Nem kérdés, hogy szüksége volt a kortárs magyar irodalomnak egy olyan szerzőre, mint Baráth Katalin. A szórakoztató irodalomnak meg pláne. Félelmetes tempót diktálva, két éven belül ez a második regénye, amiben már jól ismert hősnőjét állítja újabb akadályok elé. Dávid Veronika, az Ókanizsáról menekült kisvárosi entellektüel, a könyvek iránti megszállotságával és elképesztően erős igazságérzetével azonnal belopja magát az olvasók szívébe. Kezdeti hányattatásain felülemelkedvén Budapesten próbál szerencsét, ahol a Nő című feminista lap munkatársa lesz. Ott megismerkedik a főszerkesztőhelyettessel, Marával, aki meglátja benne a kurázsit és befogadja magához. A bonyodalmat egy árva kisfiú elrablása indítja be, majd az A fekete zongora kisvárosi krimijével ellentétben egy nagyszabású összeesküvés-elméletre, egy Magyarországot fenyegető szuperfegyverre éleződik ki a cselekmény.
A kontraszt szembeszökő. Míg az írónő első regénye teljes egészében Ókanizsán, egy alföldi mezővárosban játszódik, és századelői, egyszerű, kisvárosi emberek miliőjébe enged betekintést, addig jelen regényében – a főhősnőn kívűl – minden jól bevált eszközzel szakít. Nagyrészt Budapest a helyszín, hogy később egy őrült hajsza során megismerhessük a múlt században felkapott magyarországi üdülőhelyek egész sorát. Balatonfüred és Abbázia a Monarchia időszaka alatti valóságukban elevenednek meg előttünk, olykor nagyobb részletességgel és beleéléssel, mint Budapest.
Egy jó krimi alapja a jó karakterrajz, Veron pedig képes egymaga elcipelni a hátán az egész regényt. Remekül ábrázolt figura, akinek esendő mivolta készteti azonosulásra az olvasót. Nehézkes beilleszkedése a nagyvárosi életbe sokszor megmosolyogtató, ahogy az általa az egyes férfiakban kiváltott rajongás is. Szintén megkapó a zsenialitása, ami egy különös keveréke önnön józan paraszti eszének és széleskörű olvasottságának.
Az újságnál szerzett friss barátnője és egyben gyámoítója, Mara az, aki arra hivatott, hogy méginkább kiemelje hősünk tulajdonságait. A létező összes téren különböznek egymástól, ettől lesz kapcsolatuk annyira iracionális, már-már paródiába illő. Mara által mutatkoznak meg Veron kisvárosi szemléletei, sokszor naiv viselkedése és örök rácsodálkozása. Hősünk azonban képes a fejlődésre, már most megfigyelhető pár levetkezett szokása és örökös vívódása – ezzel csak még hitelesebbé válik a szemünkben.
A regény nagy erénye a korhű ábrázolás, a rendkívül szemléletes leírás. Legyen szó korabeli öltözködésről, társadalmi rétegződésről vagy egy bizonyos miliő lefestéséről, az írónő tévedhetetlennek látszik. Az egyetlen negatívum, amit kénytelen vagyok felróni, az a sokszor túlírt, túlcicomázott szöveg. A leírásokon és a művei alapját jelentő krimi szálon is segítene egy tömörebb, egységesebb próza.
Az egyszerű gyermekrablásnak indult ügy fokozatosan válik egyre nagyobb léptékűvé, a cselekmény több szálon terpeszkedik szét. Az utolsó ötven oldalon felgyorsulnak az események, a nagyszabású politika összeesküvés kissé hiteltelenné válik, és a végkifejlett inkább hasonlít Allan Folsom egyik agymenéséhez, mégsem hat oly grandiózusnak. Az előző regény stílusos megoldása helyett most egy mindenkit kiveséző okfejtést kapunk, ami hangulatilag leginkább Lawrence Block betörős ciklusát idézi, ahogy Bernie Rhodenbarr összetrombitál mindenkit, hogy egyszerre rántsa le a leplet az összes szereplőről.
Akit megrémített a hirtelen paradigmaváltás, de bejött neki a szerzőnő előző regénye, az is adjon egy esélyt ennek a könyvnek, hiszen ugyanolyan bájos és talán még humorosabb is, mint elődje. Két könyvének különbözőségei okán joggal feltételezhetjük, hogy az írónő korántsem mutatta még meg minden arcát. Állítása szerint szeretné tartani ezt az ütemet, és rengeteg mesélnivalója van, így minden évben újabb és újabb Dávid Veronika regény kerülhet elénk, egy kis századelőt csempészve szürke hétköznapjainkba.
A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.