Szerző: Bálint

Végy egy súlyos gyermekkori traumákkal küzdő, antiszociális és alkoholista nyomozót, helyezd egy hullákkal benépesített kietlen és jeges skandináv tájba, adj hozzá legalább egy könyörtelen sorozatgyilkost, vigyél a nyomozásba minél több váratlan csavart, fűszerezd mindezt elképesztő mennyiségű kávéval és kialvatlansággal – kissé leegyszerűsítve így hangozhatna a rendkívül népszerű skandináv krimi receptje. A Nesbø által megteremtett Harry Hole figurája, Camilla Läckberg idősíkváltásai, a társadalmi problémák hangsúlyos jelenléte mind fontos szerepet kapott Kőhalmi Zoltán első regényében, mely alapvetően egy skandináv krimi stílusparódiája. Bödőcs Tibor után egy újabb kiváló stand-up humorista próbálja ki magát az irodalomban, és az eredmény ezúttal is meggyőző, Kőhalmi ugyanis tud írni, és egyáltalán nem rosszul.

A regény már címével és borítójával is egyértelműen jelzi, hogy paródia. A norvég ø betű használata, a téli tájban guggoló szerző képe, a fülszöveg (a meg nem írt regényekről, és az Oslótól délre, Szentesen született szerzőről) mind biztosít arról, hogy a humor lesz az uralkodó minőség a kötetben. Ebben nem is kell csalódnunk, hiszen Kőhalmi közel háromszáz oldalas szövege tobzódik a poénokban, szinte követhetetlenül, mondatról mondatra ontja az újabb és újabb szellemességeket. Már maga a főhős, a notórius  kávé- és kéregzuzmószesz-fogyasztó Bjørnsen is komikus alak, de az őt segítő, szekrényben élő tizenöt éves kamaszlány, vagy egy nyomozó bal agyféltekéjével dolgozó beszélő kutya is meglehetősen furcsa figurák. Nem csak a különc szereplők, de a rengeteg különleges helyzet és a fordulatos, fantasztikumba hajló cselekményvezetés is sokat hozzáad a könyv tömény humorához. A legfontosabb és legeredetibb dimenzió azonban az a nyelvi humor, mely szinte minden mondaton átüt. Kőhalmi ráadásul megteremti a tipográfiai humort, rendkívül sokféleképpen aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket. A fordított írástól a cirill betűkön át a morzejelekig minden megtalálható a kötetben, és a legtöbb esetben nem csak öncélú fegyver, hanem valóban árnyalja, mélyíti a szöveg humorát. 

A skandináv krimi mellett több zsánert is parodizál a szöveg, a klasszikusok (Háború és béke) mellett a populáris irodalom legnépszerűbb szövegeit, az Alkonyat-sorozatot, vagy a kisgyermekes szülők (rém)álmát, a Bogyó és Babócát is felismerhetjük egy-egy beillesztett bekezdésben: „Egy meleg nyári napon Lotte, a fésűscsápú korhadékmoly kislány vidáman nézett ki háza ablakán. Éppen arra járt Kristoffer, a lapp erdeicsótány fiú, Hedda, a paréjpoloska kislány és Kasper, a nagyfoltú szegélyeslapbogár fiú.” Az egyértelműen felismerhető szövegparódia aztán egy japán regényből szökött szamuráj felbukkanásával véres fordulatot vesz, de az erdő vidám és naiv állatkái erről nem vesznek tudomást: „Takarodjatok az utamból vakarékok, vagy kettéhasítalak benneteket! – kiáltotta Udzsihito. Nahát! – ugrott nagyot ørømében Hedda.– Egy csodaszép kard! Ez aztán a kincs!” A zsánerparódiák az alaptörténetbe, egy szerteágazó, sokszor követhetetlen krimi paródiájába íródnak bele, így a paródia a paródiában bonyolult szerkezetét hozzák mozgásba. De ha mindez nem lenne elég, Kőhalmi irodalmi tudását más szinten is megcsillantja, a cselekmény kibontakozásába építi egy regény megírásának történetét és a szöveg működésének alapjait. Gyilkossá válik a Narrátor, a nyelvtannáci szektát vezérlő Korrektor, de képbe kerül a Szerkesztő és az Író is. A nyomozás így már nem csak Dramfjordban zajlik, hanem metaszintre emelve a szereplők saját megalkotóik, a történetüket létrehozók kapcsán is nyomoznak. A fordulatos történet és a posztmodern csavar, valamint a rengeteg szereplő ellenére Kőhalmi nagyon jól kézben tartja a szálakat, a szerkezetet, az már más kérdés, hogy az olvasó egyszeri olvasásra mennyire képes követni azt. És persze, hogy kell-e egyáltalán követnie, vagy a hatás enélkül is garantált.

A szöveg első halottja egy (krimi)író, majd egy zenész, és így tovább – a művészek kiemelt szerepet kapnak. Nem csak a már említett irodalmi szövegek és műfajok, de a társadalomnak ez a csoportja sem ússza meg, hogy paródia tárgyává váljon, s így láthatóvá váljanak gyenge pontjai. A történet egy pontján a kisvárosban elterjed a Lila Kød nevű drog, melynek használójából óhatatlanul előtör a művész. A drog rendkívül addiktív, Bjørnsen nyomozó (aki a művészet minden formáját megveti, a művészeket pedig gyűlöli) egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a következőképpen kezdődnek a véres kocsmai verekedések:

„Kørbenéztem a kocsmában. Csak most jøttem rá, miért éreztem magam rosszul, amikor bejøttünk. Mindenki elmélyülten alkotott valamit. Néhányan jegyzetfüzetbe kørmøltek, az oszlop melletti asztalnál pedig zavart tekintetű drogos formált gyurmából szobrokat, mikøzben négy másik fazon próbálta lerajzolni. (…) – Szórakozol? Én sem mondtam, hogy utánozni kell, te barom. a benyomás számít, a művésznek azt kell ábrázolnia, ahogy ø látja a világot. – Mit akarsz itt ábrázolni? A formák csak eszkøzøk az érzések kifejezésére! – Ne szólj be a formáknak! – ugrott fel az asztaltól a harmadik, és kést rántott. – Pont a dolgok struktúráját kell megragadni. A képnek a maga lényegét kell nyújtania. – A lényegnek semmi köze a struktúrához, te rohadék! A művésznek a tárgyak rejtett nyelvét kell felfedni! – kiáltotta a gyurmázó drogos. A negyedik alak felborította az asztalt.”

Kőhalmi humora meglehetősen szofisztikált, könyve viszonylag művelt olvasót feltételez, másként valószínűleg nem kel életre az egymást érő poénok egy része. A szerző rendkívül kreatív, könyve okos, nyelvi megoldásai és leleményei nagyon sokrétűek. A könyv, melyben a letartóztatottakat nyaralási fotók végtelenített nézegetésével igyekeznek vallomásra bírni, ahol a hagyományőrzők kiégetett tehénlepényről hallgatják a zenét, a viccek, a humor végtelen tárháza, de ez a rengeteg ötlet és invenció zsibvásárszerű zsúfoltsággá áll össze, így olvasása során, bármilyen jól szórakozik is, gyakran elfárad az olvasó. Ennek ellenére érdemes nekifutni, mert felejthetetlen perceket szerez. Nagyon vicces kötet, mégis erőfeszítést követel, így aztán félő, hogy azok, akik ezt a két dolgot nem tudják elképzelni párban, néhány oldal után a sarokba vágják majd. 

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Ez már nem az első eset, hogy egy ismert stand upos, mellőzve a színpadot, írásra adja a fejét. Szeretem, ha valaki sokoldalú és más területen is kipróbálja magát, főleg akkor, ha ez a csere ilyen szórakoztatóra sikerül. Elöljáróban csak annyit, hogy nem igazán egyezik olvasmányok terén a férjemmel az ízlésünk, nagyon szűk az a keresztmetszet, amit mindketten olvastunk (gyakorlatilag a kötelezők az iskolában). Most mégis, miközben olvastam Kőhalmi Zoltán könyvét, és épp nem kacarásztam, csak azt tudtam ismételgetni hangosan: ezt neked is el kell olvasnod!

Már a cím se mindennapi, Jonas Jonassont megszégyenítően hosszú és gubancos. A téli tájban egy tőkehal felett elmélyülten gondolkodó szerző képe pedig még szürreálisabbá teszi az összhatást. Ha valakinek lett volna olyan gondolata, hogy ez egy igazi multikulti, véresen komoly magyar-skandináv krimit kap a pénzéért, itt már sejtheti: Kőhalmi Zoltán hozza a tévében megismert, képtelen asszociációkból álló, megállíthatatlan lavinaként hömpölygő féktelen humorát. Sorra veszi a skandináv krimik kötelező kellékeit (alkoholista, emberkerülő nyomozó, titkosszolgálat, kegyetlen gyilkosság, hatalmas fordulatok) és ezt megspékeli némi kis magyar abszurddal. A végeredmény pedig annyira posztmodern, amiért már simán kijárna egy rangos díj is.

Már az első fejezet első bekezdésében több cigi, szesz és kávé fogy el, mint a Blaha egyik talponállójában reggel 8-ig, és ez a mértéktelen túlzás végigvonul az egész regényen. A kávé szent és sérthetetlen magasságokba emelkedik, a végtagveszteség pedig szinte még áldásos hatásúnak is bizonyul, hiszen így a kéregzuzmószesz-raktárt mindenhová magával viheti Bjornsen felügyelő, a főszereplő. Akit egy gyilkossági ügy miatt ugrasztanak ki az ágyból, ám ahogy göngyölíti fel a szálakat, úgy keveredik bele egyre jobban az ügybe és sötét összefüggésekre bukkan. A titkosszolgálat is megjelenik a színen, ezzel végképp összegubancolódnak a szálak.  

Nemcsak a gyilkosságok kidolgozottsága erős, hanem a karakterek is, kezdve Anadylmmel, a tizenöt éves rendőrrel, aki egy iratszekrényben lakik az őrsön. De lesz itt minden, mint a búcsúban: orosz-német bandaháború, megjelenik a színen a korrektor és az író is. Közben néhány szürreális képben felbukkan Bjornsen nyomozó gyermekkorából egy-két képkocka, de megismerkedhetünk a fúziós konyha alapjaival a tőkehalmáj-krémtorta kapcsán, amelynek receptjét a rendőrbál bűnjelekből rendezett tomboláján nyerte Ingrid, és közben eljutunk Japánba, valamint tanúi lehetünk egy kibontakozó vámpírrománcnak is.

Ez tipikusan az a kötet, amit nehezen tettem le, de amint kiolvastam, máris azon agyaltam, mikor tudom újrakezdeni. Mert biztosan nem esett le elsőre minden poén, rejtett utalás. Annyira sűrű a szöveg, mint a frissen főzött puncspuding, még a harmadik-negyedik olvasásra is tartogat meglepetéseket, ebben biztos vagyok. Jonas Jonasson-rajongóknak kötelező olvasmány, de a skandináv krimi kedvelőknek is izgalmas kiruccanás lehet.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

A Prae Kiadó egyedülálló vállalkozásáról – melynek keretében látható szépirodalmi igénnyel megírt kortárs krimiket, nyomozós történeteket jelentet meg az újonnan elnevezett „Krimi ma” című sorozatában, már többször beszámoltunk: írtunk Molnár T. Eszter Szabadesés című izgalmas regényéről, személyes kedvencemről, Mészöly Ágnes Rókabérc, haláltúra című krimijéről, Cserháti Éva A Sellő titka – A K.É.Z. első esete című különleges könyvéről (amelyik már deklaráltan a „Krimi ma”-sorozatban jelent meg, valamint a nem kimondottan és kizárólagosan krimiszerű Pintér Tibor-könyvről, „A harmónia tébolyá”-ról. (Ebben a sorozatban – bizony! – eddig csak jó könyveket olvastam.)

A Krimi Ma sorozat 2020-ban újabb kitűnő kötettel bővült: az eddig elsősorban gyerekkönyvszerzőként ismert Kertész Erzsi Az átutazó című regényével. Különleges hangulatú regény ez, szinte végig esik benne az eső (a magyar krimikben feltűnően gyakran esik az eső, úgy látszik, ez a kulissza elengedhetetlen, ha már ködünk nincsen elég, mint az angoloknak), és a történet előrehaladtával egészen hátborzongatóvá és pszichedelikussá válik.

A könyv főhőse egy nagyszájú, cinikus, céltudatos, szellemes folyamat­optimalizáló menedzser asszony, aki egy éppen ezekkel ellentétes kvalitásokat követelő helyszínen, az Ágasfa nevű település határában defektet szenved, és be kell mennie a faluba segítségért. (Afféle „pesti kislány falun” fordulatnak tűnik ez sokáig.) Véletlenül a fura unokatestvére is a faluban lakik (illetve a falu fölötti erdőben egy kunyhóban), és odahívja magához a nőt. Különös és különc emberek egész sokasága jelenik meg körülöttük, és a főhős körül olyan események történnek, amelyek alapján még az is megkérdőjeleződik (igencsak hátborzongató módon), hogy egyáltalán életben van. (Sötétben enyhén fénylik az egyik keze – ez egy álom következménye, amelyben Jézussal társalgott.) Szóba kerül egy bizonyos Kislány, aki évekkel korábban tűnt el a faluból, így az erdőben rekedt menedzser asszony elkezd nyomozni.

Bár a végkifejlet nem annyira katartikus, amennyire a felvezetőből következhetne, nagyon egyben van ez a könyv: a beszélgetések mögött húzódó – a beszélgetések tartalmával gyakran ellentétes irányú – pszichológiai motivációknak ilyen professzionális leírását csak a legnagyobbaknál láthatjuk (talán nem véletlen ez: a szerző maga is pszichológus): „– Helló – mondja Li­lióza, de a hangsúlyban ennél azért több van. Valami olyasmi, hogy helló, megjöttem, vedd el a kabátomat, kínálj meg egy bársonyhuzatú karosszékkel és egy csésze finom, gőzölgő teával. Ha én is így tudnám mondani a hellót, akkor nem itt tartanék. – Helló – mondom, és attól tartok, nincs ebben több, mint hogy fáradj be, és meg ne erőltesd magad, majd megkenem én mind a harmincat” (tudniillik szendvicset a bulira). A jelekből olvasás krimikben elengedhetetlen ábrázolása ugyancsak mesteri: a könyv csúcspontján afféle shakespeare-i, hamleti trükként a főhős egy általa (meg)rendezett, dramatizált játék (az úgynevezett gyilkosos játék) segítségével próbál a való életben esetleg működő motivációkat feltárni, és így a rejtély kulcsára bukkanni. (Ha már párhuzamok: a kötetből nagyon erős Fekete tükör epizódot lehetne forgatni.)

És hát a kesernyés, (ön)ironikus, kíméletlen humora, az bizony briliáns: „– Maga tényleg hisz az igaziban? – kérdezem. Egyre jobban kedvelem Irmát. A szeme táskás és vizenyősen kék, az arca puffadt, a ruháiból molyirtó és birsalma szaga árad. A körmein lepattogzott élénkvörös festék, a keze reszket, ahogy a pohárért nyúl.” Vagy pedig (még mindig a szendvicskenés kontextusában): „Faragom a hideg vajat, zsíros forgácsok repkednek a pulton. Valamennyi a kenyérre is jut. Az eredmény siralmas, folyamatmenedzserhez nem méltó, de majd eltakarom az olcsó felvágottal. A tetejére egy kis reszelt sajt, aztán jöhet is az ételfotós.” És végül: „A pálinka még aktív. Ezt abból sejtem, hogy váratlanul határtalan emberszeretet önt el, mindenkit imádok a szobában, kivétel nélkül. Régen is így volt, ha ittam. Azt mondják, az alkohol az igazi énünket hozza elő. A enyém ilyen kis cuki.”

És valóban: a narrátor ezen a kedves, kedélyes és cuki hangon adja elő ezt a komor, borús történetet, és vezet el a végkifejlethez – amit természetesen nem árulhatunk el.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

A történelmi regények kedvelői 2018-ban minden bizonnyal kőbe vésték és szívükbe zárták Cserhalmi Dániel nevét, amikor a Csengőfrász című első regényének megjelenésével egy űrt töltött be a magyar irodalom palettáján. Én külön szerencsésnek mondhatom magam, mert kifejezetten kedvelem az ’50-es évek Magyarországáról szóló műveket – de nem csupán ezért. A szerzővel való személyes megismerkedésünket követően ugyanis úgy alakult, hogy felkérést kaptam tőle: legyek előolvasója készülő új regényének, ami természetesen még mindig hű az „ÁVH-regények” kategóriához. Nagy megtiszteltetéssel fogadtam el a feladatot; mi, könyvmolyok szeretünk kicsit a kulisszák mögé látni, megtudni némi háttérinformációt a szerzőkről, készülő regényükről. Képzelhetitek, milyen érzés volt tehát egy magamfajtának belecsöppenni egy regény születésébe!

Köztudott, hogy a jelenlegi járványhelyzet sajnos nem tett jót a könyvmegjelenéseknek, a Szibériai csapda esetében is több hónap kellett, míg végre a könyvet fizikai valójában kézbe vehettem. Itt meg kell jegyeznem, hogy a végeredmény – az Alexandra Kiadó jóvoltából – egy igazán piacképes, küllemre is nagyon impozáns kötet lett.

A regény főszereplője Csonka ezredes, akinek múltbéli sötét foltjait a volt ludovikás tiszttársa, Pállfy György tünteti el, cserébe „csupán” csatlakoznia kell a Katonapolitikai Osztályhoz (vagy ahogy akkoriban hívták: „katpol”-hoz – ez a szerv volt az Államvédelmi Hatóság elődje), ahol kezdetben a nácikkal kollaborálók felkutatása volt a feladata. Nem volt más választása, mert csak így kerülhette el a börtönt. Idővel a dolgok kissé elfajultak, koholt vádakkal ártatlanokat is elfogtak, megkínoztak. Csonkát hiába gyötörte a lelkiismeret, a helyzetből nem volt kiút, egészen a „katpol” megszüntetéséig, ekkor ugyanis Piliscsabára kerül az ottani laktanya élére. Ám Pállfy letartóztatása, majd halálra ítélése Csonkát megrémiszti, biztos benne, hogy az ÁVH hozzá is eljut, és őt is ki akarják majd vonni a forgalomból. Néhány tiszttársa, bizalmasa segítségével terveket sző hát, hogy ezt megelőzze, és titokban – feleségével és lányával együtt – elhagyhassa az országot. Ismeri az ÁVH eszközeit, hiszen „katpol”-osként a múltban ő is ugyanazokkal dolgozott, ezért biztos benne, hogy képes az időközben a faluba érkező ÁVH-nyomozók előtt járni egy lépéssel. De vajon tényleg így van-e? Feltétel nélkül megbízhat-e a társaiban? Sikerülhet-e a szökési tervük, és ha igen, milyen áron?

Csakúgy, mint az első regénye írásakor, a szerző ezúttal is nagy gondot fordított a hitelességre – ezért csak alapos kutatómunkát követően kezdett bele az írásba. Ismerve az előző munkáját, én a hitelességben nem is kételkedtem, ám korántsem számítottam ilyen ütős cselekményre. Ezen a téren mindenképpen nagyfokú fejlődést érzek a szerző munkájában, magabiztosan mozog az ÁVH világában, a karakterek kidolgozása is élethűbbre, pontosabbra sikerült. Az ÁVH-nyomozók Piliscsabára kerülésétől kezdve mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését, egy percig sem unatkozhat. Hiába nem volt számomra ismeretlen a szöveg, most, a második olvasásakor is ugyanolyan lelkesen, izgatottan követtem a sorokat, mint első alkalommal (ráadásul ezúttal csak a saját szórakoztatásom céljából tettem). Nem vagyok túl nagy filmrajongó, a könyveket mindig is többre értékeltem, de ezúttal úgy érzem, ez a történet megállná a helyét a filmvásznon is – én mindenképpen megnézném, ha egy filmrendező úgy gondolná, adaptálja.

A Szibériai csapda a történelmi regény és a krimi remek ötvözete, mindkét műfaj kedvelői számára bátran ajánlom. De vigyázzatok! Ha egyszer elkezditek, nincs megállás a 464. oldalig! Az én ízlésem pedig nem valószínű, hogy a jövőben változik annyit, hogy kerüljem ezt a témakört, de az biztos, ha Cserhalmi Dániel továbbra is ellát hasonló minőségű olvasmányokkal, akkor végképp esélyem sincs.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Van egyfajta vonzalmam a 20. századi magyar történelem, illetve pontosabban a II. világháború utáni időszak történelme iránt. Már nem tudom felidézni, honnan ered ez, de az már biztos, hogy több évtizede tart, és talán az is közrejátszik benne, hogy a középiskolában ezt az időszakot a mi időnkben nem taníthatták – ismert okok miatt. Igyekszem tehát figyelemmel kísérni a témabeli megjelenéseket, de mit mondjak, nem vagyok túlságosan elkényeztetve ezen a téren. Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy felfigyeltem Cserhalmi Dániel Csengőfrász című regényére. Micsoda könyvcím! – gondoltam. Beszédes. Még azok számára is érdeklődésre adhat okot, akik nem tudják, mi a szó jelentése, honnan ered, miféle hatással volt ez régen az emberekre. Az a generáció lassan már kihal, akik végigszenvedték és tűrték a „piszok ávós” korszakot, akik netán személyes élményeiket elmondhatják nekünk. Éppen ezért nagyon jó dolognak tartom, hogy időnként ilyen-olyan formában feldolgozásra kerül ilyen történet. Azt, hogy ezúttal egy fiatal, elsőkönyves szerző teszi ezt, külön dicséretesnek tartom.

Huszonéves koromban elég sok Berkesi könyvet olvastam, pontosan azért, mert ebben a korszakban játszódnak. Persze, ma már nem sikk Berkesit olvasni, sőt egyenesen ciki is talán, hiszen tudjuk jól, milyen (ávós) múlttal rendelkezik. Akkoriban ez nem zavart, bár tudni lehetett, hogy részrehajlóan ír, nem olyan hiteles, de nekem a cselekményvezetése akkor is nagyon szimpatikus volt.

A Csengőfrász olvasása közben természetesen nem kellett ilyenek miatt aggódnom. Világosan látszott, hogy a szerző rengeteg energiát fordított az írást megelőző kutatómunkára, mindennek aprólékosan utánajárt, hogy a helyszínt, a korszakot, az államvédelmi hatóság tevékenységét úgy tárhassa elénk, hogy egy szemernyi kétségünk ne lehessen annak hitelességében. Tagadhatatlanul ez a regény egyik legnagyobb erőssége. Remekül át tudta adni azt a bizonytalanságot, ami abban a korszakban jellemző volt az emberekre: senki sem bízhatott a másikban, bárki lehetett besúgó, bárkit elvihetett az ÁVH, egyáltalán nem volt szükség hozzá arra, hogy ténylegesen bűnt kövessen el.

A regény központi eleme az államvédelmi tiszt, Szabados Imre karaktere: szorgalmas, megbízható, felettesei elégedettségét élvezi. Munkája is az ÁVH tevékenységét tipizálja: koncepciókat gyárt, (ál)bűnösöket vallat, ha kell fizikai kényszert is alkalmaz. Itt ügyek igazából nincsenek, bűnösök se nagyon, két kézzel kapnak egy-egy gyanús elem vagy egyén után, hogy aztán ráhúzhassák a vizes lepedőt. A legborzasztóbb az egészben az, hogy maguk az ávósok is tudják, hogy vádjaik koholtak, mégis teszik a dolgukat. Olyan ügyeket kapcsolnak össze, amiknek semmi közük egymáshoz, nem létező összeesküvéseket gyártanak és „lepleznek” le, hogy aztán Rákosi elvtárs elégedetten dőlhessen hátra a székében.

Ám egy napon két régi barát, Zánkay és Dolnics elhatározta, hogy véget vetnek ennek a sötét korszaknak még az életük árán is. A lehetetlen vállalkozást alaposan megtervezték, kevés embert fogadtak bizalmukba, hogy minél kisebb legyen a lebukás veszélye. Mivel ez fikció, joggal reménykedhettem abban, hogy az akciójuk sikerül, még akkor is, ha igazából eleinte nem is derült ki számomra, pontosan mire készülnek. Körmömrágva faltam a sorokat, és ahogy az összeesküvők, úgy én is vártam, hogy végre túl legyenek rajta. És amikor ez megtörtént, azt hittem, viszonylag megnyugodva fejezhetem be a regény hátra levő részét. Nagyot tévedtem. A szerző az utolsó pillanatig nem hagyja nyugodni az olvasóját. Ekkora csavarra, csattanóra egyáltalán nem számítottam. A szálak összeérnek végül, az első fejezet (és sok minden egyéb) is más értelmet nyert.

Nem egyszerű a regény műfaját meghatározni. Cserhalmi Dániel a krimi és a szépirodalom mezsgyéjén lavíroz, és bár a vérprofi krimiolvasóknak és széppróza kedvelőknek egyaránt lehet némi hiányérzetük, mégis mindkét csoportnak bátran merem ajánlani, mert hiánypótló a magyar irodalom palettáján. Sötét korszak az 50-es évek Magyarországa, sosem fogjuk megérteni a miérteket, de legalább próbáljuk meg!

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Hétzenés kvarcóra, Star Wars, Neoton Família: Benedek Szabolcs legutóbbi regényének küszöbei (a cím, a címlapon elhelyezett idézet a regényből, az első fejezet előtt helyet kapó mottó) szinte zavarba ejtő módon zárják körbe az olvasót a retrókorszak néhány olyan hívószavával, amelyek elsősorban az 1980-as években cseperedő gyerekek számára jelentették a világ határait. Ennek a (túlzott) referencializálásnak nagy tétje van, hiszen a narrációnak meg kell küzdenie a különböző emlékezési stratégiák elvárásaival, a lokális, a generációs, a kollektív vagy éppen a kommunikatív emlékezet funkcióival, s ezek egyikéhez vagy mindegyikéhez igazodva kell a vitathatatlanul emblematikus korszakot elbeszélni. Nem függetlenül a személyes és a társadalmi emlékezet feszültségeitől, mérlegelni kell a közelmúlt elbeszélhetőségének korlátait: be kell látni a távolságtartás nehézségeit, fel kell ismerni a vakság alaphelyzeteit, s ezek függvényében dönteni az időben és térben pontosan meghatározott események kommunikálásáról.

Olvasóként szükségképpen tartozunk valahová: az elbeszélőhöz hasonlóan megéltük a 80-as éveket s meghatározó, markáns érzelmekkel kísért emlékeink vannak róla — vagy éppen saját élmények hiányában a különféle médiatermékek, illetve a kollektív emlékezet narratívájából véljük ismerni a korszakot. Réti Zsófia kritikája a KULTer.hu-n ez utóbbi szemszögből született, ami azért is izgalmas, mert írásából egy olyan olvasat lehetősége képződik meg, ami számomra (aki a regényíró kortársa) szükségképpen nem adott, így nekem másképpen kellett megküzdenem a történelmi regény és a generációs regény műfaji kereteivel. Negyed évszázad távlatából a rendszerváltás időszaka és az azt megelőző évtized modern mitológiává kezd formálódni a populáris diskurzusban, kitermelve hétköznapi, devalválódó vagy éppen divinizálódó hőseit, a hatalomhoz való viszony heroikus vetületeit, a heterotopikus tereket, illetve a sokszor hamis nosztalgiával kísért különféle eseményeket, amelyek a kollektív emlékezetre identitásformáló hatással látszanak bírni (pl. a mexikói vébé 0:6-ja vagy éppen a Szörényi–Bródy-féle István, a király).

Benedek Szabolcs az énelbeszélést, vagyis ebben az esetben a személyes emlékezés alaphelyzetét rendeli a narrációhoz, ami végeredményben metonimikusan képes hozzáférhetővé tenni a makrotörténet aligha szintetizálható folyamatait. A gyermeki perspektíva arra is alkalmas, hogy kívülállóként szemlélje a hivatalos politikai diskurzus által kontrollált társadalmi rendet, amelynek látszólagos stabilitását a szülők, az iskolarendszer és nem utolsósorban a rendőrség is biztosítja. A gyerekek — köztük az elbeszélő, a tizenkét éves Tóth Bence — azonban egyszerre éleslátók (vagyis felismerik a rend sérülékenységét, a rejtegetett titkokat) és vágyakozók (vagyis nem elégíti ki őket a hozzáférhető világ: az idegen világok beszivárgása például a kvarcórának, a Csillagok háborújának, a populáris zenének vagy a sci-fi-olvasmányoknak köszönhetően folyamatos frusztrációt okoznak a megélt valósággal szemben). Ezek az emblematikus referenciák, beleértve természetesen a keleti–nyugati feszültségében való őrlődés élményét vagy az úttörőnyakkendőt mint megalázó ruhadarabot is, sokkal inkább generációs regénnyé formálják a Kvarcórát, bár játékba hozzák a történelmi regényként való olvasás lehetőségét is. A lakótelepi lét mechanizmusai, zártsága és sajátosan poszthumán karaktere, az iskolai ünnepségek nyomasztó kiismerhetősége, a nemiség gyötrően korlátozott megélhetősége rendelkezik a regényben az atmoszférateremtés erejével, így ígéretet tesz a korszak megismerésére és átélhetőségére.

A történelmi tablóvá alakítás lehetőségét részben a család vidéki rokonsága, a falun élő nagyszülők világa biztosítja, akiknek a története titokként őrzi az 1956-os eseményeket. Az ellenforradalom, amely a rendszerváltással ismét forradalom lesz, a nyelv és a emlékezet szintjén képes megmutatni a hatalomgyakorlás abszurd módszereit. A Benedek-regényben következetesen „Kádár-Magyarországnak” nevezett korszak (a Tóth Bence által megélt szakasza a szimbolikus 40 évnek? vagy a gulyáskommunizmus?) egyik jelölője természetesen az 1956-os forradalomhoz való viszony volt, amit a korabeli történelemfogalomba nem volt egyszerű beilleszteni. A történelem iránt érdeklődő gyermek elbeszélő mindezt a feszültséget tematizálja is az ’56-os események megértésére tett kísérletében, ami ismételten ígéretet tesz a korszak tágabb perspektívájú, szintetizáló szándékú bemutatására: „Lapozgattam ide-oda, de nem találtam az elejét — egyszer csak fölbukkant Nagy Imre neve, és onnantól a feje tetejére állt minden. Mindaddig meg voltam győzve és győződve arról, hogy a történelem azzal, hogy a szovjet csapatok 1945-ben fölszabadítottak bennünket, és beköszöntött a szocializmus, Magyarország számára véget ért.” (87) Mindazonáltal a regényben végül nem kerül középpontba az a nyomozás, amit Bence folytat a nagyszülők és a felejtés alá vont forradalom kapcsolata tárgyában.

A gyermeki tudat természetesen súlyosan korlátozott is narrátori feladataiban, amit azonban felülír a felnőtt elbeszélő színre vitele a regényben. Ő tesz ígéretet az első fejezetben a gyermekkorában megesett rejtély leleplezésére, a zárlatban pedig, sajnálatosan szájbarágós módon az is kiderül, hogy főhősünk a történészi pályát választotta, amit annak a bizonyos rejtélynek a felderítési vágya inspirált. A professzionálisan emlékező én tehát a gyermekkori én tudatába helyezkedve kezdi el megkonstruálni az unalomba és kiszámíthatóságba fulladó, meggyengülő kommunista diktatúra utolsó éveinek hangulatát a jólétnek is nevezhető cifra nyomorúság leírásával. A felnőtt tudat értelemkereső pozíciója azonban nemcsak a keretben, hanem az események lineáris elbeszélésében is felbukkan. A közelmúlt kritikai diskurzusában Borbély Szilárd Nincstelenekjének interpretációjában megjelent annak kifogásolása, hogy a gyermeki tudat nem lehet képes az őt körülvevő világot abban az összetettségben látni, ahogyan az a regény világteremtésében megtörténik, illetve ezzel párhuzamosan nem tisztázódik a visszaemlékező és a gyermeki én viszonya a narráció szintjén. Nem hibának, hanem a nyelv által meghatározott emlékezés leképeződésének gondolom ezt az aligha kontrollálható keveredést, ami színre viszi természetesen az emlékezést mint konstruáló folyamatot is. Benedek Szabolcs regényének kettős idősíkja mellé azonban társul egy olyan diskurzus, ami zavart kelthet az olvasóban, hiszen úgy akasztja meg az események kronologikus rendben való elbeszélését, hogy a közbeszóló felnőtt tudat felesleges kommentárokat, szinte szájbarágós, ám végeredményben üres értelemadásokat ragaszt a gyermekkori eseményekhez: „Bár nem rögtön a születésem után, de meg lettem keresztelve. Ha akartam volna se beszélhettem volna erről az iskolában. Ám nem akartam. Talán egy kicsit szégyelltem is, mivel a templom meg a többi hozzá kötődő dolog megint csak nem számított modernnek, és távol esett a mi világunktól. Különben is, senki a családból nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Talán a tradíciók, talán nagyanyám sugalmazta valamilyen módon… anyám se emlékszik a pontos okra ma már.” (135–136)

A regény paratextusainak már említett referencializáltsága, illetve az atmoszférateremtés jó érzékkel kiválogatott, bár kiszámítható hívószavai miatt az olvasó (akármelyik oldalon álljon is) sokáig nem tud mit kezdeni az első fejezetben rögzített műfaji ajánlattal, miszerint az elbeszélés tétje egy rejtély leleplezése: „Meg akarom írni azt a történetet, amelyben annak idején mindnyájan benne voltunk, nemcsak a lakótelep, hanem az egész város, és amely akkor is különbözött, ma is különbözik a Kádár-Magyarországot meghatározó számtalan egyforma, összemosódó eseménytől és történéstől.” (21)  A második fejezet felforgató kezdése (egy fiatal nő lezuhan az iskola melletti magas épület tetejéről, miközben az udvaron ünnepség zajlik), ami később a halálesemények sokszorozódásával, rejtélyes eltűnésekkel, egyszer-egyszer csak a fantasztikum fogalmával magyarázható esemény bekövetkeztével folytatódik, egyértelműen a krimi műfaját rendeli a regényhez, amelyben klasszikusan rendelődik társként az olvasó az események után nyomozó Bence mellé. Csak ironikusan tudom értelmezni azt a visszatérő jelenetet, amelyben a fiatal elbeszélő leveszi, félreteszi, eldugja a szemüvegét a nyilvános helyzetekben, hiszen szégyell szemüvegben mutatkozni mások előtt, így viszont sem a táblát nem látja az iskolában, sem a vívóedzésen nem boldogul. A homályos látáshoz így csakis az eredmény nélküli keresés és a vakság, vagyis a megértés lehetetlenségének jelentéseit tudom rendelni, amely metaforikus jelentéskeresés az egész regényt áthatja, az idézett dalszövegektől kezdődően a balatoni földrengésig: „Megint meg voltam győződve arról, hogy engem néz. Dacára annak, hogy a szemüveg nem volt rajtam. De hát szemüveg nélkül is észre lehet venni, meg lehet érezni bizonyos dolgokat.” (296)

A bűnügyi elbeszélés teleológiája szükségképpen működik a Kvarcórában: egy némiképpen elnyújtott lezárás hozzáférhetővé teszi a rejtély megoldását és utórezgéseit az elbeszélő életében. A nagyapák generációjához, az elmúlt politikai rendszerekhez és a város régi negyedéhez kapcsolódva Tóth Bencének végül sikerül magyarázatot találnia a bűneseményekre, amelyek személyesen is érintik őt, vagyis megfigyelői szerepe végül felszámolódik. Ha valóban krimiként olvasom a zárlatban kibontakozó megoldást, nehezen tudom komolyan venni az öregeknek a fantasztikumot sem nélkülöző alternatív világát — s mivel a városra telepedő sötétség és erőszak kevéssé ad lehetőséget a nevetésre, nincs más lehetőségem, mint hogy az úgynevezett „Kádár-Magyarországot” végtelenül leegyszerűsítő módon valamiféle sátáni világként olvassam. Az egymással küzdő műfaji szólamok nem hatnak megtermékenyítően egymásra Benedek Szabolcs regényében, aminek az oka többek között a metafizikai „rossz” folytonos hangsúlyozásában és a hozzá kapcsolódó metaforikus értelemadásokban van. A lokális identitás, a lakótelep térpoétikája, a (fiú)gyermeki nézőpont gazdagsága, a 80-as évek tárgyi jelölői, a test általi meghatározottság olyan hívószavai a regénynek, amelyek izgalmas katalógusát adják a korszaknak, hitelessé, átélhetővé teszik a vidéki város hangulatát — a felvillanó képekhez azonban nem rendelődik hozzá a megfelelő elbeszélői forma, ami nem utolsósorban problémaként fogalmazza meg a kérdéses korszak elbeszélhetőségét.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Szokatlan bűnesetek ütik fel fejüket 1985-ben Szol­nokon: fiatal nők vetik le ma­gu­kat (lökik le őket?) külön­böző épü­letek tete­jéről. Főhő­sünk, a fiatal Tóth Bence nyo­mozni kezd. A Ká­dár-rend­szer­ben eltöl­tött gye­rek­kor – a fel­nőttkorból visszatekintve.

Főhősünk, Tóth Bence gyakorlatilag az első oldalakon megfogalmazza a mű tételmondatát: Kádár-Magyarország bizonyos értelemben egy utópia, ahol megállt az idő. „Felénk nem volt szokás, hogy bármi csak úgy, magától kilépjen gondosan megtervezett és kiásott medréből” – mondja. (Érdekes módon a kisfiú életében mégis az idő játssza az egyik legfontosabb szerepet: Kessel karórája az ismertetőjegye. A bonyodalmak pedig akkor kezdődnek el igazán, mikor az órát elveszti.) Látszatbiztonságban élnek az emberek, azonban 1985. április 3-án, az iskolai ünnepélyen valami végérvényesen megváltozik. A műsor alatt egy nő leesik (lelökik?) a szomszédos épület tetejéről. Az a bizonyos burok, ami eddig a pontig minden változást visszafojtott, megreped. Ezen a repedésen keresztül pedig elkezd beszivárogni egy másik világ – valami a Nyugatból. A szokatlan esetek folytatódnak, és Bencének elkezd gyanús lenni a dolog. Az izgalommal vegyes rémület nagyon is emberi érzése járja át a kisfiú hétköznapjait: forduljon ki a világ a négy sarkából, de azért maradjon minden a régiben.

Benedek Szabolcs a visszatekintő elbeszélését izgalmas módon vegyíti a krimiszállal. Az olvasó hamar azon kapja meg, hogy bevonódik, habár előzetes elvárásait, amelyek politikai ellentéteket, földalatti mozgalmakat sejtettek a történet mögött, felülírták. Tóth Bencével együtt göngyölíti fel a megmagyarázhatatlan események fonalát. Eközben persze elkezd saját háttértudása is működni a korról. A szerző a korszakról – okkal – kialakult sztereotípiáinkat mozgatja: a Barkas, a csokoládés mesesajt, a Neoton Família és a Modern Talking mind-mind előhívják azt a közös történetét, amelyet ismerünk. Vagy inkább ismerni vélünk. Bence figurája ezek felelevenítéséhez tökéletes – egy gyermek egy olyan világban, amely mesterséges gyermekkorban tartja lakóit. Naivitása felnagyítva a kádári kisember naivitása. Bencét időközben beszervezik kvázi besúgónak, ő pedig örül a dolognak, a Starsky és Hutch epizódjaiba képzeli magát, nyomoz, sertepertél a rendőrség körül. Mindeközben – inkább öntudatlanul, mintsem tudatosan – folyamatosan feldobja a nyomozónak osztálytársait, tanárait, de még a szüleit is. Alakja jól mutatja, milyen hamar belenevelődött a gyermekbe a korszak retorikája: mikor a férfi, akitől az órájába az elemeket veszi, megfenyegeti, hogy lecsavarja a fülét, a kisfiú a következőt gondolja: „csak merészelje megtenni, rögtön följelentem”. Figurájának kritikáját legélesebben a mű egyik, Bence „felnőtt életében” feltűnő női mellékszereplője fogalmazza meg: „Mindenki ezt mondja. Hogy nem csinált semmit, és nem ártott senkinek. Akkor viszont miért roskadoznak itt a polcok a jelentésektől?”

Adott tehát két történetszál: az egyik a kulturális tudásunkból többé-kevésbé hozzáférhető történet, Kádár-Magyarország története. És adott egy szál, amely leginkább a krimiben csúcsosodik ki: a másik Magyarország sztorija. E között a két világ között lavírozik Bence, és mintha egyikben sem lenne igazán otthon. Benedek Szabolcs szándékosan rajzolta A kvarcóra hét dallamát ennyire kétpólusúra: a kényelmes, biztonságos, de befagyott ország és a beláthatatlan transzcendens közeg egyszerre van jelen. A természetfeletti megjelenítése ebben a szándékosan el- és letompított közegben nagyon jól kihangsúlyozza a korszak valódi arcát és egyben működési mechanizmusát: „Kádár-Magyarországon úgy tartották, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik.”

Habár a szerző Márai Sándort jelöli ki elődként, aki gyermekként élte meg a polgári Magyarország bukását, akárcsak a szerző az államszocializmusét, A kvarcóra hét dallama szerkezetében és műfaji kevertségében A Pendragon legendát idézi. A Szerb Antal-kötethez hasonlóan a krimi és a történelmi regény jegyeit mutatja, de egyben ki is figurázza azokat. Benedek Szabolcs legújabb könyve nem szűkölködik a humorban. De ez a humor leginkább abból adódik, hogy a valóság és a róla való kommunikáció mennyire ellentmond egymásnak.

A kvarcóra hét dallama annak ellenére, hogy nem kíván a kádári ember eredetmítosza lenni, mégis valamelyest a kor természetrajzát nyújtja. Szellemes, szórakoztató, bizonyos részeit tekintve – már csak a felhasznált műfajok mentén is – könnyed könyv, de rendelkezik egy mélyebb réteggel is. Megmutatja, vagy még inkább érezteti, hogy mállott szét az a bizonyos utópia, amit Kádár-korszaknak nevezünk. Közérzeti próza, ha úgy tetszik.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Első gondolatom az volt a könyv olvasása közben, hogy A kvarcóra hét dallamát igazából azok tudják értékelni, akik 1989 előtt már iskolába jártak – vagy idősebbek voltak –, és ennek köszönhetően személyes élményeik vannak a manapság „átkosnak” nevezett rendszerről. Ők (vagyis mi) ismerősként üdvözöljük a panelből felépített lakótelepek szürkeségét, az úttörőmozgalom furcsaságait és az akkori hétköznapok bizonyos szempontból nézve egyhangúságát. Amikor mindenki a saját dolgával foglalkozott, a pártalapszervezetek havi hangulatjelentésben jelezték felfelé az áremelések okozta morgolódást, és látszólag minden a legnagyobb rendben volt – ugyanúgy mint évekkel korábban. Volt trapper farmer, a mozikban nyugati filmeket is vetítettek, és a Neoton Família a slágerlisták csúcsait ostromolta, akárcsak a Hungária vagy a Modern Talking.

Aztán óhatatlanul előbújnak majd a családi emlékek, amikor nyáron a városban élő szülők a falusi nagyszülőkhöz vitték a gyerekeket – ami egy teljesen más világ volt, mert ugyan az iskolai kirándulások alkalmával úgymond országot láttak a diákok, de igazából fogalmuk sem volt arról, milyen az élet három megyével távolabb. A falusi lét, ahol a vécé az udvaron, a baromfiól után következett, a sárgára pingált templom pedig szemlátomást hangsúlyosabban volt jelen, mint a pártház, ráadásul újság gyanánt a Szabad Föld került a kezekbe, könyvként pedig a Kincses Kalendáriumot használták – szóval mintha egy idegen világba kerültek volna, ahol ráadásul fura emberek laknak, akik átélték a háborúkat, az úri világot és persze a kollektivizálást.

Benedek Szabolcs szerencsére nem veszik el a nosztalgikus visszaemlékezések között, hanem egy történetet mesél, ami elsőre talán fel sem tűnik, hiszen a főszereplő kiskamasz (elképzelésem szerint maga az író) olyan közvetlenséggel osztja meg velünk élményeit és gondolatait, mintha csak Regős Bendegúzt hallanánk tehénlegeltetés közben. Az ő egyszerre kíváncsi és félénk tekintete előtt nemcsak a szocializmus építése zajlik, hanem egy másik Magyarország is felsejlik, ahol 1956-tal kapcsolatban páran a hivatalostól eltérő véleményt hangoztatnak, néhányan a Szabad Európa Rádiót hallgatják, és van, aki hittanra jár.

Ezekből a nosztalgikusan átlagos pillanatokból összeáll valami borzasztóan titokzatos és hátborzongató krónika, amely 1985 áprilisától egészen halottak napjáig tart, és annak ellenére felforgatja a vidéki kisváros hétköznapjait, hogy az ebből a szempontból tökéletesen működő rendszer totálisan elhallgatja a történéseket. Mindez persze legalább annyira érdekli narrátorunkat és osztálytársait, mint a Csillagok háborúja film, a képregények vagy a Pajtás újságban közreadott slágerlista helyezettjei.

Bizonyos lapokon már-már ifjúsági kalandregénybe csöppenünk, mint amilyen például a Vakáció a halott utcában volt, vagy esetleg A párbajtőrös fiú című regény, és ez utóbbi azért is valós lehetőség – tudom, ilyet leírni egy irodalmi mű estében elég különös –, mert narrátorunk szintén vívóedzésekre jár iskola után. A letépett naptárlapok mellett hullák jelzik a múló időt, a rendőrség tehetetlen, felbukkan pár fura alak a városban – de elsődlegesen mi mégiscsak 1985-ben vagyunk, Magyarországon, ahol a dolgozó nép (akkor még a „keményen” jelző nélkül) kereste a boldogságot, és ahol elképzelhetetlen volt bármilyen borzasztóság.

Az olvasónak már csak azért is kétségei támadnak a hitelességgel kapcsolatban, mert bizony narrátorunk fantáziája határtalan, nála simán megvalósulhat a NATO atomcsapás, gázszivárgásban egy komplett lakótelep elpusztul, vagy mondjuk veszett kutya találkozik a gyanútlan kisiskolásokkal – azt nem tudjuk meg, mit okoznak a veszett kutyák, de félünk tőlük. Ráadásul „hősünk” ezeket a félelmeit, szorongásait jobbára magában tartja, nem osztja meg senkivel, ezáltal, ha mondhatom, csak még jobban felerősíti azokat. Aztán ott vannak a lányok, akikkel egyelőre még nem kíván mit kezdeni, megmaradnak az imádat szótlan tárgyainak, akiket messziről, titokban, a többi vetélytárs kudarcain örvendezve bámulunk – esélytelenségünk biztos tudatában.

Tudom, olcsó közhely, de olvasóként nemcsak a narrátor elcseszett (pedig nem is az) gyerekkorát nézzük, hanem rajta keresztül, mintegy a mögötte felsejlő felnőttkor megvalósult árnyát is, és ebben a pillanatban bizony a magyar értelmiség azon részét látjuk magunk előtt, akik nem tudnak túllépni… Ezt inkább hagyjuk, mert megmondom őszintén, fogalmam sincs, miért írta meg Benedek Szabolcs ezt a regényt; egyedül azt tudom, hogy A kvarcóra hét dallama jó kis könyv, mert egyszerre idézi meg 1985 világát és a lakótelepek hangulatát, valamint van benne misztikum, és nem utolsó sorban egy kis értelmiségi marcangolás, vagy inkább korszakról szóló látlelet. Egyedül a hét dallam hiányzik csak…

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.