Szerző: Bálint

Rajongani jó. A rajongó ember tudja, mit akar, tisztában van vele, mi teszi boldoggá, nem esik kétségbe, hol keressen útmutatást a világ megfejtéséhez. Életének masszív, kikezdhetetlen váza van, arra húzhatja fel mindazt, amit valóságként óhajt megélni, arra építheti a rejtélyes entitást, amit úgy kíván hívni: „önmagam”.

Rajongani tehát bármiért minimum ajánlott, lehet az a zene, a filmek, a könyvek világa. Még jobb, ha érdeklődésünk minél több területre terjed ki, ha a különböző művészeti ágak nekünk tetsző gyümölcseit egyetlen bazi nagy tálba gyűjtjük, összekeverjük, és ízlésünk szerint fogyasztjuk. Rajongásunk tárgyát ezután igyekszünk minél mélyebben megismerni, elemezzük, vizsgálgatjuk, adott esetben kritizáljuk. A legjobb azonban, ha rajongásunk olyannyira felfokozott, hogy egy adott ponton rádöbbenünk: mi lenne, ha mi magunk is alkotásba fognánk?

Gyanúm szerint valami ilyesmi történhetett Orosdy Dániellel, a Filmvilág folyóirat- és blog kiváló kritikusával, aki első, Halott ügyek című regényébe nem volt rest belepakolni egy csipetnyit (na, jó, egy tekintélyes maréknyit) mindenből, amit szeret és ismer. Milyen jól tette.

 Sárványhahotán, egy aprócska, enyhén szólva elmaradott, de annál megosztottabb, önnön jelentéktelenségét büszke kivagyisággal viselő településen járunk. A kisváros lakói (zárt közösséghez méltó módon) csakis saját boldogulásukkal vannak elfoglalva, a falu ügyeit önös érdekeik előremozdítására használják, a másikat gondolkodás nélkül tiporják el, a hatalom birtokosai mindenféle előjogban (legyen az bármilyen csekélyke is) kizárólag családtagjaikat részesítik. Az ostobaság és a buta agresszió az úr, az erősebb kutya elve érvényesül, az intelligencia, a megfontolt, ne adj’ isten értelmes cselekvés kifejezett hátrányt jelent az előrejutásban. Nem számít, mit mondasz, nem számít, mit teszel, a lényeg, hogy habzó szájjal üvöltve mondd, és bulldog-mentalitású arroganciával tedd. Ismerős, ugye?

A megbonthatatlan korrupciós háló okán tét nélküli nihilbe dermedt városka mindennapjait a köztiszteletben álló orvos rejtélyes halála bolygatja fel, Pandur Ákos, az önkormányzat hivatalnoka (és a teljes populáció talán egyetlen, megfelelő számú agysejttel rendelkező tagja) pedig feladatául kapja, hogy kivizsgálja az ügyet. Kell-e mondanom: nem lesz benne sok köszönet.

Bár a szerző elegánsan kerüli a konkrét politikai áthallásokat, a városka viszonyaiban nem nehéz ráismernünk szakadatlan hatalmi harcok által sújtott szerencsétlen kis hazánk helyzetének paródiájára. A könyv első felében bepillantást nyerhetünk Sárványhahota mindennapjainak tragikusan röhejes színfalai mögé, megismerhetjük a kisszerű ellenségeskedés mozgatórugóit, pillanatképeket kapunk a lakók elszomorítóan kilátástalan, egyben ellenállhatatlanul vicces helyzetéről. A szerző remek humora végtelenül szórakoztatóvá teszi a hétköznapi szituációk groteszk képtelenségeinek taglalását, akkor is, ha egyes helyzeteket kissé túlrészletezve magyaráz, mintha nem bízna olvasóiban: erre nem lenne oka, sajnálatos módon pontosan értjük, miről beszél – a pályázat korrupt kiírója és a reménytelen pályázó közötti, Monty Python-i abszurdba forduló dialógus például sokunk számára tűnhet drámaian realisztikusnak.

 A könnyed, laza felvezetés egyre vészjóslóbb momentumokkal gazdagodik, lassan nyilvánvalóvá válik, hogy nem feltétlenül csak a kisemberek ostoba önzését maró gúnnyal pellengérre állító könyvvel van dolgunk, itt valami sokkal nagyobb készül, a végkifejlet felé haladva pedig folyamatosan igazolást nyernek feltételezéseink. A városka a nihilből az apokaliptikus állapotok felé halad, az illesztékek sorra meglazulnak, a kevés kohézió is kiveszik a közösségből. Sűrűn záporoznak az egyre fantasztikusabb elemek, a valóság kifordul kereteiből, már semmi sem az, aminek látszik, a legelemibb bizonyosságok is darabjaikra hullanak. Az olvasó egy szürrealisztikus hullámvasúton találja magát, víziók és káprázatok örvényeiben, de a humor szerencsére folyamatosan jelen van, a nyomasztó kulisszák nem akadályozzák szórakozásunkat. Ha egészen egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám: a finálé kissé olyan, mintha egy Twin Peaks-i születésű, Philip K. Dick rajongó, enyhén cinikus Douglas Adams szövegét olvasnánk, aki rejtélyes módon jól ismeri a magyar néplélek jellegzetességeit. Az utalásrendszer itt-ott ugyan keresettnek tűnhet, túlnyomórészt azonban ötletesen, kreatív módon kerül alkalmazásra, az pedig mindig mókás élmény, mikor egy szerző kiszól az olvasóihoz, mi pedig pontosan értjük, mire gondol (a hiánytalan befogadás érdekében egyébként nem árt, ha mi magunk is képben vagyunk némileg a filmek, könyvek vagy éppen a zene területén – mondtam én, hogy rajongani minimum ajánlott).

Mindenképpen említést érdemel a külcsín is, a könyvet jó kézbe venni, a borítótervet és a belső, teljes oldalas illusztrációkat Merényi Dániel, a Napirajz Grafitembere készítette (a borító esetében Koczka Kornélia segédletével): kiváló munka mindegyik, az adott szövegrész hangulatához illeszkedő, különböző stílusú, de egységet alkotó rajzok és festmények.

A Halott ügyek az elsőkötetes szerzőkre jellemző lelkesedéssel készült, kissé talán túl sokat markoló, de szerencsére sokat is fogó, ambiciózus munka, bármikor idézhető egysorosokkal, kiváló humorral, egyedi hangvétellel, bátor történetmesélési attitűddel – nem csak rajongóknak.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Fábián Marcell pandúrdetektív ismét titokzatos halálesetek után nyomoz. De vajon milyen rejtélyes kapcsolat fűzi a regényben ügyészként, de ma már íróként is ismert Gozsdu Eleket a bácskai kisvárosban tomboló, végzetes tánckórhoz?

Bár e krimi a 2017-ben megjelent Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című Hász-regény folytatása, de aki az első rész olvasása nélkül fog hozzá, annak sem kell megküzdenie a sorozatjellegből adódó nehézségekkel: a szerző gördülékenyen oldja fel a folytatásos történetekből következő dilemmákat. Az első részben megismert szereplők jelleme nem változott, a különbség talán csak annyi, hogy itt összetettebben mutatja meg őket, de úgy, hogy közben elkerüli az önismétlést. Sőt Gozsdu Eleket, a korábbi regény mellékszereplőjét már-már főszereplővé lépteti elő, miközben új alakokat is formál. Finom utalásokkal viszi bele a történetbe a 19-20. században élt másik két alkotó, Kánya Emília és Jókai Mór munkásságát. A bűnügy, amelyet Fábián Marcellnak meg kell oldania, nem kötődik az első részben felderített bűncselekményekhez, ugyanakkor annyi kapcsolódási pont azért van a két műben, hogy ez az elvonatkoztatás ne ébresszen hiányérzetet azokban sem, akik az első résztől indíttatva vették kezükbe az újat.

1903-ban Fiuméből indulunk, ahol Fábián Marcell és a felesége, Amália az ország első női lapszerkesztőjének, Kánya Emília író-újságírónak vendégszeretetét élvezi. Bár a kötet kiindulópontja Fiume, a nyomozás során a főhős eljut Abbáziába, ahol találkozik Jókai Mórral. Jókai megmutatja neki azt a vázlatot, amit Amália beszámolói és az újságcikkek alapján Fábián Marcell előző nyomozásáról írandó regénytervéhez készített.

E korfestő közjáték azonban korántsem öncélú, szervesen illeszkedik a történet fő szálaihoz, amik ismételten a délvidéki kisváros, Zombor utcáin tekeregnek: ugyanis felüti a fejét egy rejtélyes járvány, amelynek áldozatai delíriumos tánckór után végeznek magukkal.

Fábián Marcell életébe egy fiút és egy lánykát jövendölnek, eltűnik Julika, akire a Fábián család családtagként tekint, és kiderül az is, hogy a pandúrdetektív sógora miért viselkedik olyan furcsán.

A nyomozásban résztvevők – Amáliának ismét kitüntetett szerep jut az összefüggések észrevételében – már egy összeszokottabb csapat képét mutatják, olajozottabban működik az általuk üzemeltetett gépezet, mint az előzményben. Ugyanakkor a kissé idillikusnak látszó kisvárosi életmód sajátosságai, kiváltképp az egymás iránti tisztelet és a békés együttélésre való törekvés itt is fontos alkotóelemei a könyv atmoszférájának. Ez egyébként a regény hatásmechanizmusában is központi jelentőségű, hiszen a bűnesetek és a járvány egy olyan közeg mindennapjait mozdítják ki a szokványosból, ami hozzászokott a megnyugtató és békés állandósághoz.

Fábián Marcellnak a sorozat második részében sem sikerült tartania magát az őt felnevelő László atya tanításához. Nem tudott belenyugodni a tudatlanságba, hiszen a családtagként szeretett Julika élete múlt azon, hogy beletörődik-e az elfogadhatatlanba, a lány eltűnésébe. A Nagy Maurizio, vagyis Ladislav Šturt – európai hírű mágus és illuzionista, hírhedt anarchista és a titkosrendőrség spiclije – után is nyomoz, mert minden jel arra utal, hogy Julika eltűnése összefüggésben van a mágus megjelenésével a településen, a sógora furcsa viselkedése pedig a járványt elindító színésznővel, akivel kedd esténként titokban találkozik a szabóságban. A narratíva sokban hasonlít az első részhez: miközben Fábián nyomoz, egyre közelebb kerül a családját érintő rejtélyek megoldásához is. A magánéletével összefüggő ügyek megint annyira beszippantják, hogy munkáját is kockára teszi, hiszen a titkosrendőrség besúgójának élete után való kutakodás hátráltatja a kisvárost veszélyeztető rejtelmek felfedezésében.

A delíriumos tánckór utáni halálokkal kapcsolatos nyomozás eredményesen zárul, kiderül, mi idézte elő a hentes, a Gozsdu Elektől szerelmes leveleket kapó lány és több más ember halálát. Ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mindez csak egy ember felelőssége-e, vagy van más bűnös is. A szerző nem juttatja többlettudáshoz sem olvasóit, sem főszereplőjét.

Végig fenntartja a tudatlanságból fakadó feszültséget azáltal is, hogy az aprólékosan kidolgozott jelenetek, a biztos kezű, megejtő következetességű cselekményvezetés újabb és újabb kérdésfeltevésekre készteti az olvasókat és a karaktereket egyaránt, ezáltal a nyomozás egy olyan folyamattá válik, ami ezúttal nem ér véget az utolsó oldalon.

Sok minden kiderül persze, azonban fontos dolgok maradnak homályban. A zárósorok talán ezért olyan sejtelmesek – vajon arra utalnak, hogy a sorozat következő kötete szervesebben, a folytatásos jellegben rejlő potenciál kiaknázásával készül?

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Fábián Marcell zombori pandúrdetektív nem ismeri a saját szüleit. Pedig egy olyan világban él és nyomoz,  ahol a származás, az öröklött sérelmek szolgálnak a legtöbb tettre magyarázatul. Mintha ez a szerény, folyton tépelődő pandúrdetektív lenne a regénynek az az  egyetlen hőse, akinek nincs mit megtorolni. És ezt környezete, a századfordulós bácskai kisváros, Zombor elitje is érzi: Marcellt korrekt, okos, megbízható, de amolyan se hús, se hal embernek tartják.
Az apakeresés nagyon sok mitikus nyomozás tétje: emlékezzünk csak Oidipuszra, aki miközben felderíti a Thébát fenyegetető pusztulás okát, szembesül saját származásával is.  A modern detektívregényekben az igazságkeresésnek nincs ekkora mitikus jelentősége. Vagy mégis? A krimik többségében a gyilkos jellemzően idősebb, karizmatikusabb, „érdekesebb”, mint  a nyomait kutató, a titkait megfejteni akaró detektív.  A legtöbb nyomozásban felsejlik valamennyi a „nagy bűnös”, az apa iránt leskelődő kisfiú bosszúlló kíváncsiságából.
De a regénybeli Fábián Marcellnek nincs kire féltékenykednie és leskelődnie. Ám amíg a kisváros bűnügyeivel foglalkozik, a származása titkán töri a fejét. Ez a kortárs magyar próza tendenciával is érintkező apakeresés igen alaposan kidolgozott Hász Róbert regényében: ide tartozik a mű vallásos, „istenkereső” és ezoterikus vonulata, a korabeli kriminalisztikát forradalmasító, az elbeszélésben mindvégig  oly hangsúlyos „ujjlenyomat-ügyek”, de talán még a regénybeli Gozsdu „holtak falujáról” szóló elbeszélése is.
Fábián Marcell nem „tartozik sehova”, csendesen és rokonszenvesen éldegél fiatal feleségével, miközben a fortyongó indulatokkal teli Zombort bizarr gyilkosságok rázzák meg. A meghitt magánéletet és a városban történő botrányos leleplezéseket az „apátlan” pandúrdetektív szorongása kapcsolja egybe.
Eddig azt hihettük, mindent tudunk a Monarchia Sárszeghez hasonlatos városkáinak társadalmi életéről, de a Hász Róbert teremtette Zombor egészen különleges hely. Feltűnően gazdag város, ahol még egy városi szabó lányainak sem kell főzni tanulni, piacra járni, háztartást vezetni. A jólét nem a gyárakból, hanem a várost körülvevő földekről és tanyákról származik, annyi gabona terem, hogy még a tengeren túl is zombori lisztből sütnek kenyeret – a város csak koordinálja a termelést, mondhatni, élősködik a falvakon. A nyomozás során megelevenedik a város „széle” vagy „alvilága”,  a gazdag alföldi várost körülölelő tanyavilág.
Traumák, sértések, szerelmek. Hazugságok, botrányok, törvénytelen gyerekek. A parasztlányok és a liszteszsákok „kintről” jönnek, míg a zombori polgárok a tanyavilágban játsszák a nemesembert. Az izzó társadalmi ellentéteket a nemzetiségi gyűlölködés teszi még fojtogatóbbá. Szerbek, magyarok, svábok lelkesen kereskednek és házasodnak egymással, miközben persze megvetik és gyűlölik egymást. Hász Róbert krimije (vagy inkább társadalmi regénye) nem sok illúziót hagy a Monarchia legendás multikultijával kapcsolatban. Zombor sokkal durvább, szenvedélyesebb és indulatosabb város, mint a Kosztolányi-regények kifinomultabb kínokkal teli Sárszege.
Hamvas szintén apakereséssel induló (amúgy egy remek krimi-paródiát is magába foglaló)  Karneváljában az őrület intellektuális természetű. A felvidéki kisvárosban a szereplők változatos rögeszmékkel „bolondítják egymást”, miközben persze álarcaik és bolondériák tetszés szerint felcserélhetők. A nyomozás nem lehet más, csak parodisztikus, hiszen az ok-okozati viszonyok mindig esetlegesek, a Karnevál kisvárosában senkinek nincs valós identitása.
A bosszú, az ok-okozatiság, mint rendezőelv (gyakram mint egyetlen rendezőelv) egészen elképesztő intenzitású Bácskában, Fábián Marcell állomáshelyen. Zomborban még a legfelületesebb társadalmi kapcsolatok is azon múlnak, hogy az illető nagypapáját ki sértette meg, vagy kinek a nagypapája verte agyon. Marcell apósát pár pohárka bor után a szerbekre szórt „gyilkos” beszólásai miatt családja nőtagjai már nem is merik kiengedni az utcára.  A folyamatos együttélés pedig nem képes csillapítani a traumákat, enyhíteni az őrült bosszúvágyat és gyűlölködést. Bár a mű két fontos nemzetisége, a svábok és a magyarok alig játszottak szerepet a Balkán-háborúban, a regény olvasható a húsz-harminc éve történt nemzetiségi gyűlölet-bűncselekmények előtörténeteként.  Hiszen mindenkit a bosszúra való képesség tesz individummá, önálló cselekvővé, felnőtt férfivé. A lázas apakeresés és az ujjlenyomat-kutatás így nyeri el végső értelmét. A legrosszabb napon, épp a tizenharmadikon. (Ám még még egy társadalmi regénnyel mesterien ötvözött krimi végkifejletét sem illik az olvasónak elárulni.)
Bár nem tudunk olvasás közben eltekinteni a közelmúlt történelmi eseményeitől, Hász Róbert műve a Magyarországon népszerű történelmi krimik sorába is illeszkedik. Hiszen egy bűncselekmény felderítése a múlt rekonstruálása is egyben. A történész is nyomozó, akár a detektív. Fábián Marcell történetét azonban nemcsak a nyelvi igényesség, a krimielemek kreatívabb felhasználása különbözteti meg a műfaj magyarországi képviselőitől, hanem a példázatosság is. Hász egy „békevilágbeli” történet kapcsán tulajdonképpen a mai Balkánról is beszél. Arról a világról, ahol az önmagunkra eszmélés óhatatlanul együttjár egy másik élet kioltásának a szabadságával, ahol a genetika, a „származás” valamiféle programozott erőszakként, lassan kiteljesedő bosszúként működik. Lehangoló világ, ahol a morális ítélkezés (vannak jók és rosszak, bűnösek és ártatlanok) is értelmét veszti.
De ez már nem a bűnügyi nyomozás, a krimi közmegegyezéses kereteit feszegeti?
Tar Sándor rendszerváltást boncolgató, hangsúlyosan a jelenben játszódó  Szürke galambja is kiforgatja a detektívregény sémáit: a regénybeli sorozatgyilkosságoknak többféle megfejtése van, és noha egyik megfejtés sem tökéletes (nem tud minden körülményre magyarázatot adni), de társadalmilag mindegyik hiteles. A társadalmi regény itt is szétfeszíti a krimi kereteit. Ám ha nincs bűnügyi regény, ha nincs megfejtésre irányuló, már-már megszállott szándék, akkor hogyan volnánk képesek a társadalmi valóságot bemutatni?

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Némi merészség szükségeltetik ahhoz, hogy egy szépíró – értsd: „irodalmi” író, akitől szeriőz műveket vár a szakma és az olvasók – valamely populáris műfajba vágja a fejszéjét. Vagy a kését, ha krimiről van szó. Hász Róbert regénye esetében azonban teljesen értelmetlen műfaji elhatárolásokról beszélni: a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja úgy tud lebilincselő, klasszikus vonalvezetésű krimiként működni, hogy lélektani regényként és a múlt századforduló bácskai társadalomrajzaként is tökéletesen megállja a helyét.

1902-ben Zombort, ezt a pezsgő életű délvidéki kisvárost rejtélyes gyilkosságsorozat rázza meg, amely a helyi társasági élet több respektábilis tagját érinti. Olyan korban vagyunk, amikor a rendőrség nyomozati technikái meglehetősen kezdetlegesek, maga a rendőrség is – a nagy múltú csendőrséggel ellentétben – igencsak új keletű intézmény, a civil ruhás detektív figurájával épp csak barátkozik a közvélemény. Hát még ha az illető detektív merőben újszerű módszereket szeretne alkalmazni, sőt országosan szabadalmaztatni: ambiciózus fiatal címszereplőnk az ujjlenyomatvétel bevezetésével kísérletezik, közben saját származásának démonaival küzd (talált gyermekként apácák és papok közt nevelkedett), oldalán egy művelt, emancipált, migrén kínozta ifjú feleséggel.

Története szervesen beleíródik a századelő monarchiás hangulatú, korszakok határán egyensúlyozó, gazdasági szempontból virágzó, de nemzetiségi ellentétektől nem mentes, szokatlan életformákkal ismerkedő vidéki városkájának világába, ahol a kapitalista fejlődés józansága jól megfér a spiritiszta szeánszok miszticizmus-igényével. Hász egyik legnagyobb erénye, hogy sikerült megtalálnia műve számára a leginkább adekvát nyelvet: épp annyira korhű és archaizáló, hogy magától értetődőnek fogadjuk el, jottányival sem téveszti el az arányokat.

És hogy mi a helyzet a rejtélyes bűnügyekkel? A komornyik a gyilkos. Ja, mégsem. De majdnem.

Fábián Marcell (ezt is) megoldja. És a megoldhatatlant is. A Fábián Marcell pandúrdetektív… az egyik legerőteljesebb magyar krimi, amit valaha olvastam: nem tudom, milyen tervei vannak Hász Róbertnek, de kissé csalódott lennék, ha nem találkozhatnék többé az utóbbi évek egyik legrokonszenvesebb nyomozójával.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Carr főhősének, a lélekbúvár Laszlo Kreizlernek azt kell bebizonyítania, hogy a pszichológia és a profilalkotás segítheti a nyomozás munkáját, Fábián pandúrdetektívnek még nehezebb a dolga: neki azt kell igazolnia tetteivel, hogy a modern elvek alapján szerveződött rendőrségnek van létjogosultsága a katonás fegyelemmel működő, de a problémákat éppen ezért kissé leegyszerűsítve megoldani kész csendőrség mellett. A modernitás és a tradíciók, a racionalitás és a fantázia világa egyébként is folyton összesúrlódnak Hász regényében.

Falcione Áron nem tartozott Zombor városának megbecsült polgárai közé. Halálának híre is legfeljebb azért rázza meg a közösséget, mert mégiscsak a település legbefolyásosabb kereskedő családjának elfajzott sarjáról van szó. És hogy még halálában is milyen dicstelen tudott lenni ez a léhűtő, a bátyján élősködő aranyifjú, azt mi sem példázza ékesebben, mint az, hogy holtteste mellett egy prostituáltat is találtak, aki ugyancsak gyilkosság áldozata lett. De ha ez még nem lenne elég, ott van az a feszélyező tényállás is, hogy nem messze az áldozatoktól a helyi csendőrkapitány, Bánáti Dezső fegyvergyűjteményének egy féltett darabja hevert.

Nincs tehát könnyű helyzetben Fábián Marcell, a nemrégiben felállított magyar rendőrség fiatal és ügybuzgó nyomozója. Itt ez a rejtélyes és kellemetlen eset, meg aztán a szeretett felesége vissza-visszatérő kínzó migrénje. Nem is beszélve egy korábbi, megoldatlan ügy terhéről, továbbá a feloldhatatlannak látszó csendőr-rendőr ellentétről és nem mellesleg ott van még az a furcsa űr, amit a származása körüli bizonytalanság okoz az apácáknál gyerekeskedő árvának még felnőttként is. Újabb halálesetek is történnek ráadásul, és hamar nyilvánvalóvá válik, sorozatgyilkos szedi az áldozatait, akiket valamiféle rejtélyes múltbéli bűn kapcsol össze.

Ha nem az önfeledt olvasás léha örömével, hanem kritikai ügybuzgalommal forgatjuk Hász Róbert legújabb regényét, akkor érdemes kicsit annak műfaja körül elidőzni. Sajátos értelmezői kényszer magánzárkájának is tekinthetjük ugyanis, hogy a nem (vagy csak alig) létező magyar krimihagyomány okán egy magyar nyelvű detektívregény megjelenése még mindig esemény számba megy. Hiszen amíg a szomszédok jó részénél (a csehek és a lengyelek juthatnak rögtön az eszünkbe) mindig is volt a műfajnak jelenideje, olvasótábora, azaz természetes és adott volt, hogy a kortárs szórakoztató irodalom szerves része a nyomozósdi, addig minálunk szinte a semmiből kellett életre lehelni a műfajt.

Ennek a törekvésnek két emblematikus példájával szolgált az elmúlt évtized során Kondor Vilmos és Baráth Katalin munkássága. Utóbbi szerző azért is érdekes most számunkra, mert sok szempontból már kitaposta azt az ösvényt, amelyhez – legalábbis első ránézésre – igen hasonlón halad Hász Róbert is nemrég megjelent regényével. A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (remek regénycím egyébként, már önmagában ez is filmadaptációért kiált), valamint Baráth A fekete zongora című sorozatindító kötete között ugyanis számos találkozási pont vehető észre.

Kezdve azzal, hogy nagyjából azonos időben játszódik mindkét regény cselekménye (Hászé 1902-ben, Baráthé talán pár évvel később). A helyszín mindkét esetben a Vajdaság. Ebből fakadóan az etnikailag színes környezet megkerülhetetlen sajátosságként kínálja magát, ám itt már mutatkoznak jelentősebb különbségek az írói habitusok és vállalások terén.Ám mielőtt ezekre rátérnénk, érdemes leszögezni: Hász regénye olyan módon se tekinthető eredetinek, mint Kondor kísérlete a Budapest-sorozattal, aki láthatóan azon igyekezett (főleg első regényével, a Budapest noirral), hogy hozzájáruljon egy korszak irodalmi rehabilitációjához. Ennek érdekében zsánerművek kiindulópontjává avatta a Horthy Miklós nevével fémjelzett időszakot, és megmutatta, hogy elbeszélhető történetek mindig – még az utólag szinte paralizáltnak és vesztébe rohanónak titulált korokban is – akadnak, mint manapság, és hogy ezeken keresztül akár eszmetörténetileg, sőt történelemfilozófiailag is érvényes problémafelvetéseket lehet körbejárni.

Hásznál nincs szó ennyire ambiciózus nekibuzdulásról. Ám ez legkevésbé sem válik a regény hátrányára. Mi több, épp az író részéről tapasztalható visszafogottság és végig érvényesülő arányérzék teszi, hogy nem is vágyunk ilyesféle mutatványokra. Miközben azért persze szép csendben csak kibomlik a gondosan felépített történet mögött az író diszkréten elővezetett alapállása a múlthoz anélkül, hogy a mindentudó narrátor anakronisztikus tudálékossága bármikor is felütné a fejét. Nem mellesleg a regény itt-ott a magyar politikai gondolkodás némely máig félelmetesen ismerős becsípődésével is szembesít. A meghaladhatatlannak tűnő emlékezetpolitikai skizofréniával például, aminek meglétét Fábián Marcell makacsul függetlenségpárti apósa artikulálja és kárhoztatja borgőzös hangon, azon háborogva, hogy miként is lehetséges, hogy egy nép egyszerre tudja ünnepelni 1848-at és Ferenc József császár születése napját.

Ugyanúgy terítékre kerül a magyarság és a helyi kisebbség viszonya, és a helyi szerbségen belüli törésvonalak kérdése is, jóval hangsúlyosabban méghozzá, mint a már említett Baráth-kötet esetében, ahol a súrlódások forrása sokkal inkább a társadalmi rangok és kasztok különbségei mentén keresendő. Az etnikai feszültség Hásznál dramaturgiailag kellően alátámasztva, a történetvezetés meg nem akasztva szervesül a szövegbe, és nem a jól ismert sémák újra felmondásáról van szó szerencsére (a szerb rendőrtiszt, Milorad például így fakad ki egy helyütt: „Én nem a magyarokat szolgálom, hiába hiszik ezt a rólam a szerbjeim. Hanem a rendet! Amit most, tetszik vagy sem, az osztrákok biztosítanak a számunkra. Mert nézze, mi történt, amikor maguk ostobán és meggondolatlanul fellázadtak ’48-ban a császár ellen? Megingott a központi hatalom, és rövid időn belül mindenki egymásnak esett!”)

Maradva még a korábban már megpiszkált eredetiség kérdésénél: Kondor annak idején egy teljesen tájidegen műfaj, a hard-boiled, azaz az úgynevezett kemény krimi eszközeivel mesélt arról, mi minden volt látható a hétköznapok Magyarországából a nagypolitika nézőpontjához képest jóval alacsonyabb látószögből – de azzal időnként közvetlenül is konfrontálódva –, a harmincas évek közepétől az ötvenhatos forradalomig. Hász ebből a szempontból sem eredeti. Még csak azt a trükköt sem veti be, mint Baráth, aki az analitikus detektívregény ismérveit meglehetősen ügyesen (újra)használva teremt egy magyar Miss Marple-t, ezzel egyfelől megmutatva a mesterségbeli jártasságot, a műfajismereti magabiztosságot, és tolva el a vállalás tétjét mégiscsak a paródia felé.

Fábián Marcell megteremtője ebből a szempontból sem kérkedik. Krimit írt, elbeszélhető történettel, kidolgozott jellemrajzokkal, áttetsző, magabiztosan uralt prózanyelven. Kikacsintás, posztmodern simlisség nélkül. Nem akarja minden tudását a korról és a településről az olvasóra zúdítani (holott érezhető, lenne mire támaszkodnia), szereplőinek nyelvi megnyilvánulásait sem kívánja azzal hitelessé tenni, hogy tájnyelvi kifejezések sokaságával terhelné a befogadást (bár a szerbül elhangzó mondatokat mégiscsak jobb lett volna lábjegyzet formájában közkincsé tenni).

Ugyanakkor Hász sem teljesen ártatlan. Mert hiába a példamutató visszafogottság, maga is él egy olyan trükkel, amire már akadt emlékezetes példa a műfaj történetében (persze a szándékosság tényét nehéz lenne bizonyítani). Nevezetesen Caleb Carr remek és nagy sikerű bűnregénye, A halál angyala juthat eszünkbe a magyar rendőrnyomozó munkáját követve. Egy sajátos tematikai sorvezető köti össze ezeket a könyveket: mindkét regényről elmondható, hogy bennük a nyomozati munka kihívása egyúttal a modern bűnüldözés létjogosultsága terén végzett korabeli küzdelemmel is párosul. Carr főhősének, a lélekbúvár Laszlo Kreizlernek azt kell bebizonyítania, hogy a pszichológia és a profilalkotás segítheti a nyomozás munkáját, Fábián pandúrdetektívnek még nehezebb a dolga: neki azt kell igazolnia tetteivel, hogy a modern elvek alapján szerveződött rendőrségnek van létjogosultsága a katonás fegyelemmel működő, de a problémákat éppen ezért kissé leegyszerűsítve megoldani kész csendőrség mellett.

A modernitás és a tradíciók, a racionalitás és a fantázia világa egyébként is folyton összesúrlódnak Hász regényében. Nyomon követhetjük, hol tartott akkortájt, és hogyan vált egyre naprakészebbé a rendőrség technikai apparátusa, ugyanakkor az is láthatóvá válik, hogy a kis település középosztályának képviselői milyen nagy érdeklődéssel fordulnak a sokadik virágzását élő spiritualizmus felé. Fábián Marcell, a regény központi figurája szinte ütközőzónának tekinthető ezen a téren. Hit és kétely, a józan ész és valamiféle fatalista, irracionális elszántság keveredik benne.

Az olvasó szerencséjére nem egyedül az ő személyiségrajza tekinthető alaposnak és kidolgozottnak. Hász figurái élnek. Egymással folytatott időnkénti hosszabb eszmecseréik nem csupán a rejtélyes gyilkosságsorozatot és a közéletet érintik, hanem (sarkítva) az emberi létezésből fakadó fontos kérdések szinte mindegyikét. A szerző láthatóan sokat tud, és akar mondani a párkapcsolatok nehézségeiről, a polgári képmutatás természetéről, az érzelmi viszonyok, a köz- és magánerkölcs között adódó sajátos határhelyzetekről és határátlépésekről (a cikk címében szereplő idézet egyébként így teljes: „Úrhölgy előtt nem verekszünk, még egy olyan előtt sem, amelyik félrebaszik.” A szövegből szinte kiugró vulgaritás pikantériáját itt az adja, hogy az említett hölgy a regényben aktív szerepet kapó, a cselekmény idején Zomboron ügyészkedő Gozsdu Elek neje). És ami igazán örvendetes, hogy mindezt a jól kidolgozott, elvarratlan szálat vagy hiányérzetet nem hagyó krimiszüzsé részévé és hajtóerejévé tudja tenni. Hász Róbert valóban izgalmas és figyelemre méltó történelmi krimit tett az asztalra, nem mellesleg pedig profin megírt és olvasmányos darabbal gazdagította a zsáner egyre élettel telibbé váló magyar vérvonalát.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Hász Róbert nyolcvanas évekbeli pályaindulása óta hisz a történetek erejében. Az ő világa a jól szerkesztett, jól fölépített és – nem utolsó sorban − izgalmas sztori. Olyan történetek, amelyekben a sorok közé etikai, egzisztenciális, filozófiai kérdéseket sző, majd az egészet „megbolondítja” egy kis pszichológiával és nem ritkán némi fantasztikummal, netán egy kevés transzcendentalitással. Már első regénye, a Diogenész kertje két világ határán egyensúlyoz: a hagyományos realista próza és a science fiction mezsgyéjén. Így van ez a másodikban, a Végvárban is, s ha első nagy történelmi vállalkozásából, A kündéből ki is marad a sci-fi, a rejtély abból sem hiányzik. Az, hogy a realitás és a fikció keveredik egy szépprózai műben, nem újdonság, gyakorlatilag mindig is így volt, Hász Róbert sem kivétel ez alól, abban azonban mindenképpen kivételes, ahogyan a népszerű műfajok egyes elemeit és követelményeit beemeli a szépirodalomba. Rendkívül jó arány- és stílusérzékkel írja regényeit, amelyek mind megállják a helyüket a „magas” irodalomban, ugyanakkor egyikből sem hiányoznak a népszerű irodalomra jellemző motívumok, fogások, megoldások − ám ezeket Hász mesterien adoptálja és emeli föl. Talán ez a sikerének a titka, ezért szeretik nemcsak magyar, de francia, olasz és német olvasói is.

Így járt el hetedik és nyolcadik kötetében is, midőn a krimit vegyítette a realista igényű, az adott kort és annak társadalmi folyamatait ábrázolni hivatott klasszikus történelmi regénnyel. Persze, tiszta műfajú regény nincsen, hacsak nem valamiféle zsánerműről van szó, és a történelmi regénybe oltott detektívtörténetnek is vannak előzményei (gondoljunk csak Böszörményi Gyula Ambrózy báró-folyamára, vagy a német Volker Kutscher Gereon Rath-történeteire, amelyből a kitűnő Babylon Berlin televíziós sorozat készült), a Fábián Marcell-történetek (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, 2017, Fábián Marcell és a táncoló halál, 2019) azonban nem ezeket a mintákat követik. Hász Róbert nem a krimit „szépirodalmiasítja”, sokkal inkább a szépirodalmat „krimisíti”.

„A detektívtörténet az egyik legváltozatosabb, legrugalmasabb elbeszéléstípus” – írja Bánki Éva (A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről. Budapest, Napkút, 2014. 5. o.), majd rámutat a történelmi regény, a lovagregény és a krimi párhuzamaira is. A krimi cselekménye a séma szerint egy lineáris, egyszerű eseménysort követel meg: „bűncselekmény – fokozatos felderítés – tettes néven nevezése” (Bánki Éva, uo. 6. o.). Ebben azonban nem nehéz észrevennünk az igényt a hősre. Ne feledjük, hogy a detektívtörténetben tulajdonképpen igazságot szolgáltatnak, nem nehéz hát belátnunk, hogy a krimi megköveteli a hőst (voltaképpen egy lovagot), az igazságosztó figuráját: a detektívet! Hogy ez a nyomozó maga is sematikus figura lesz, mint számos esetben, vagy olyan hús-vér, esendő, tépelődő alak, amilyen Raymond Chandler Marlowe-ja, vagy éppen a föntebb említett Gereon Rath, az már az adott krimi komplexitásától, dimenzióitól, azaz végső soron az író tehetségétől és érzékenységétől függ.

Nos, Hász Róbert címszereplője távolról sem sematikus. Fábián Marcell vérbeli, ízig-vérig szépirodalmi hős – mindazzal, ami ezzel jár, ideértve azt is, hogy a szó romantikus értelmében alig-alig hősies. Esetünkben ugyanis nem egy zsánerdetektívet igyekszik „irodalmiasítani”, mélyíteni, hitelesebbé tenni a szerző. Nem, Fábián Marcell mentes a zsánertől, egyszersmind mentes a történelem során rárakódott kliséktől is, hiszen Hász egy olyan korszakot választ, amelyben a detektív figurája még újdonságnak számít, még nem hordozza magán mestersége bevett közhellyé vált ismérveit. A Monarchiában ugyanis nem sokkal a regény ideje (1900) előtt hozták létre a nyomozó osztályokat, korábban az afféle detektívek, mint Fábián Marcell, nem léteztek, s ez tagadhatatlanul megkönnyíti Hász helyzetét: történelmi értelemben sem kell kialakult típusokhoz alkalmazkodnia. A zsánerirodalom megcsontosodott mintáihoz pedig nem akar igazodni.

Azonban nemcsak a főhős nem a zsánerkrimik hőse, a helyszín sem illeszkedik a sémákba. Hász nem a krimi kulisszáit dúsítja szépirodalommá. A Fábián Marcell-történetek elsődleges színhelye, a bácskai Zombor tökéletesen megrajzolt, hiteles Monarchia-korabeli kisváros; a zsánerkrimik olcsó filmek díszleteit idéző túlzásai, aránytalanságai, anakronizmusa helyett reális, élettel teli városka, tele hiteles lakókkal, akik részint a valóságban is léteztek, részint föl sem merül az olvasóban, hogy nem voltak részei a hajdani realitásnak.

Ennek ellenére Hász Róbert műve (amellett, hogy történelmi és – nem is csak nyomokban − család- és társadalmi regény is) vérbeli krimi: a gyilkosságok titokzatosak mindkét történetben, felderítésük nehéz és embert próbáló, tele tévutakkal és csapdákkal; a helyes megoldás csak a legvégén derül ki, amikor is megdöbbenést és meglepetést okoz; Fábián Marcell logikusan, következetesen, olykor ugyan hibákat vétve (és ettől még szimpatikusabbá és emberibbé válva) göngyölíti föl az eseteket. Mindkét regényben kellően érdekes és hajmeresztő a halálesetek módja és oka, a feszültség gondosan oszlik el a vaskos kötetekben, a figyelmet végig fenntartja az író, s mivel, ahogyan a klasszikus krimikben, ezekben a történetekben is mindent a főhős (a pandúrdetektív) szemszögéből látunk, az olvasó könnyedén azonosul a nyomozással és magával a nyomozóval.

Hász Róbert regénye mégis – amellett, hogy tökéletes krimi – valódi történelmi regény, amelyben a család-, a társadalmi, sőt, a lélektani és a fejlődésregény jellegzetességei is megfigyelhetők. Fábián Marcell személyes története, a felesége története, közös életük örömei és nehézségei, munkatársainak élete és sorsának alakulása lapról lapra mind jobban kibomlik az olvasó szeme előtt, amint a századforduló többnemzetiségű, a Balkán határvidékén fekvő kisvárosának társadalmi erővonalai is kirajzolódnak szép lassan. Megismerhetjük Marcell belső vívódásait, nyomon követhetjük jellemének formálódását, s közben képet kapunk a nemzetiségi feszültségekről, de az olyan nagy hatású jelenségekről is, mint a kivándorlás vagy az alkoholizmus.

Hász Róbert Fábián Marcell-történetei detektívregények, egyúttal színes tablók: a vidéki, kisvárosi Monarchia tablói. A fiatal zombori nyomozó mellett a korszak és a helyszín ugyancsak számot tarthat a főszereplő rangjára, hiszen mindkettő legalább olyan mértékben határozza meg a regényeket, mint Fábián Marcell – ami jelen sorok írójában csak fokozza a várakozást a harmadik kötet iránt, amely a Fábián Marcell-történeteket trilógiává bővíti, s amelynek, a szerző elmondása szerint, nem Zombor lesz az elsőszámú színtere, noha továbbra is maradunk a vidéki Monarchiában, és minden bizonnyal még többet megtudunk mindarról, ami semmiképpen sem „pusztán” krimi, s ezáltal az egész trilógia együttesen még színesebb tablóját nyújtja majd egy korszaknak (a századforduló Monarchiájának) és egy vidéknek (eme Monarchia peremterületeinek). Márpedig az effajta tablókat az ember nemcsak szívesen nézegeti, de örömmel el is merül bennük.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Magyarországon sokféle irodalom létezik, de kevés olyan szerző akad, aki ebben a feszengős megosztottságban is képes újragondolni magát, saját szerepét. Kis hazánkban ugyanis elég éles határ húzódik a lektűr és a szépirodalom között. A lektűrszerzőket általában megvetik a kritikusok, az irodalmi lapok nem kérnek róluk, a műveikről értékeléseket, mert eleve értéktelennek tartják alkotásaikat. Pedig talán a magyar lektűrszerzők azok (többek között Fábián Janka, Leiner Laura vagy Vavyan Fable), akik képesek profitálni az irodalomból. Ez önmagában még nem jelenti, hogy értéket képviselnek, de olyan tényezői a magyar könyvpiacnak, amelyre a szakkritikának is érdemes lenne reagálnia. Szépíró kollégáik közül kevesen vállalkoznak arra, hogy a Parnasszusról, a magas irodalom vidékéről kimerészkedjenek a Lektűr Völgyébe, és új terepen próbálják ki magukat. Pedig igényes lektűrre nagy szükség lenne, ehhez pedig folyamatos és komoly lektűrbírálatok kellenének, és olyan vállalkozó kedvű szépírók, akik megpróbálják emelni a műfaj színvonalát.
            Hász Róbert nem tartozik a gyáva írók közé, de sajnos nemzetközi sikerei ellenére nem sorolható a megbecsült magyar szépírók közé sem. Bár műveit elismeréssel fogadta a német, az olasz, a francia és az angol irodalmi közeg, és 2008 óta a Római Könyvtárak Díját is magáénak tudhatja, a magyar kritikusok ritkán emlegetett szerzői közé tartozik. Bátorsága azért is becsülendő, mert ilyen méltatlan helyzetben egy igen merész kísérletbe, krimisorozat írásába kezdett. Pedig joggal tarthatott attól, hogy a Parnasszus kritikusai utánadobálják a rohadt paradicsomokat, a Lektűr Völgyéből elűzik, azt hangoztatva, hogy ott nem ilyen művekre van szükség. De nem ez történt.
            Bán Zoltán András recenziójában elragadtatással ír Hász krimisorozatának első részéről, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napjáról. Már egy tévésorozatot vizionál a regény nyomán, és megjegyzi: „végre lesz egy emlékezetes detektívfiguránk”. Kontra Ferenc hosszabb értékelésében többek között az olvasó újrafelfedezéséért dicséri a kortárs regény új hullámát, ahová Hász krimijét is sorolja.
            A szerző nyilatkozatai szerint a legalább háromrészesre tervezett krimisorozat a vajdasági kötődésű író számára ismert terepen játszódik: Zomborban. Ebből úgy tűnhet, hogy az író nem vállalt túl nagy kockázatot, hiszen hazai pályát választott. Fábián Marcell-lel azonban az 1910-es monarchiabeli városba vezet el minket, ahol még kiegyenlített volt a magyarok és a szerbek aránya. A regénynek így a történelmi olvasata is rendkívül érdekes, hiszen bemutatja a kultúrák találkozását, azt az időt, amikor még a magyar vezetés érvényesült a térségben. Mondhatnánk, hogy aki a nemzeti öntudatát szeretné erősíteni a könyvvel, azt is könnyen megteheti, de a magyar nyomozónak és szerb kollégájának a közös munkája inkább az együttélés természetességét hangsúlyozza. Ennek hitelét pedig az biztosítja, hogy Fábián Marcell történeteiben a korfestés kiváló, így történelemtanárként is sokat tanultam belőle, miközben a bennem lakozó magyartanár is kiválóan szórakozott a nyári szünetben.
            A szórakozást az garantálja, hogy a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja képes végig fenntartani az érdeklődést, karakterrajzai, leírásai izgalmasak. A nyomozás két szálon indul el, és csak egyik esetben történik bűncselekmény. Fábián Marcell ugyanis saját maga után kutat, próbálja felderíteni múltját, megtalálni az apját. A másik szál egy helyi gyilkossági ügy, amely egyre közelebb viszi saját történetéhez. Alaposan megismerjük Fábián Marcell feleségét, kollégáit, miközben az otthonosság érzetét keltő kisvárosi miliővel találkozunk. A mellékszereplők között kiemelt helye van Gozsdu Eleknek, akit Hász könyve ügyészként és íróként is megpróbál rehabilitálni, és ezt olyan izgalmasan teszi, hogy a kritikusok többségét (engem is) nem titkolt örömmel töltötte el ez a némileg kultúrsznoboknak készült, kihagyhatatlan mézesmadzag. Ez is mutatja, hogy Hász krimije többrétegű. Kiválóan megállja a helyét a történetközpontú olvasat, de a művelődéstörténeti, történelmi érdekességekre vágyó olvasópolgár is megtalálhatja a neki szánt utalásokat. Mintha ezek a szépirodalmi érdekességek csak azért lettek volna elhelyezve, hogy a szűkebb olvasóközönség, Hász Róbert szépirodalmi életművének korábbi rajongói is megnyugodva konstatálhassák: a szerző nekik is kínál ínyencségeket. A történetben egyre jelentősebb szerepet betöltő Gozsdu Eleken kívül a második részben (Fábián Marcell és a táncoló halál) megjelenik Jókai Mór és Kánya Emília (az első magyar női lapszerkesztő) is.
A folytatásban Zombor is szűkössé válik Hász és Fábián számára, ezért Fiuméba, Abbáziába is eljuthatunk, amelyet szintén a hosszas leírásoktól tartózkodva, néhány találó skiccel jelenít meg az elbeszélő, és ez pontosan elég annak a miliőnek a megteremtéséhez, amelyben a monarchiabeli polgárok örökösének érezhetjük magunkat.
            Egy krimi hatása erősen függ a nyomozó személyétől és a bűntény kidolgozottságától. Fábián Marcell figurája nem tartozik a zsenik közé, akik végig sejtik, mi történhetett, ki lehetett a gyilkos, és akinek a nyomozás terén mindenki csak a nyomában kullog. Fábián Marcell könnyen kiismerhető, olykor jellegtelennek is nevezhető figura, aki a regény egyik jelenetében jól ráérez karakterbéli fogyatékosságára, és vásárol magának egy sétapálcát. Egy fiatal nyomozóról van szó, aki az olvasó szeme előtt nő fel, előttünk válik sikeres emberré, a múltjával tisztába kerülő férfivá, akit gyakran noszogatnánk, hogy ne szerencsétlenkedjen már annyit. Egy fejlődésregénynek vagyunk tanúi, egy beavatásnak, ahol az olvasó megismerkedik a kriminalisztika 20. század eleji újdonságaival, az ujjlenyomatvétellel, a hatóságok közti együttműködéssel, és közben egy város életében is elmerül. Ugyanilyen részletességgel megismerkedhetünk a korabeli spiritualizmussal, a szellemidézéssel, de a csillagászat egykori elképzeléseivel is. Ezek a tudomány- és művelődéstörténeti részek szervesen beépülnek a regénybe, egyszer sem volt olyan érzésem, mintha egy okoskodó elbeszélő próbálna tanítani. Ugyanolyan természetességgel tárul elénk a cselédek élete, mint a korabeli bordélyok működése, minden adaléknak tűnő információ a cselekmény kiteljesedését, a bűneset megoldását szolgálja. Szerencsés az is, hogy a narrátor és a főszereplő hasonló habitussal rendelkeznek, visszafogottak, csak annyit mondanak, amennyit éppen kell.
            A bűntény mind az első, mind a második részben alaposan kidolgozott, felveszi a versenyt a műfaj magyar kortársainak (Csabai László, Baráth Katalin és Kondor Vilmos) cselekményszövésével. Talán elragadtatottnak tűnik ez a kijelentés, de Hász Róbert éppen annyit emelt színvonalban a hazai krimin, hogy a nyomozás Kondor Vilmos regényeihez hasonlóan ne csak egy bűntény megfejtése legyen, hanem egy kor és egy gondolkodásmód megismerése is. A cselekmény lassan, mégis érdekfeszítően csordogál, és amikor a második részben azzal szembesülünk, hogy talán egy pandémia áll az esetek hátterében, akkor azt is mondhatnánk: a könyv a jelenünkre utal. Pedig a Fábián Marcell és a táncoló halál néhány évvel megelőzte a koronavírust, így ezen utalása talán még misztikusabban hat.
            Aki azonban a Tar Sándor-féle vagy a későn felfedezett Rubin Szilárdhoz hasonló intellektuális olvasmányt keres, az csalódni fog Hász könyvében, amelyet a műfajon kívül elsősorban a nyelv visz közelebb a lektűrhöz. A könyvek elbeszélői nagyrészt a jelen irodalmi nyelvén szólalnak meg, csak olykor találkozunk a korfestést elősegítő kifejezésekkel, főként a dialógusokban. Hász Róbert nem ide, hanem a történetre és a korrajzra helyezte a hangsúlyt, és nem poétizálta túl azokat a kereteket, amelyek között mozgott. Nem kellett ahhoz rombolnia, hogy felépítsen valami újat. Alkalmazkodott, kutatott, és ennek köszönhetően a mindennapjainkat elviselhetőbbé tevő, a nagy egzisztenciális kérdéseket mellőző regény született.
            Hász Róbert a szépirodalmi komfortzónán túli veszélyes vidékre merészkedett, de két regényével megtalálta helyét ezen a területen. Nyugodtan mondható, hogy a József Attila-díjas szerző immár a Lektűr Völgyében is hazai pályán játszik. A kérdés már csak az, hogy a könyvesboltokban hova pakolják a könyveit: a lektűrhöz vagy a szépirodalomhoz? Mert mindkét polcon jó helyen lenne.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Ha egy könyvnek az első kiadása után egy évvel megjelenik a második kiadása, az általában jót jelent. Ez történt Hász Róbert („civilben” a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője) hetedik regényével, a már a címében is különleges izgalmakat meg század eleji veretet, veretességet idéző, Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című krimijével is, amelynek második kiadását 2018 végén jelentette meg a Kortárs Kiadó.

Bár a történet krimi, a szerző olyan szépirodalmi műgonddal alkotja meg regényét (nem mintha ez a kettő kizárná egymást, de azért nem ezt szoktuk meg, valljuk be), amely az ínyenc olvasónak is nagy örömére válik. Nézzék csak ezt a szinte szükségtelen, mégis a legapróbb részletekig, csakis az írás öröméért és az irodalmi igényesség kedvéért kidolgozott bekezdést: „A micisapkás gesztenyeárustól fél liter gesztenyét kért. Az árus gyors, ügyes mozdulatokkal csavarta tölcsérbe az újságlapot, beleborított egy közepes bögrényit a gőzölgő fekete gubacsokból, majd szorosan összehajtogatta a papírtölcsér tetejét. Kezében a forró csomagocskával, Marcell sietős léptekkel indult haza. Úgy jó a gesztenye, amíg meleg.” Az archaizáló nyelvhasználat csak a legkisebb részletekben érhető tetten, és bár a történet 1902-ben játszódik, a tárgyi kellékek modernizálásával akár ma is történhetne, sőt kiváló és nemes alapanyagul szolgálhatna egy remek és izgalmas filmforgatókönyvhöz.

Ugyanennyire finom és ízlésesen visszafogott a humora, amely még a legbizarrabb helyzetekben is kisimítja az olvasói idegeket: „Mindazonáltal kényelmetlenül érezte magát a pópa otthonában. Oda nem illőnek. Aminek az is oka lehetett, hogy a ház gazdája holtan feküdt a szomszéd szobában.”

A történet, a csavarok, a feszültség fenntartása, a kristálytiszta nyomozólogika, a korszerűség (nyomozónk az elsők között van, aki az ujjlenyomatok segítségével próbálja felderíteni és üldözni a bűnt), a korhűség (soha, egyetlen pillanatra sem kacsint ki a szerző 1902-ből: minek is tenné?) mind-mind briliáns. Lebilincselő, letehetetlen olvasmány, kellő mennyiségű borzongással, elegendő mennyiségű izgalommal, rejtéllyel, humorral, és az olvasó csak csodálkozik, hogy lehet ennyire magabiztosan kézben tartani ennyi szálat. És közben, csak úgy szőrmentén, olyan életbölcsességeket olvashatunk (többnyire idősebb nyomozók szájába adva), hogy a fal adja a másikat – de ezeknek sincs semmiféle didaktikus íze, semmiféle kellemetlen mellékzöngéje, amit egyébként gyakran érezhet az olvasó, ha a szerző a saját világnézetét a szereplőivel mondatja el, tétel- és katekizmusszerűen.

És hát csak így lazán, laikus olvasóként is élvezhető módon szerepel a kötetben a morózus szépíró Gozsdu Elek is, sőt az ő könyve is, sőt az elképedt nyomozónak Gozsdu felidézi egyik kötetben megjelent írását példázatként, és az írás metafizikájáról is igen fontos dolgokat mond: „Nem mindig azt írom meg, amit akarok, hanem amit tudok. Olykor a téma, az ötlet meghaladja a képességeimet. Ilyenkor hagyom, hogy a szöveg olyan medret vájjon magának, amit tudok követni. És igyekszem kihozni a maximumot abból, ami maradt. Érti, Fábián úr?”

Vagy (hogy az irodalomnál maradjunk) egy felolvasóestről szólván: „Egyetlenegy elhangzott sorára sem emlékezett a költőnek. Csak a hangulatukra, mindegyikben a halálról volt szó, az elmúlásról, meg volt szó sírról meg a mindenszentekről. Lehangoló volt, a jelenlévők bizonyára kevesebb életkedvvel távoztak az estről, mint amennyivel érkeztek.” És mind­eközben egy vegyes nemzetiségi összetétellel bíró, vajdasági kisvárosban, a Monarchia „boldog” évei alatt, tökéletes korabeli panorámával, szociális dühvel, szellemmel, életkedvvel, borzalmakkal, szenttel és profánnal, rejtélyekkel és remegő izgalommal, házassággal, megcsalással, rejtegetett titkokkal, a gyilkos kertésszel, pandúrdetektívi éthosszal együtt lesz teljes a kép, és vív teret magának az egyik legnagyszerűbb krimi, amely az utóbbi években magyar nyelven megjelent.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja már a címével is miliőt teremt. Az utóbbi években számos regény jelent meg, amely a századfordulón játszódik, és nem a pejoratív értelmű „nosztalgia” hatja át őket. Megmutatkozik belőlük, hogy ez a térség az ezredfordulón a virágkorát élte. KONTRA FERENC RECENZIÓJA:

Egy jó kriminek mindig van egy alapötlete, amire fel lehet építeni az egész szerkezetet, és időben visszafelé haladva, az információk megfelelő adagolásával fenntartja az olvasó figyelmét. Legyen bármilyen izgalmas, szövevényes a végkifejlethez vezető út, végül mindig az alapötletre emlékezünk vissza. Ilyen a legtöbb bűnügyi történet, amely sokszor már a címével utal erre, ahogyan Hitchcock valamennyi filmje.

Hász Róbert detektívtörténete címében nem utal az alapötletre, mert ezzel könnyen lelőhetné a saját poénját. Igazságtalan lenne azonban azt állítani, hogy ehhez a könyvhöz csak egy jó ötlet kellett, mertez a szövevényes bűnügyi regény felveszi a versenyt hasonló műfajú társaival, bárhol a világon megjelenhetne. Azt is meg merem kockáztatni, hogy játszódhatna bárhol, akár angol környezetben, a műfaj őshazájában is.

De amiért éppen Zomborban játszódik a századfordulón, az jelenti azt a többletet, ami egyedivé teszi. Könnyebb helyzetben vagyok, mint a legtöbb olvasó, meglehetősen jól ismerem Hász Róbert szülőföldjét, Nyugat-Bácskát, az utat Doroszlótól Zomborig.

Egyediségének másik jellemzője a stílus karaktere. Nem utánozza a századfordulós regényeket, mert az utánérzés lenne, viszont elegánsan elejt egy-egy korhű kifejezést, éppen csak annyit, hogy emlékezzünk ezekre a szép régi szavakra. Vannak benne szerb és német mondatok is, éppen csak annyi, hogy az is értse, aki nem ismeri egyik nyelvet sem. De legalább olyan jók ezek is, illeszkednek a regény stílusába, korhűek, pontosak.

Ide, az elejére kívánkozik az a megállapítás is, hogy nem találtam a könyvben helyesírási hibát. Nem is vadásztam, de nem is rohantam végig az olvasással. Csak amikor befejeztem, akkor tűnt fel, mert mindig ceruzával olvasok, és aláhúzok, széljegyzetelek, hogy ne felejtsem el. Szakmai ártalom, hogy rutinosan karikázom a hibákat. Az utóbbi évek termése amúgy aggasztó. A gondozatlanul kiadott kézirat sokat levon a mű minőségéből is meg a kiadó tekintélyéből is, legyen szó bármelyikről. 

A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja már a címével is miliőt teremt. Az utóbbi években számos regény jelent meg, amely a századfordulón játszódik, és nem a pejoratív értelmű „nosztalgia” hatja át őket. Megmutatkozik belőlük, hogy ez a térség az ezredfordulón a virágkorát élte; Csáth Géza 1905-ben Sarasate koncertjét hallgatta. De maradjunk Zombornál: a regényben plakátok hirdetik, hogy Sághy Zsigmond társulata az ifjú Somlay Artúr főszereplésével mutatja be Ibsen Kísértetek című drámáját – ez csak néhány esemény, ami azt igazolja, hogy a térség bekerült a Monarchia vérkeringésébe. Kulturális élete és gazdasága ugyancsak magasra ívelt, ahonnan csak lefelé vezetett később az út. Ekkor szavazzák meg, hogy szobrot állítsanak Damjanichnak, és ekkor lett a Magyar Polgári Kaszinó a város társadalmi életének központja, ahol a négy kártyapartner találkozik, éppúgy, ahogyan Agatha Christie A Nagy Négyes című békebeli krimijében, amelyben a sakkjátékosok semmi egyébben nem hasonlítanak, csupán abban, hogy a rejtélybonyolításnak éppen ez a négyes szám adja kulcsát – meg az, hogy egyikük itt is kivétel.

Zomborban 1901. február 18-án hi­vatalosan is megalakult a Szabad Lyceumi Egyesület, melynek első elnöke Gozsdu Elek lett. Ahogyan az ő alakja beépül a regénybe, sőt az egyik kulcsfigurája lesz, az Hász Róbert igazi bravúrja, még azt is elhisszük neki, hogy a neves szerb költő, a regényben szintén megjelenő Kosztity Lázó összeszűri a levet Gozsdu nejével. Meglehet, hogy valóban így történt, nem jártam utána. Annak viszont a nyomára bukkantam, hogy Gozsdu Elek 1898 és 1906 között Zomborban töltött be felelős vármegyei tisztséget, az akkori Bács–Bodrog vármegyébenebben a városban elsőként ő indította el a szabad líceumi előadássorozatot, majd az azt követő vitát, amely meghatározta a korabeli művelődési és politikai életet.

Meglehetősen közismert szálak kötik a birodalom korabeli legendáihoz is a regényt, nyilván szándékosan. Végig előttem van ugyanis a regény szerkezete, hogy itt semmi sincs a véletlenre bízva; ahol veszítem a fonalat, ott a következő oldalon már megint sínen vagyok, mintha az olvasót erős kézzel vezetnék. Még arra is ügyelve, hogy mi forduljon meg a fejében. Mindjárt a regény elején arról olvasunk, hogy az áldozat nem volt egyedül: egy halott lányt is találtak mellette, szintén főbe lőve, amit sokáig titkoltak, továbbá hogy az ágy mellett éppen az ellenkező oldalon hevert a revolver a földön, ezért az áldozat öngyilkossága már a helyszínelőkben kétségeket ébresztett. Az áldozatot ráadásul kicsapongó, léha életvitele miatt sokan elítélték. Ebből az indításból nyilvánvalóan egy másik bűnügyi történet juthat az olvasó eszébe, ami szinte végig ott lappangott megoldatlanul a Monarchia tudatalattijában: a Rudolf-legenda. Ahogyan Krúdy is sokszor elővette a boldogtalan trónörökös tragédiáját, most egy egészen friss utalássort vélünk felfedezni. Akár a „vörös postakocsira” is gondolhatunk, mely a legenda nyomába ered, és itt átvezethet bennünket akár a sikarai erdőn is, ahol a regénybeli gyilkosság történt – ugyancsak havas tájban. Mindezek az utalások a regény intellektuális szálát erősítik, inkább azokat szólítják meg, akik olvasmányaikban és Zombor kultúrtörténetében keresik a cselekmény gyökereit.

Azok sem csalódnak azonban, akik csak hátradőlnek és kikapcsolódásként olvassák a regényt. Itt is az a gyilkos, aki a klasszikus krimikben: végig a szemünk előtt van, mégsem gyanakszunk rá. A cselekmény a műfajnak megfelelően lendületesen indul: Bánáti csendőrkapitány az éjszaka közepén riasztja Fábián detektívet, hogy magával vigye egy bűnügyi helyszínre, ahol Falcione Ádám holtan fekszik az ágyán, felöltözve, ujjai a szőnyeget érintik, melyen egy revolver hever. A csendőrkapitány döbbeneten ismeri fel a saját fegyverét, csak sejti, hogy a szálak a városi kaszinóhoz vezetnek, de erről nem világosítja fel a detektívet, inkább magánnyomozásba kezd. Mindketten rájönnek viszont, hogy a gyilkosság helyszínét berendezték: a tetem mellé egy felöltöztetett prostituáltat fektettek, akit jóval korábban és másutt öltek meg. Innentől válik letehetetlenül izgalmassá a krimi. A két nyomozó különböző érdekek mentén ered a gyilkos nyomába, akit egy rég elkövetett bűntény vezérel, mindenkin bosszút akar állni, így különböző módon válnak áldozatokká a kaszinóbeli baráti társaság elit tagjai. A nyomozás végül elvezet bennünket a gyilkoshoz. Van azonban a történetnek egy hasonlóan izgalmas, másik szála is: Fábián Marcellt kitett gyerekként találták meg az apácák, és felnevelték. A regényben a detektív saját származását is felderíti, a szálak a gyilkosságokkal kapcsolatba került családhoz vezetnek. A regény leghitelesebben megírt lélektani része az, amikor a detektív mégsem fedi fel a saját kilétét dúsgazdag „felderített” apja előtt.      

Könnyed és gördülékeny a stílus, szakmai szempontból viszont nagyon is szigorúak a kötöttségek, keskenyek a stílushatárok, melyeken belül az író mozoghat. Merthogy szakmai elvárásaink vannak, azonnal feltűnne akár csak egyetlen oda nem illő kifejezés, ami csak időközben honosodott meg. Gyakran eszembe jutott, hogy ezt hogyan oldja meg a szerző: mi az, amit a nevén nevezhet, és mi az, amire ki kell találnia egy kitérőt. Végtére is: nem egy századfordulón játszódó történelmi regényt olvasunk, hanem egy mai krimit.

Nem véletlenül forgatnak ugyanabból a krimiből harmadjára is filmet, mert időközben poros lesz – a film. Végső soron ugyanez érvényes az irodalomra is, és az újkori történelmi regények divathullámára is, melyeket elsősorban erőltetettségük és öncélúságuk miatt lep be a por nagyon hamar. Úgy gondolom, hogy van most a kortárs regénynek egy új hulláma, amely újra felfedezi az olvasót. Az írók hozzáállása is megváltozott: manapság azok is alaposabban utánanéznek saját történetük forrásainak, akik korábban úgy gondolták, hogy elegendő lesz hiányos tudásukat a fantáziájuk irracionalizmusával pótolni. A mai olvasót már nemigen lehet sületlenségekkel „megvezetni”. A fikcióízlés is változott, felgyorsult, kritikusabb lett. Az sem véletlen, hogy Hász Róbert korábbi regényei német, olasz és francia fordításban jelentős sikert arattak.

Ez a kis kitérő azért kívánkozott ide, hogy dicsérjem Hász Róbert arányérzékét. Éppen csak ott tért el a forráskutatástól, ahol már utána sem lehetne járni. A próza dinamikáját kell még kiemelnem, a tömör átvezetéseket és a vidéki szereplők önjellemző párbeszédeit. Érdekesség, hogy a pandúrdetektív szó csupán egyetlenegyszer fordul elő, a 130. oldalon. Az ő karaktere a legkevésbé jellegzetes, azt sem tudjuk, hogy néz ki, alig kapunk róla személyleírást, ellentétben a detektívtörténetek markáns világhírű nyomozóival. Nyilván fontosabb itt a többi szereplő, akiket meg kell különböztetnünk egymástól. A műfaj mégis feltételezi azt – különösen mert ez a regény a maga nemében kifejezetten jól sikerült –, hogy a szépreményű Fábián Marcell még sokra vihetné ebben a szakmában, lehetne folytatása, el tudnám képzelni az ugyancsak kisvárosi Barnaby vagy Murdock felügyelő bácskai alteregójaként.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.