Az előadóművészet átka, hogy megismételhetetlen: szemtanúk kellenek hozzá. Talán ez a belátás indíthatta arra Kőhalmi Zoltánt, hogy az irodalom terepén is kipróbálja magát, és hogy első regényének műfaja – stílszerűen – a skandináv krimi legyen.
Vezető stand-up komikusaink szájából sokszor elhangzik az a lemondó vélemény, hogy szép-szép ez a karrier, de valójában csak egy homokba rajzolt Caravaggio. Vagy könnyek az esőben, hogy még precízebb legyek. Az előadóművészet átka az, ami az egyediségét is adja: megismételhetetlen. A pillanatban születik az alkotás, amihez – kritikánk tárgyát nézve stílszerűen – élő szemtanúk kellenek. Ha ők meghalnak, velük hal a produktum is. Nem tudok másra gondolni, minthogy ez a felismerés indította el két legnépszerűbb komikusunkat, Bödőcs Tibort és Kőhalmi Zoltánt az irodalmi pályán, még ha indítékaik nem is kerültek felszínre a tudatalattijukból.
Kőhalmi regénye a nagy népszerűségnek örvendő skandináv krimi, becenevén nordic noir műfajába tesz kirándulást.
A szerző nem csinál mást, minthogy egy már ismert szakállas viccet ad el még több alkohollal és a hygge szellemében berendezett szobabelsőkkel. Remekül karikírozható szereplőket és szituációkat kínál: gyantaszagú fenyvesek, rövid ködös nappalok, hosszú szőke balátlövők, gyesre menő favágók és természetesen sok-sok vér, ami amúgy is jól mutat a havon.
Ez a világ már önmagában egy vicc, ha – a krimi esetében nem meglepő módon – a cselekményszövésben briliáns megoldások születnek is. E díszleteket csavarja még tovább az író fejezetekre bontott, egymásba fonódó történetszálakat felvonultató regényben.
A főhős nyilván nem egy jamaikai trombitás, hanem egy depressziós-alkoholista-meghasonlott nyomozó, de a történet váratlan fordulatait elnézve ez a nyilván egyáltalán nem indokolt. A svéd városkában a legváratlanabb gyilkosságok történnek, és nemcsak az áldozatok, hanem az arra járók is egytől egyig fura figurák. Kicsit sok is ez a kavalkád a képzeletnek. A balett-táncos maffiától az irattárban lakó, morzejelekkel kommunikáló – levegővétel – tinédzserdetektívig nincs lehetetlen az írói képzelet számára, viszont a földhözragadtabb olvasóknak lehet, hogy a kötet feladja a leckét.
Tisztán látszik, hogy Kőhalmi egy kiadós ötletelés után nem tudta, melyik ujjába harapjon: nem volt szíve kihagyni gegeket, emiatt a szereplőgárdát a tumultus jellemzi. Behoz egy bizarr karaktert, egy valószerűtlen fordulatot, és nem várja ki a hatásmechanizmust, hanem „nézd csak, mim van”, egy újabbat dob az olvasó elé, kioltva az előző karakter fellépésének hatását. Pedig türelmesen elmunkálva, a drámai pillérek és a poénok között elegendő helyet hagyva nagyobbat kacaghatott volna az olvasó. Így sokszor csak mosolyog vagy göcög, de ez a megvalósítás kritikája, nem az ötleté. Kőhalmi humora akkor csillog a legjobban, amikor a nyakatekert világépítést elhagyva csak a poénokra koncentrál. Sokszor elmondják róla, hogy ő az egyetlen humorista, akinek nincsen szüksége trágár szavakra ahhoz, hogy szórakoztasson. Ez így igaz, hiszen a humora egy okoskodó nerdé, akit a negyvenes nőket dugó ipari tanulók beraktak a szemetesbe. A regényében is rájátszik erre a stílusra: hosszas, fárasztó körmondatok közé rejti szellemes megfigyeléseit az életről.
A hétköznapok abszurd helyzeteit már messziről kiszúrja, és elegáns, családbarát nyelven figurázza ki. A regény ötlete ezért telitalálat: egy jéghideg és könyörtelen világot népesít be a sajátos univerzumának csetlő-botló karaktereivel, valamint azok blődségeivel. A hidegre meleget önt.
Viszont néha sok a jóból. A halmozás sokszor hatásvadász megoldássá válik. Jópofa gegnek szánta például a skandinávok beszédében átírni az O betűket a dán Ø betűre, az orosz–magyar beszédét pedig cirill betűkkel tarkítja. Ez kezdetben tényleg viccesnek tűnik, később azonban zavarja az olvasást. Ugyanez a helyzet a már korábban említett nyakatekert világépítéssel. Spoiler nélkül annyit elmondhatok, hogy az író könyvében segítségül hívja a metahumort, sokszor áttöri a negyedik falat, kibeszél a közönségnek. Woody Allen is előhúzta Marshall McLuhant a kalapból, ha épp szüksége volt rá. A regényben viszont a fő cselekményt alapjaiban befolyásoló erő a metamegközelítés, ez pedig az említett váratlan eszközök erőltetett használatához vezet. „A gyereket tessék rétegesen öltöztetni”, írta a tanító nénim az osztálykirándulás előtt – jó-jó, de azért a gyerek ne legyen Michelin-figura.
A szerző saját rajzaival illusztrálja a fejezeteket, amik ráerősítenek a bohókás családapa imidzsére. Valójában nem sokkal véresebb egy ilyen történetfüzért olvasni a gyereknek lefekvés előtt, mint Andersent. Az utóbbiban humornak nyoma sincs, csak nyomaszt az egész. Ezzel szemben Kőhalmi sikerrel ültette át a színpadi szerepléseiben megszokott figurát könyves formába. A chaplini karakter, az önérzetes nerd megfigyelései a világunkról továbbra is szórakoztatóak és eredetiek. A tanácsom ennyi: kevesebb mindfuckot, több Kőhalmit!
A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.