Szilágyi Zsófia: Ókanizsa, a magyar St. Mary Meads? (Litera, 2009)

Baráth Katalin a boldog békeidőkként emlegetett korszakban játszatja történeteit, a Monarchia peremén. A miliő pedig annak ellenére remekül feltárul a könyvben, hogy A fekete zongora nem a hard-boiled, azaz a kemény krimi hagyományvonalába illeszkedik. – Szilágyi Zsófia kritikája Baráth Katalin regényéről.


Ha megpróbálunk nyomozni A fekete zongora című könyv után, nem sokra jutunk: ez, a borítóra is kitett saját műfaji meghatározással, krimi a Monarchia idejéből mindössze annyit árul el magáról, hogy a (bevallom, eddig előttem ismeretlen) Freund Kiadó adta ki 2009-ben, és elkalauzol minket egy blogra is ahol, mint kiderül, a krimi főhőse, a kisvárosi könyvárusnő, az irodalom iránt érdeklődő, újságírónak készülő, emancipált nővé lenni vágyó Dávid Veron vezeti többszörösen is virtuális blogját, s ahol voltaképpen a nyomtatásban megjelent regény folytatását olvashatjuk. Meg annyit tudhatunk meg, innen-onnan, blogokból, olvasói kommentekből, hogy a szerző, Baráth Katalin történész, aki éppen azzal a korszakkal, a XX. század elejének monarchikus Magyarországával foglalkozik, amelyikben A fekete zongora játszódik – ez utóbbiban semmi meglepőt nem találhatunk ma már, tudjuk, hogy a krimikben a rejtély kitalálása mellett a legfontosabb a világ felépítése, s ehhez, különösen, ha a múltba visznek vissza a detektívtörténetek, nem ártanak a mély történeti és művelődéstörténeti ismeretek. (Japanológus például az orosz Agatha Christie-ként emlegetett Grigorij Cshartisvilit, azaz Borisz Akunyint, aki nyomozója, Eraszt Fandorin mellé egy japán szolgát „szerződtetve” kamatoztatja a Japán-kutatásban felhalmozott ismereteit.)

Bár pusztán attól még nem jó egy krimi, hogy a szerzője ügyesen találja ki, milyen korszakba és miliőbe helyezze el, e sikeres írói döntés nélkül (különösen, ha krimisorozatban gondolkodunk, aminek esélye A fekete zongorában is benne van) nehezen képzelhető el olvasókat vonzó, színvonalas, a gyilkosság utáni nyomozáson túlmutató detektívtörténet. Különösen azokban az esetekben izgalmas kérdés, a mai szerző milyen korszakba írja bele történeteit, ha egy irodalmi hagyományban hiány mutatkozik klasszikus krimiből, ráadásul a történeti tudatban is kisebb-nagyobb szakadások fedezhetőek fel: ilyen az orosz tradíció, ahol Borisz Akunyin a kommunizmus előtti időkbe, a cári korszak utolsó időszakába teszi Fandorin-történeteit, és izgalmasan játszik el történeti ismereteink és a Fandorin-könyvek összeolvashatóságával, és ilyen Kondor Vilmos eddig két darabból (Budapest Noir, Bűnös Budapest) álló, nagy sikerű krimisorozata, amelyen keresztül a közös történelmi tudásunk mélyére száműzött 1940-es évek nagy történelmi mozgásairól és mindennapjairól tudunk meg többet. Baráth Katalin a XX. század elején, a boldog békeidőkként emlegetett korszakban játszatja történeteit, a Monarchia peremén, a ma Magyarkanizsaként ismert Ókanizsán. A miliő pedig annak ellenére remekül feltárul ebben a könyvben, hogy A fekete zongora nem a hard-boiled, azaz a kemény krimi hagyományvonalába illeszkedik, ahogy Kondor Vilmos könyvei, hanem a ma az előbbinél sokkal kevésbé népszerű, művinek, laboratóriuminak, a valóságtól igen távolinak minősített klasszikus krimi Agatha Christie nevével jelezhető hagyományába. (Tudjuk azt is, többek közt Kozári Mónikának a 2000/10-es Tiszatájban megjelent, Agatha Christie történész szemmel című írásából, hogy a valóságtól való távolságuk ellenére az ún. laboratóriumi krimik is fontos nyersanyagot jelenthetnek a mikrotörténeti kutatások számára – igaz, Agatha Christie műveinek segítségével például a művelődéstörténet olyan, nőiesnek tartott területeihez juthatunk közelebb, amilyen a lakberendezés.)

A fekete zongora azért is illeszkedik bele igen jól a „laboratóriumi krimiként” is meghatározható, egyúttal a krimi klasszikus modern korszakához tartozó Agatha Christie-féle hagyományba, mert a benne felépülő világ is kicsit művi és nagyon irodalmias – a rejtélyben kulcsszerepet játszik egy Ady-vers (azt hiszem, senkit nem fogok megdöbbenteni ezzel: A fekete zongora az), a hősnő irodalmi karrierről álmodik, elutazik Szegedre egy felolvasóestre, ahol magától Adytól hallgatja meg Az elbocsátó, szép üzenet című verset. Bár Christie-re jellemző fogás, hogy a gyilkosságsorozat vagy a nyomozó félrevezetése valamiféleképpen egy vers, gyermekdal, mondóka mentén zajlik (ilyen többek közt a Tíz kicsi néger és az Egy marék rozs is), de angol versikék helyett szórakoztató egy olyan Ady-verset látni ebben a „szerepkörben”, amelyiknek ráadásul a kortársi és későbbi értelmezhetetlensége az irodalmi köztudatba beleégett legfőbb sajátossága. Ezt emeli ki a kötet mottójává tett Ignotus-idézet is („Akasszanak fel, ha értem.”), ami ráadásul egészen különös fénybe kerül éppen egy krimi elején, ahol a vers értelmezésére való képtelenség valóban életveszélyes lehet. Christie-re jellemző fogás az is, hogy egyes nyomozók vagy segítőik rejtvényfejtő, félrevezető jeleket felismerő képességei vonzó nők (vagy férfiak) közelében csődöt mondanak. (Miss Marple már átlát a férfiakon, általában Poirot is, Hastings kapitány viszont minden vörös hajú, fiatal nőt azonnal kivenne a gyanúsítotti körből.) Dávid Veron viszont, miután csalódnia kell egy jóképű férfiban, nem kap jutalmul egy másik, kevésbé sármos, ámde megbízható és hűséges férfiút, ahogy ez Christienél szokás, hanem elhagyja Ókanizsát, megy Budapestre, a független nők életét élni. Kérdés, vajon a vénkisasszonyként megöregedő Miss Marple sorsa felé indult-e el ezzel, hogy az elhagyott Ókanizsa legyen majd a világmodellje, a maga St. Mary Mead-je.

Dávid Veron ráadásul a Bácskából indul el, a Kosztolányi Sárszegéhez közeli kisvárosból (gyorsan leszögezem: tisztában vagyok vele, hogy Sárszeg fiktív helyszín, és nem azonosítható egyértelműen Szabadkával) – abban a régióban száll fel a Pestre tartó vonatra, ahol a folyamatosan elvágyódó sárszegieknek például Kosztolányi regényeiben az az egyik szórakozásuk, hogy a vasútállomáson nézegetik az elinduló és áthaladó vonatokat, amelyekre ők nem szállhatnak fel soha. Ez a vonatra szállás azért is kulcsfontosságú, mert a lány a mű elején még Sárbogárdi Jolánhoz hasonlatosan (a párhuzamot Veron könyvének stílusparódiákat idéző hangja is erősíti) írja saját szerelmes regényét Armand és Josephine-ről, nyilvánvalóan azért, hogy a remélt irodalmi karrier révén kitörjön Ókanizsáról – de az Ibusárban a vasúti pénztárban a maga huszerettjét író Jolántól eltérően felszállhat a vonatra, nem Armand és Josephine történetének, hanem egy másik regénynek, a nyomozás regényének köszönhetően. A Nő és társadalom című újsághoz megy dolgozni: ez a momentum is rámutat a könyv egyik fontos (csak a gyilkossághoz és a nyomozásokhoz képes mellékes) témájára: a női szereplehetőségek, a női emancipáció, a társadalmi képmutatás kérdéseire. (Nemcsak Veron sorsa miatt kerül ez a kérdés a középpontba, de előhívja a házasságon kívül született gyermek, a kisvárosi prostituált alakja, de akár még az Ady felolvasásában megidéződő, házasságon kívüli viszonyát nyíltan vállaló Léda is.)

Baráth Katalin könyve nem érkezett légüres térbe, hiszen a magyar krimi, sokak véleménye szerint, éppen napjainkban kel új életre (ebben Kondor Vilmos könyvén túl az is fontos szerepet játszik, hogy számos külföldi alapkönyv és kihagyhatatlan krimiszerző mostanában ért el hozzánk magyar fordításban), mégis bántóan egyedül van az olvasókért folytatott harcban. Nincs reklámja, voltaképpen azt sem tudom, kereskedelmi forgalomban létezik-e (ahol könyvesboltban kerestem, nem találtam– én postán kaptam a könyvet, váratlan ajándékként, a számomra ismeretlen szerzőtől), egyetlen „hátországa” Dávid Veron blogja. A könyv kivitelével sem vonzza az olvasókat: csúnya az oldaltükör, és ha Ókanizsa térképe belekerült a kötetbe, jól láthatónak kellene lennie, nem olyan elmosódottnak, amilyen. Egy nyelvi átfésülés is jót tett volna itt-ott a szövegnek, bár az a döntés, hogy a szereplők a századelőn élnek, de „mai magyarul” (legalábbis nem hangsúlyozottan akkori magyarul) beszélnek, hamar elfogadhatóvá válik az olvasás során. (Ezt a kettőséget tükrözi az is, hogy a századeleji főhősnő blogot vezet.) A regényen a könnyedség érződik, ami egy krimi esetében nagyon fontos – Baráth Katalin láthatólag szórakoztatni akart, minden mást, vagyis annak kiderítését, könyve több is lehet-e egyes vonatkozásaiban egyszerű kriminél, rábízta az olvasókra. A magam részéről szeretném, ha A fekete zongora egy sorozat nyitódarabja lenne, és Dávid Veron blogjából újabb kötetek születnének: egy klasszikus mintát követő krimi mégiscsak kézbe és könyvbe való, hadd olvassuk metrón, buszon, villamoson, vagy este, az ágyban.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.