, tömeges halálok, világégések. Most, a negyedik kötet után azt mondom, ez a világ bármit kibír – és ezt most nagyon komolyan gondolom. Baráth Kata ezzel a kötettel számomra minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy meg tud újulni, át tudja színezni úgy a már tökéletesen megrajzolt világát, hogy az bármilyen körülményekhez alkalmazkodjon, tud annyit árnyalni a már kötetekkel ezelőtt megtalált hangon, hogy egy percig se érezzük azt: „lógnak” rajta a ráaggatott, túlságosan nagyméretű konfliktusok. Úgyhogy hajrá tovább, kedves Dávid Veron – ha ilyen az eredmény, egye fene, azt se bánom, ha többet kell várni a következő kalandra!

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Baráth Katalin hőse, a talpraesett egykori boltoskisasszony és zsurnálhölgy, Dávid Veron a sorozat első három részében nyomozott már hazai terepen, a bácskai Ókanizsán, de messzi, idegen vizekre is kievezett, nevezetesen a Balatonra és az Adriára. Inkább az ízlésem szerint való lett volna, ha ezt a hagyományt folytatva az 1914 fullasztó júliusában kezdődő legújabb kötetben – mondjuk – az egy hónappal azelőtt történt szarajevói merénylet szemtanújaként eredményesen segít a gyilkosság körülményeinek felgöngyölítésében, és ez ügyben vizitál még az agg császár és király hofburgi csillogó rezidenciáján is.

Baráth Katalin A fekete zongora, A türkizkék hegedű és A borostyán hárfa utáni negyedik Dávid Veron-sztoriban, Az arany cimbalomban azonban nem használja ki ezt a kézenfekvő, bár – lássuk be – olcsó és a kortárs történelmi krimikre oly jellemző megoldást. Megtudjuk ugyan, hogy a meggyilkolt trónörököspárt már eltemették, a Monarchia belgrádi nagykövete pedig egyre türelmetlenebbül várja, hogy Szerbia válaszoljon az ultimátumra, ám a szerző innentől a háborút megelőző napok történéseit szinte csak kulisszaszintre süllyeszti, és merész elhatározással valami teljesen másba fog: 1914 kétszeresen is forró júliusából egyenesen 1868 csontfagyasztó decemberébe viszi az olvasót.

A könyvajánlót, ismertetőt írók örökös dilemmája – különösen, ha krimiről van szó, mint ebben az esetben –, miként és mennyit adagoljanak a történetből ahhoz, hogy felkeltsék ugyan a majdani olvasó érdeklődését, de ne leplezzenek le olyan titkokat, amelyek miatt aztán csökken a könyv „élvezeti értéke”. Nézzük tehát: Dávid Veron már mint férjes asszony, Remete Pistáné figurál a regényben, ő maga mutatkozik be így, igaz, vészhelyzetben. Az öntudatos és büszke Veronból ugyanis csak erős sokkhatás alatt bukhatott elő olyan névvariáns, amely őt, a hites feleséget az ura függelékeként mutatja be. A lány – pardon: férjes asszony – ezúttal nem mozoghat, kószálhat szabadon, kétszeresen is rab. No nem a férjéé: a mérnökember Remete Pista jól ismeri a felesége lobbanékony természetét, nem is próbálja őt betörni, és még akkor sem nyugtalankodik olyan nagyon, amikor asszonya (akivel reggel egy látszólag csekélységnek tűnő dolog miatt összeszólalkoztak) estére sem ér haza. A lány távolmaradásának viszont nyomós oka van: Veron egy valódi haramia karmai közé kerül, és ezúttal nem az események aktív alakítójaként, hanem inkább – a szó szoros értelmében – elszenvedőjeként van jelen. Bár Veront a lélekjelenléte most sem hagyja el, a történéseket szépen, lassan kibontó szerzőnek köszönhetően az olvasó szinte a könyv utolsó lapjáig agyonaggódhatja magát miatta. Merthogy Veron már nem a régi: az esze ugyan vág, mint a beretva, de a fiatalasszony rendkívül nehezen mozog, megváltozott testének rabja… de csitt!

Az aktív nyomozás ezúttal a férfiakra – a férjre, Remete Pistára, Veron öccsére, Jóskára és apjára, az öreg Dávid Szilveszterre – hárul, a kutakodást helyenként önkéntelenül bár, de nehezíti és nem segíti Ókanizsa város rendőrfőkapitánya, Dujmovics Lázó. Az ügy, amelybe Veron ezúttal belekeveredett, valóban bonyolult: itt jönnek, illetve nyargalnak be a képbe a betyárok, élükön azzal, amelyik ö-ző nyelvjárásban beszél, és Móricz Zsigmondnál a lovát ugratja…

A könyvben az idősíkokat váltakoztatva bontakozik ki a történet, így ér össze a környéken negyven évvel azelőtt történt véres betyártámadások emléke az 1914-es esztendőbeli titokzatos és hátborzongató eseményekkel. A régi és az új világ közötti kapcsolat megértéséhez kell alámerülnie a múltba Veron nyomozásra kényszerült családtagjainak, különösen az apjának, akit mindenki csak becsületes parasztgazdának ismer. Az ügy felderítése gyorsabban haladhatna és talán kevesebb hulla maradna, ha a női megérzés, furfang és logika büszke birtokosa, Veron is segíthetné a nyomozást, de hát ez technikailag lehetetlen.

A betyárvilág megidézése a maga babonáival, az ostort és a vasvillát egyaránt jól forgató valós és kitalált alakjaival jó ötletnek bizonyult. Két betyárvezér, tudjuk, nem fér meg egy csárdában: az (esetleges) árulás miatti örökös vádaskodás és az ebből fakadó feszültség a két bandavezér és embereik között végig ott van a levegőben. Az össze-összeakadó szempárok és bajszok, az elfojtott nyers indulatok csak tovább korbácsolják az olvasó kedélyét is. És mire a csárdás Bogár Laji kakasa harmadszor szól, már meg is van a baj.

Az olvasók továbbra is tobzódhatnak a régi és új szereplők külsejének aprólékos leírásában (kinek merrefelé kunkorodik a haja, milyen színű a borostája és mennyire átható a tekintete), jól működnek a karakterek, sőt Veron érzéseiről, a fejében motoszkáló gondolatokról is többet tudhatunk meg, mint eddig bármikor. Ráadásul a regény szerzőjéről is kiderül valami új: nevezetesen az, hogy abszolút tehetsége van a természetleíráshoz. Baráth Katalin a rekkenő nyári forróságot vagy a közelgő vihart annyira változatosan és érzékletesen írja le több alkalommal is, hogy ha Petőfi Sándorunk olvasná, rögvest olyan sárgára vál(ta)na az irigységtől, mint a vándorszínész Megyeri kabátja.

A rafinált rejtély megold(ód)ása ezúttal is elmagyaráztatik, nem direkt módon persze. A különböző indíttatású, de időközben szövetségbe kovácsolódott szereplők egy közös beszélgetés, ünneplés alkalmával fellebbentik a fátylat az addig homályban maradt részletekről is. (Utólag rá is csodálkoztam, mennyi elhintett utalás, jel kerülte el a figyelmemet.)

Az Ady-versből vett fekete zongora, pontosabban maga a költemény szinte végig jelen volt az első Dávid Veron-történetben. A következő könyvek címadó hangszerei sem voltak „valódi”, megszólaltatható zeneszerszámok. A negyedik krimi arany cimbalma azonban már „hús-vér” hangszer, igaz, csak egyszer halljuk: a háborús propagandát szolgáló cigányzenekar cimbalmosa, miközben a jobb kezével a húrokon játszik, baljában egy kolbásszal a taktust vezényli a zentai főtéren összegyűlt tömegnek.

Hogy lesz-e ötödik, a címében valamilyen hangszert felvonultató Dávid Veron-könyv, az szerintem csak rajtunk, olvasókon múlik. Mindenestre a szerző, Baráth Katalin a regény legeslegutolsó soraiban hagyott Veronnak és magának is lehetőséget a folytatásra – vagy inkább az újrakezdésre.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Baráth Katalin a boldog békeidőkként emlegetett korszakban játszatja történeteit, a Monarchia peremén. A miliő pedig annak ellenére remekül feltárul a könyvben, hogy A fekete zongora nem a hard-boiled, azaz a kemény krimi hagyományvonalába illeszkedik. – Szilágyi Zsófia kritikája Baráth Katalin regényéről.

---

Ha megpróbálunk nyomozni A fekete zongora című könyv után, nem sokra jutunk: ez, a borítóra is kitett saját műfaji meghatározással, krimi a Monarchia idejéből mindössze annyit árul el magáról, hogy a (bevallom, eddig előttem ismeretlen) Freund Kiadó adta ki 2009-ben, és elkalauzol minket egy blogra is ahol, mint kiderül, a krimi főhőse, a kisvárosi könyvárusnő, az irodalom iránt érdeklődő, újságírónak készülő, emancipált nővé lenni vágyó Dávid Veron vezeti többszörösen is virtuális blogját, s ahol voltaképpen a nyomtatásban megjelent regény folytatását olvashatjuk. Meg annyit tudhatunk meg, innen-onnan, blogokból, olvasói kommentekből, hogy a szerző, Baráth Katalin történész, aki éppen azzal a korszakkal, a XX. század elejének monarchikus Magyarországával foglalkozik, amelyikben A fekete zongora játszódik – ez utóbbiban semmi meglepőt nem találhatunk ma már, tudjuk, hogy a krimikben a rejtély kitalálása mellett a legfontosabb a világ felépítése, s ehhez, különösen, ha a múltba visznek vissza a detektívtörténetek, nem ártanak a mély történeti és művelődéstörténeti ismeretek. (Japanológus például az orosz Agatha Christie-ként emlegetett Grigorij Cshartisvilit, azaz Borisz Akunyint, aki nyomozója, Eraszt Fandorin mellé egy japán szolgát „szerződtetve” kamatoztatja a Japán-kutatásban felhalmozott ismereteit.)

Bár pusztán attól még nem jó egy krimi, hogy a szerzője ügyesen találja ki, milyen korszakba és miliőbe helyezze el, e sikeres írói döntés nélkül (különösen, ha krimisorozatban gondolkodunk, aminek esélye A fekete zongorában is benne van) nehezen képzelhető el olvasókat vonzó, színvonalas, a gyilkosság utáni nyomozáson túlmutató detektívtörténet. Különösen azokban az esetekben izgalmas kérdés, a mai szerző milyen korszakba írja bele történeteit, ha egy irodalmi hagyományban hiány mutatkozik klasszikus krimiből, ráadásul a történeti tudatban is kisebb-nagyobb szakadások fedezhetőek fel: ilyen az orosz tradíció, ahol Borisz Akunyin a kommunizmus előtti időkbe, a cári korszak utolsó időszakába teszi Fandorin-történeteit, és izgalmasan játszik el történeti ismereteink és a Fandorin-könyvek összeolvashatóságával, és ilyen Kondor Vilmos eddig két darabból (Budapest Noir, Bűnös Budapest) álló, nagy sikerű krimisorozata, amelyen keresztül a közös történelmi tudásunk mélyére száműzött 1940-es évek nagy történelmi mozgásairól és mindennapjairól tudunk meg többet. Baráth Katalin a XX. század elején, a boldog békeidőkként emlegetett korszakban játszatja történeteit, a Monarchia peremén, a ma Magyarkanizsaként ismert Ókanizsán. A miliő pedig annak ellenére remekül feltárul ebben a könyvben, hogy A fekete zongora nem a hard-boiled, azaz a kemény krimi hagyományvonalába illeszkedik, ahogy Kondor Vilmos könyvei, hanem a ma az előbbinél sokkal kevésbé népszerű, művinek, laboratóriuminak, a valóságtól igen távolinak minősített klasszikus krimi Agatha Christie nevével jelezhető hagyományába. (Tudjuk azt is, többek közt Kozári Mónikának a 2000/10-es Tiszatájban megjelent, Agatha Christie történész szemmel című írásából, hogy a valóságtól való távolságuk ellenére az ún. laboratóriumi krimik is fontos nyersanyagot jelenthetnek a mikrotörténeti kutatások számára – igaz, Agatha Christie műveinek segítségével például a művelődéstörténet olyan, nőiesnek tartott területeihez juthatunk közelebb, amilyen a lakberendezés.)

A fekete zongora azért is illeszkedik bele igen jól a „laboratóriumi krimiként” is meghatározható, egyúttal a krimi klasszikus modern korszakához tartozó Agatha Christie-féle hagyományba, mert a benne felépülő világ is kicsit művi és nagyon irodalmias – a rejtélyben kulcsszerepet játszik egy Ady-vers (azt hiszem, senkit nem fogok megdöbbenteni ezzel: A fekete zongora az), a hősnő irodalmi karrierről álmodik, elutazik Szegedre egy felolvasóestre, ahol magától Adytól hallgatja meg Az elbocsátó, szép üzenet című verset. Bár Christie-re jellemző fogás, hogy a gyilkosságsorozat vagy a nyomozó félrevezetése valamiféleképpen egy vers, gyermekdal, mondóka mentén zajlik (ilyen többek közt a Tíz kicsi néger és az Egy marék rozs is), de angol versikék helyett szórakoztató egy olyan Ady-verset látni ebben a „szerepkörben”, amelyiknek ráadásul a kortársi és későbbi értelmezhetetlensége az irodalmi köztudatba beleégett legfőbb sajátossága. Ezt emeli ki a kötet mottójává tett Ignotus-idézet is („Akasszanak fel, ha értem.”), ami ráadásul egészen különös fénybe kerül éppen egy krimi elején, ahol a vers értelmezésére való képtelenség valóban életveszélyes lehet. Christie-re jellemző fogás az is, hogy egyes nyomozók vagy segítőik rejtvényfejtő, félrevezető jeleket felismerő képességei vonzó nők (vagy férfiak) közelében csődöt mondanak. (Miss Marple már átlát a férfiakon, általában Poirot is, Hastings kapitány viszont minden vörös hajú, fiatal nőt azonnal kivenne a gyanúsítotti körből.) Dávid Veron viszont, miután csalódnia kell egy jóképű férfiban, nem kap jutalmul egy másik, kevésbé sármos, ámde megbízható és hűséges férfiút, ahogy ez Christienél szokás, hanem elhagyja Ókanizsát, megy Budapestre, a független nők életét élni. Kérdés, vajon a vénkisasszonyként megöregedő Miss Marple sorsa felé indult-e el ezzel, hogy az elhagyott Ókanizsa legyen majd a világmodellje, a maga St. Mary Mead-je.

Dávid Veron ráadásul a Bácskából indul el, a Kosztolányi Sárszegéhez közeli kisvárosból (gyorsan leszögezem: tisztában vagyok vele, hogy Sárszeg fiktív helyszín, és nem azonosítható egyértelműen Szabadkával) – abban a régióban száll fel a Pestre tartó vonatra, ahol a folyamatosan elvágyódó sárszegieknek például Kosztolányi regényeiben az az egyik szórakozásuk, hogy a vasútállomáson nézegetik az elinduló és áthaladó vonatokat, amelyekre ők nem szállhatnak fel soha. Ez a vonatra szállás azért is kulcsfontosságú, mert a lány a mű elején még Sárbogárdi Jolánhoz hasonlatosan (a párhuzamot Veron könyvének stílusparódiákat idéző hangja is erősíti) írja saját szerelmes regényét Armand és Josephine-ről, nyilvánvalóan azért, hogy a remélt irodalmi karrier révén kitörjön Ókanizsáról – de az Ibusárban a vasúti pénztárban a maga huszerettjét író Jolántól eltérően felszállhat a vonatra, nem Armand és Josephine történetének, hanem egy másik regénynek, a nyomozás regényének köszönhetően. A Nő és társadalom című újsághoz megy dolgozni: ez a momentum is rámutat a könyv egyik fontos (csak a gyilkossághoz és a nyomozásokhoz képes mellékes) témájára: a női szereplehetőségek, a női emancipáció, a társadalmi képmutatás kérdéseire. (Nemcsak Veron sorsa miatt kerül ez a kérdés a középpontba, de előhívja a házasságon kívül született gyermek, a kisvárosi prostituált alakja, de akár még az Ady felolvasásában megidéződő, házasságon kívüli viszonyát nyíltan vállaló Léda is.)

Baráth Katalin könyve nem érkezett légüres térbe, hiszen a magyar krimi, sokak véleménye szerint, éppen napjainkban kel új életre (ebben Kondor Vilmos könyvén túl az is fontos szerepet játszik, hogy számos külföldi alapkönyv és kihagyhatatlan krimiszerző mostanában ért el hozzánk magyar fordításban), mégis bántóan egyedül van az olvasókért folytatott harcban. Nincs reklámja, voltaképpen azt sem tudom, kereskedelmi forgalomban létezik-e (ahol könyvesboltban kerestem, nem találtam– én postán kaptam a könyvet, váratlan ajándékként, a számomra ismeretlen szerzőtől), egyetlen „hátországa” Dávid Veron blogja. A könyv kivitelével sem vonzza az olvasókat: csúnya az oldaltükör, és ha Ókanizsa térképe belekerült a kötetbe, jól láthatónak kellene lennie, nem olyan elmosódottnak, amilyen. Egy nyelvi átfésülés is jót tett volna itt-ott a szövegnek, bár az a döntés, hogy a szereplők a századelőn élnek, de „mai magyarul” (legalábbis nem hangsúlyozottan akkori magyarul) beszélnek, hamar elfogadhatóvá válik az olvasás során. (Ezt a kettőséget tükrözi az is, hogy a századeleji főhősnő blogot vezet.) A regényen a könnyedség érződik, ami egy krimi esetében nagyon fontos – Baráth Katalin láthatólag szórakoztatni akart, minden mást, vagyis annak kiderítését, könyve több is lehet-e egyes vonatkozásaiban egyszerű kriminél, rábízta az olvasókra. A magam részéről szeretném, ha A fekete zongora egy sorozat nyitódarabja lenne, és Dávid Veron blogjából újabb kötetek születnének: egy klasszikus mintát követő krimi mégiscsak kézbe és könyvbe való, hadd olvassuk metrón, buszon, villamoson, vagy este, az ágyban.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.