Szerző: Bálint

Ki lopta el a lágerparancsnok, Grecki fegy­verét? Hova tűnt Andruska? Ki ölte meg Ivankát? Hova tűnt Szonya pénze? Ki ölte ki a borzal­makat a minden­napok­ból? Ezekre és még sok más kér­désre keres választ Szind­bád, Csabai László leg­újabb, Szindbád Szibé­riában című regé­nyének főhőse.

A Szindbád Szibériában tekinthető egy sorozat második részének is, hiszen Csabai 2010-ben megjelent Szindbád, a detektív című könyvének nyomozójával találkozunk újra, de olvasható ettől függetlenül is. A regényből több részlet már korábban megjelent például a Kalligramban és a Bárkában, igazán értékelhető helyüket azonban ebben a remekül szerkesztett kötetben kapják meg.

A negyvenes évek sztálini diktatúrájában lágernyikként élő Szindbád egy váratlan, szerencsés és kissé meseszerű fordulatnak köszönhetően detektívként kezd dolgozni egy Pervijlplán nevű, Bajkál-tó melletti kis városkában. Ez az időszak a Szovjetunióban a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, a „semmi sem jó, vagyis, ami jó, az is rossz, csak esetleg kevésbé” kora. Ezt az érát Csabai rendkívüli szellemességgel, olykor könyörtelen hidegséggel ábrázolja, háttérben Szibéria gyönyörű és kegyetlen tájaival, népeivel, szokásaival.

A diktatúra működésének és hatásának érzékeltetésére Csabai válogatottan jó eszközöket alkalmaz, kezdve a halk iróniától a naturalista leírásokon át a meseszerű sorscsapásokig. Itt, ahol Greckit először lágerbe deportálnák, végül azonban Sztálin-rendre terjesztik föl, ahol népszavazást tartanak egy főút nevéről (amely végül a Lenin nevet kapja), ahol életekről döntenek másodpercek alatt, a mindennapok mégis elviselhetőek lesznek. Talán ez a momentum az, amely a Csabai által teremtett világkép legfőbb erénye: a szereplők mindezek ellenére képesek a mindennapok rutinjait kialakítani, holott egyáltalán nem magától értetődő, hogy egyáltalán léteznek mindennapok, és hogy lehet ilyen egyszerű az élet.

A regény ezen javarészt realisztikus ábrázolásmódja mellett azonban kissé idegenül hat a kötet eleje és vége. Ezekben a részekben a meseszerű, hihetetlen és szerencsés fordulatok, események fokozottan követik egymást, amely éles ellentétben áll a regény többi részével. Kapunk ugyan magyarázatot ezekre, miszerint Szindbád sorsa és annak alakulása egyáltalán nem csak a szerencsén, hanem a diktatúra akaratán múlik, ez viszont kevésnek bizonyul az elbeszélőmódok között feszülő ellentét idegenségének feloldásához.

Ettől függetlenül a meseszerű végkifejlet egy olyan szerkezeti összetettségre világít rá, amely már önmagában is egy nagyon erős szöveggé teszi a Szindbád Szibériában-t. A különböző fejezetekben különböző bűntényeket ismer meg az olvasó, a megoldást teljes egészében azonban sohasem. Ez a fajta töredékesség képes összefüggő egésszé szervezni az egyes elbeszéléseket, hiszen az utolsó fejezetekben megismerjük minden nyomozás megoldását, és megtudjuk azt is, hogy végső soron majdnem mindegyik bűntény egyetlen pontban fut össze. Ez a bravúros lezárás, a végsőkig késleltetett megoldások sokasága képes végül ellensúlyozni az egyébként közegidegen meseszerűséget.

Az említett töredékesség mellett több fejezet csak még lazábban, szinte alig kapcsolódik ebbe a szerkezetbe. A legszembetűnőbb ezek közül a hatodik és a tizenegyedik fejezet, azaz Grecki lágerparancsnok története. Ez a két rész nem köthető sem a nyomozásokhoz, sem Szindbádhoz, így szerepük első olvasásra vitatható, mégsem érthetetlen. „Az őrnagyon látszik, hogy neki is története van. Mint mindenkinek ebben az országban.” Ezzel az első Grecki-fejezet előtti mondattal ugyanis Csabai bekapcsolódik az anekdotikus hagyományba: a két Grecki-részt egy-egy anekdotának is tekinthetjük. Csabainál viszont, Krúdyval ellentétben, ez a két anekdota egyértelműen körülhatárolható kitérőként működik, szerepük leginkább a szóban forgó Csabai-regény világképének árnyalásában érhető tetten.

A Krúdy-hagyományhoz ennél szervesebben kapcsolódnak azok a részek a regényben, amelyekben Szindbád nyárligeti múltjáról olvasunk. Ezek a töredékek mindig egy-egy esemény, illat, íz hatására bukkannak fel, és nem állnak össze egységes cselekménnyé, akárcsak Krúdynál. Csabai azonban nem engedi szabadon csapongani ezeket a részeket, nem hagyja, hogy megbontsák a cselekményszerkezetet. Bár az előző Szindbád-kötet kapcsán már tudjuk, hogy „Ez a Szindbád nem az a Szindbád”, a Krúdy-féle hagyományhoz való kapcsolódás ott is, itt is tetten érthető. Nem volna tehát jövedelmező ezt tagadni, hiszen nemcsak színesíti az egyébként a kötet kapcsán felmerülő műfaji hagyomány kérdését, de a két, látszólag idegen fejezet kérdésére is magyarázatot adhat.

A műfaji besorolhatóság problémakörét tekintve kézenfekvő lenne a Szindbád Szibériában-t detektívregényként aposztrofálni, míg egyértelműen a krimi műfajába sorolni azonban hiba volna: a kötet szépirodalmi igénnyel íródott, és a többféle műfaji hagyomány felsejlésével mindvégig valóban izgalmas tud maradni; kisebb gyengeségei ellenére igényes és átgondolt. A szerkezet és a stílusok keveredése jól működik, igazi erőssége azonban a rendkívüli érzékenységgel és részletességgel ábrázolt világban rejlik. Apró finomságok, rejtett utalások, a néha kissé morbid humor és a fanyar irónia emeli a regényt egyértelműen a szépirodalom műfajába. Olyan világ tárul az olvasó szeme elé, ahol az ember nem ura saját sorsának, ahol minden kimondott szót háromszor is meg kell gondolni, és ahol mindezen borzalmak, a nyomor mellett a szerelem és a halál is lehet mindennapi, az élet szerves része: „Nem a jajveszékelés az igazi halál. Hanem az a semmi, az a poros, érzések nélküli üresség.”

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Már előre dörzsöltem a kezem, hogy a kedvenc detektívem visszatér, és újra nyomozni fog. Ráadásul sok éves szibériai kitérője után végre hazai pályán tűnik fel, és Nyárligeten kergeti a bűnt! Szerintem már sokan ki is találták a megoldást. Hiszen ki más is lehetne Ő, mint Schiffer Árpád őrnagy, Csabai László Szindbád-regényeinek a főhőse?

Izgalmas helyzetbe csöppen Szindbád, hiszen az 1950-es évek Magyarországára visszatérve ismeretlen közegben találja magát. Ugyan újra alkalmazzák a rendőrségnél, mégis árgus szemek kísérik minden lépését. Ez az az időszak, amikor nem lehet elég tiszta a múltad, és a jelenben szinte napról napra változik, mi számít elfogadott viselkedésnek, jó vagy rossz pontnak. Nem is csoda, ha ebben a zűrzavaros időszakban felüti a fejét a bűn a Nyárliget környéki bokortanyákon. Agitátor kínozza meg a szülőanyját, megölnek egy diákot, emberek tűnnek el nyomtalanul, lába kel több száz sertésnek, ráadásul egy sorozatgyilkos is tevékenykedik a környéken. Nincs megállás, folyamatosan érkeznek a megoldandó ügyek, amelyek Szindbádra várnak.

Ez a kor nekem alapból nagyon érdekes volt, mert a családi legendák kapcsán egy minimális rálátásom van az ’50-es évekre. Szerencsés vagyok, hogy még hallhattam néhány történetet a dédimtől és a nagymamámtól, így nem volt teljesen idegen a számomra ez a miliő. Emellett azért is nagyon a szívemhez nőtt ez a regény, mert hihetetlenül izgalmas helyszínné válik Csabai tolla alatt az amúgy unalmasnak gondolt tanyasi élet. Olyan karaktereket teremt, akik mindennapjait átszövi a babona, a népi hiedelmek misztikus világa, miközben persze lehetnek jók, rosszak, kedvesek vagy gonoszak, de a misztikum mégis ott van az életükben, és sokszor felülírja a realitást.

Vidéki, kisvárosi lányként abszolút ismerős szituációkkal, gondolkodásmóddal találkoztam a könyv lapjain – olyan hellyel, olyan szereplőkkel, akik között otthon éreztem magam. Csabai László írásmódjában nagyon szeretem ezt a bennfentességet, hogy nem kívülállóként ír; számomra ettől hitelesek a karakterei. Amit külön kiemelnék, hogy a súlyos, nyomasztó időkben is megmutatja, hogy igenis van helye a vidámságnak és a vicces pillanatoknak, elég csak az agresszív konyhás nénire gondolni, akitől még a rendőrségen a legfelső vezetés is fél. Néha egy nyúlfarknyi kis jelenetbe is annyi derűt tud belegyömöszölni, ami átsegít a szörnyűségeken. Teszi mindezt úgy, hogy közben tökéletes egyensúlyban van a leírások és a párbeszédek aránya, az információk mindig pont jókor vannak csepegtetve, folyamatosan ébren tartva az olvasó figyelmét. Hiába akarok hibát találni a regényben, egyszerűen nem tudok, továbbra is csak a nagy, orosz klasszikusok jutnak róla eszembe.

Aki olvasta a 2010-ben megjelent, Szindbád, a detektív és a 2013-as Szindbád Szibériában köteteket, azt nem is nagyon kell agitálnom, hogy vegye kézbe a harmadik részt, hiszen nagy valószínűséggel amúgy is keresni fogja a folytatást a boltokban. Ha viszont valaki nem találkozott még Schiffer őrnaggyal, akkor sincs gond, az új regény, a Szindbád, a forradalmár önálló kötetként is olvasható, és garantáltan élvezetes lesz. Véleményem szerint, akit egyszer beszippantott Csabai világa, azt már nem engedi el, örökre nyomot hagy benne. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel az 1950-es évek zűrzavara, emellett pedig szereti a klasszikus nagyregényeket és az izgalmas bűnügyeket.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Nem kis kockázatot vállal az a szépíró – egyes olvasókat még akár el is rettenthet, másokat meg persze rögvest magához csalogathat –, aki olyan merész, nagyot markoló, szerkezetében és jelentésvonatkozásában egyaránt megterhelt címet ad a könyvének, mint Csabai László. Szindbád, a detektív – a közepesen rövid voltában is tömény címalakzat vesszőjén innen a név, amely egyfelől az Ezeregyéjszaka legendás hajósára, másfelől Krúdy hősére (és így nem mellesleg Csabai lakóhelyére, a kötetünkben „Nyárligetté” átfantáziált Nyíregyházára) utal; a vesszőn túl pedig a műfaji, sőt műfajközi szédületbe korbácsoló hívó szó. A keleti mese, a krúdyzmus és a detektívzsáner összetett hangulatát, és egyúttal a leendő olvasó lehetséges zavarát fokozza a borító kékes-sárgás pasztellbe áztatott utcaképének közvetlen(ül sejtelmes) vizuális ajánlata. Vajon mi után nyomoz a gázlámpákkal megvilágított utcán sétáló cilinderes férfi? Aki talán nem más, mert mi egyébre gondolhatna a borítón olvasható és látható információknak kiszolgáltatott könyvbarát, mint a hátoldalon kiemelt szövegrészlet „nyárligeti detektívje”, aki történetesen – Krúdy Szindbádjára emlékeztetve – egy bizonyos hölgy, a megyebálba hiába vágyakozó Elvira titkát kutatja.

Ennek ellenére, vagy ezzel együtt: Csabai második könyve (2006-os elbeszéléskötete után) ritka egységes alkotás. Tizennégy számozott, alcímmel ellátott darabból álló novellafüzér, amely a főcímmel (nem is annyira óhatatlanul, mint inkább készakarva) felcsigázott tematikus és műfaji elvárásokat egyszerre igazolja és cáfolja. Jóval ravaszabb és izgalmasabb könyvet búvárolhatunk tehát, mint ahogyan a dekorativitásában hatásvadász külső alapján gondolnánk. (Hogy szándékos-e a kontraszt, nem tudom; mindenesetre váratlan és lelkesítő.) És ez már az első néhány novella után is kiderül.

A legelső írás zárt és kerek egységében feszes rendben követhetjük végig Szindbád legelső esetét, a Lahmberg-féle tapétaüzemet vezető özvegy, a férjéhez hűtlen menye ellen fenekedő Kavecsánszkiné önrablásának gyors és módszeres felgöngyölítését, amelynek során bepillantást nyerünk a detektív jellegzetes, a kötet egészét meghatározó munkamódszerébe, többek között az apró tárgyi és lelki részletekre összpontosító figyelem, valamint a kíméletlen keresztkérdezés logikai játékába. Ráadásul a végén valamiféle távlatos, ugyanakkor velejéig rezignált tanulságot is kapunk az újsütetű nyomozó felettesétől (még mielőtt gyakorlati tanácsokat adna a Winkler-féle kifőzde marhapacal-fogyasztási lehetőségeiről): „– Átestél a tűzkeresztségen. Minden szempontból. Van egy sikeres ügyed, s látod, hogy nálunk a siker ugyancsak viszonylagos. Mindig van valami, ami elrontja az ember kedvét: megvan a tettes, de később nem sikerül bizonyítani, megvan a tettes, de később sokkal kevesebbet kap, mint érdemelne…” (26–27.) A kötetegész megannyi későbbi illúzióveszteségét előrejelző főkapitány egyenesen tagadja a címben szereplő „detektív” szó használati értékét (csakis a kevésbé regényes „felügyelő” vagy „nyomozó” szavakban hisz), és ezáltal mintegy megelőlegezi Csabai műfajkritikai ízű prózapoétikáját. Ugyanakkor nem cáfolja, hogy a „Szindbád, a detektív” fordulat jól hangzik, és remekül megfelel a filléres detektívtörténet-füzeteken pallérozódott főhős alkatának. Ráadásul egy fejezettel később az egyik lenyűgözött epizódfigura így szól: „Maga tényleg detektív.” (37.) Továbbá az első történetben rövid kitérőt olvashatunk a bagdadi mazsolakultuszról; mely elbeszélői gesztus a soron következő tizenhárom fejezetben rendre ismétlődik, mégpedig egyre markánsabb formában; így például az ötödik fejezetben immár tízoldalnyi kultúrtörténeti szövegzárványba (166–176.) ragadunk, amely viszont érzékletesen megfesti Bagdad összetett vallási és politikai mintázatát. Mindenesetre az első fejezetet nyugodtan fogadhatjuk a kezdet, közép és vég ősi srófjára járó, arányos és ritmusos mesternovellaként – a szó leíró értelmében: Csabai bemutatja, hogyan kell szabályos bűnügyi történetet írni. A továbbiakban pedig – zsebében a meggyőzött olvasó által ellenjegyzett mesterlevéllel – immár azt mutatja be, hogy mi mindent lehet kezdeni a tökéletesen elsajátított formával.

A második novella – in medias res – olyan válasszal („– Az osztálytermünkben – feleli az igazgatóhelyettes tanárnő…” – 29.) kezdődik, amelynek hívó kérdését majd csak a soron következő eseményekből rekonstruálhatjuk. Meg egyébként is, kötetünk számos írásában az adott történet elbeszélőjének jóvoltából bizony sokszor a történet főszereplőjét övező kalandokhoz hasonló helyzetekbe kerülünk – a történet olvasóiként. Hiszen az egyenes, töretlen és hézagtalan időrend ugyanúgy felfüggesztődik a nyomozás elbeszélése során, mint amennyire homályosnak tűnik a bűn elkövetésének mikéntje a nyomozás kezdetén, és olykor még a végén is. Így például az iskolai bűnfelderítés története és kulcskérdése (honnan származnak az egyik tanuló hátsebei?) mintegy felpuhul és szétmállik az elbeszélés rendhagyó közegében. Mindeközben olvashatunk még egy bekezdésnyi zárójeles szövegrészt is egy bizonyos Angéla nővérről (42.), amely ugyanakkor anekdotikusan zárt és kerek (először elgurul, majd újra előtűnik a 216. oldalon); de például a néhány oldallal későbbi bonctermi epizódról már nem tudhatjuk, hogy miféle nyomozástörténet kulcsjelenetét ábrázolja (46.). Márpedig az ilyesféle szövegzárványok és -törések egyre nagyobb szerepet kapnak a későbbiekben. Mert míg például sosem tudjuk meg, hogy a kilencedik fejezetben mit mutat a Honvéd utcai asszony a minden rosszra felkészült Szindbádnak a padláson („– Jöjjön hát, maga már úgyis sok mindent látott” – 289.), arról azért mégiscsak értesülünk könyvünk utolsó előtti oldalán, hogy a második novella brutális Parnóczyja, akit a szülői fenyítésre vonatkozó érvényes jogszabályok miatt tehetetlen detektív jobb híján bezár a saját pincéjébe, később nyilasként végzi a Nyárligetet felszabadító szovjet csapatok kivégzőosztaga előtt (379.). Mint ahogyan az első szöveg Kavecsánszkinéjáról is teljesen bizonyossá válik a kötet utolsó fejezetében, hogy az általa korábban hamisan vádolt menyének lett az áldozata (persze mindkét bűnesetet Szindbád göngyölítette fel) (362.). Nem keretes, csupán keretszerű utalásokra feszített szerkezete lesz így Csabai könyvének. És noha az első novella szabályos alapmintázata később jelentősen átalakul, valamint az eleinte feszesre húzott alapszerkezet is fokozatosan fellazul, a vissza-visszatérő motívumok és szereplők, továbbá az említett keretszerűséghez hasonló ide-oda utalások mégiscsak narratív rendet visznek a tematikus rendetlenségbe.

És ezen a renden belül szépen halad előre a történet ideje – az első világháború végétől, azaz Szindbád szolgálatba állásának időpontjától a második világháború végéig, azaz a szolgálat kényszerű végét jelző mondat elhangzásának pillanatáig: „– Tolko málenkij robot.” (380.) És ugyanígy telik a detektív személyes életideje is, amelynek aranyfényű kezdete, egzotikus eredete mégiscsak változatlannak tűnik: „»Ez már az öregedés jele? Alig múltam harminc. Legalábbis messze még a negyven… Legalábbis nem nagyon közel.« Nem érti, ha magára gondol, mindig egy bagdadi utcákon lófráló fiú képe jelenik meg.” (266.) És persze telik az egyre tapasztaltabbá és tekintélyesebbé váló Szindbád szolgálati ideje is, minek folyamán, a rendszeres időbeli visszacsatolások révén a nyomozó bagdadi múltja, gyerekkorának mesés közege is egyre inkább napvilágra kerül. A hol innen (Magyarországról vagy Közel-Keletről), hol onnan (Közel-Keletről vagy Magyarországról) ábrázolt kulturális másság és ismerősség együttlátásának szép példája a bagdadi keresztény imaházak („Gyere, bújj be ide, megvédelek és megőrizlek!”) és a nyárligeti keresztény templomok („Itt mi uralkodunk!”) rövid összehasonlítása (215.). Egyébként a Schiffer Árpádként született Szindbád a nevét is egy öreg arab tükörfordításának köszönheti (Schiffer = hajós = Szindbád); ámde talán fontosabb, hogy az etimologikusan megokolt és kulturálisan-irodalomtörténetileg beágyazott név saját(os) helyi értékre tesz szert – mondjuk a Szindbád által furcsállt „Páter Péter” név kapcsán: „– Te beszélsz? – nevet fel Csonka és becsapja maga után az ajtót.” (124.) A „Szindbád” névnek Csabainál nem csupán hozott jelentése-jelentősége van, hanem saját érzéki minősége is, amely a novellafüzér akusztikai terében jócskán felerősödik, mintegy önálló stiláris védjeggyé válik. Örömteli feszültség, hogy Csabai könyve egyfelől több síkon is hangsúlyozza a főhős irodalmi-kultikus eredetét (a választott helyszínen túl például az étkezést övező meditációk és gyönyörök állandó motívumával), míg másfelől egyre inkább leválik arról. Azazhogy egyre jobban kiteljesedik a novellafüzér rendhagyó, az olvasói elvárásokat egyszerre felkeltő és megtagadó volta, rafinált nyelvisége, zárt világszerűsége.

Van például, hogy az adott novellának nincs is kriminalisztikai értelemben vett ügye; ilyen elsősorban a nyárligeti zsidók deportálásának szentelt tizenkettedik fejezet. De szintúgy érdekes a tematikusan le nem zárt, formáját tekintve pedig provokatívan nyitva hagyott tizenharmadik novella (alcíme: [téboly]) a látszólag ártatlan tanítványát kis híján agyonverő, azután öngyilkosságot elkövető tanárnő esetéről. A vörös-, majd fehérterror idejétől a nyilas, majd szovjet időszak felé közelítő történetek egyre rendhagyóbb formát öltenek, egyre kevésbé emlékeztetnek a detektívtörténet megszokott műfaji jegyeire. Mondhatni, az ábrázolt történelem „tébolya” a huszadik század kultúra- és emberképe mellett lerombolja még a választott műfaj szilárd állványzatát is. (Nem is beszélve arról, hogy a nyárligeti közeg fénytöréseivel képviselt európai kultúra eleve a Szindbád gyerekkorát meghatározó bagdadi előtörténet tartós zárójelében áll.) Az önmagát következetesen felszámoló detektívkönyv nyolcadik története például egy 1898-as halálesetre épül, noha ekkor Szindbád még nem is élt, ámde az áldozat nem más, mint apja egykori imádottja, a hófehér bőrű Teodóra. A felnőtt Szindbád tehát jó pár évtizeddel később kezd bele a nyomozásba – pusztán a nyomozás kedvéért, mondhatni l’art pour l’art (a szó eredeti értelmében: ars mint detektívmesterség). Az apa egykori szerelme később szoros párhuzamba állíttatik a fiú egykori szerelmével, a nimfomániás Eufróval, akinek féltékeny férje éppen Szindbádot fogadja fel magándetektívnek, és akinek bőre „olyan finom, érzékeny és fehér volt, amilyen csak egy tizennyolc évesen tragikus körülmények között meghalt lánynak volt előtte a világon”, tudniillik az egykori áldozatnak, Teodórának (311.). Az apa és a fiú fehérbőrű szerelmei végül az apa feleségének, és persze egyúttal a fiú anyjának a figurájában összpontosulnak: „Ó, Schiffer Ervinné, született Pelsőczy Júlia! // Vannak nők, akiket megpillantván átkozzuk a sorsot, hogy keresztezte utunk az övét, mert tudjuk, a rajtunk végigfutó kéjes bizsergés soha nem fog kielégülést nyerni.” (355.) Az apa és a fiú érzelmi életét egyaránt meghatározó nő súlyos emlékének, imaginárius árnyának előterében mozog minden egyes női figura (tehát nem csupán a fent említett kettő) – a férjét megcsaló Bertától a kurtizánokon át egészen a tragikus sorsú középiskolai latintanárnőig.

Az egymást követő detektívtörténetek nyomán tehát szilánkosan megismerjük Szindbád családjának történetét, apját és anyját, gyerekkorát, viszonyát a szüleihez, sőt gyerekkorban gyökeredző felnőttkori érzelmi életének legfontosabb eseményeit és szereplőit is, elsősorban egykori jegyesét, a ledér Eufrót, és a nyilas időszakban kis híján gyilkosává váló másod-unokaöccsét, Schiffer Dénest. A professzionális detektív tehát szerethető, mivel esendő figurává változik, aki ráadásul gyakran lesz érzelmileg érintett a hivatalos ügyeiben, mint például a fiát bántalmazó apa vagy a kiszolgáltatott prostituált esetében. Van, hogy kockáztat, van, hogy kapkod, sőt olykor még hibázik is. Mi több, egy ízben például a gyanúsított kihallgatása során tett „elhibázott megjegyzését” pirulással tetézi (79.).

De megesik az is, hogy Szindbád egyenesen az elbeszélő iróniájának lesz az áldozata. Például akkor, amikor a nyomozó, miután „jót mulatott” a „kisvárosba érkező revizor képtelen kalandjairól” szóló „orosz szerző” színdarabján, otthon „azzal a kellemes érzéssel feküdt le, hogy minden gond ellenére, azért ilyen képtelenségek csak az oroszoknál fordulhatnak elő, Nyárligeten soha” (145.). Az olvasó viszont jól tudja, hogyan is értse a darab végén elhangzó kiszólást; jól tudja tehát, hogy aki Gogol színpadi művén nevet, valójában saját magán nevet. Következésképpen Szindbád is Nyárligeten, a nyárligeti életformán, a nyárligeti lakosokon s így végső soron önmagán nevet. A műfajok, szövegtípusok és szépirodalmi művek közötti iróniának egyébként minden egyes szereplő ki van szolgáltatva, mely külső (intertextuális) irónia viszont mindig a kötet belső (textuális) szerkezetét erősíti. Így például az egyik szereplő, miközben a „lődörgő, sötétlelkű Trepovot” szapulja, akiről még azt is el tudná képzelni, hogy „rendőrségi boncasztalon végzi”, nem csupán a Trepov a boncasztalon című Csáth-elbeszélés lidérces világát idézi meg, de a Csabai-kötet második novellájának rejtélyes bonctermi jelenetét is előcsalogatja az olvasó emlékezetéből.

Végső soron, a sokszínű novellafüzér rugalmas tengelyeként szolgáló, ráadásul a főcímben kiemelt tevékenység három fontos rétegét különböztethetjük meg: 1. a nyomozás mint bűnfelderítés; 2. a nyomozás mint technika, sőt művészet (ars criminilasticae); 3. a nyomozás mint érzelmi helyzet. Megtudhatjuk például, hogy a munkája során gyakran jelentős érzelmi elköteleződést mutató Szindbád valójában egy bagdadi csecsemő halálához köthető fiatalkori mulasztását „törleszti” (274.). Mely érintettség persze még tovább fokozódik akkor, amikor az ő (vagy apja) egykori szerelméről van szó. Eszerint a tizenegyedik fejezet alcíme – (privát ügyek) – egyszerre utal az adott ügy jellegére és a detektív személyére; Szindbád itt már egyaránt alanya és tárgya a nyomozásnak.

Mint ahogyan eddig is az volt: emlékezetesen cselekvő alanya a láncra fűzött detektívtörténeteknek, és nem kevésbé emlékezetes tárgya a bűnesetek nyomaiba feledkezett olvasó összetett örömeinek.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Főszerkesztőnk pár hónapja a Próza Nostra hasábjain is reflektált Pintér Bence a könyvkritikák hasznosságáról szőtt eszmefuttatására. Anélkül, hogy elméleti síkon is hosszabb fejtegetésekbe bonyolódnék, a saját, gyakorlati példámat fűzném hozzá az ott taglaltakhoz: ha nem keresném kifejezetten a recenziókat, valószínűleg hamar elvesznék a megjelenések tengerében, másrészről pedig lehet, hogy sosem találkozom Sepsi László, Kötter Tamás vagy éppen Csabai László nevével (minden bántó szándék nélkül ez valahol a kiadók magyar szerzőkre fordított marketingjét is minősíti).

Csabai annak idején meglehetős hendikeppel indult nálam, pusztán első regényének címadása (Szindbád, a detektív, Magvető, 2010) alapján. Nagy általánosságban is igaz, hogy aki (pop)kulturális ikonokhoz nyúl, az jobb, ha felköti a gatyáját. (Elég csak megnézni, mennyi szemetet termeltek az elmúlt majd száz évben a Sherlock Holmes figurájának felhasználásával) De Szindbádhoz végképp nem elég, ha tökös vagy, tehetségesnek is kell lenned. Az Ezeregyéjszaka meséi persze az emberiség egyetemes kultúrkincsének körébe tartozik, de aki magyarul álmodik, annak nem ravasz dzsinnek és félelmetes rukh-madarak fognak először beugrani erről a szóról. Kevés olyan nimbusszal rendelkező karakter van a huszadik század magyar irodalmában, mint Krúdy egyik nőtől a másikig hajózó, élveteg főhőse – és ez akkor is igaz, ha a figura kultikussá válásában  elengedhetetlen érdemei vannak Huszárik és Latinovits Zoltánnak, no meg persze a zsírtól aranyló színű húslevesnek. Szindbád több mint egy ember, ő maga a két lábon járó korszellem, a talán sosem volt boldog békeidők manifesztációja, az életöröm és a bús reminiszcenciák apostola – hogy valaki veszi a bátorságot, és így kereszteli el a saját főhősét, a regény felütése előtt egyszerre tűnt elbizakodottságnak és szentségtörésnek.

Nem spiláznám túl, gyorsan le is lövöm a poént: Csabai László jött, látott és megvett kilóra, hogy aztán a következő két Szindbád-regénnyel még tovább fokozza a lelkesedésemet. A magyar történelem (és az író) aztán a második kötetében szibériai fogságba (Szindbád Szibériában, Magvető, 2013) sodorta a nyárligeti rendőrség legélesebb elméjét, hogy 2017-ben hazatérjen: egyenesen a huszadik század egyik legvészterhesebb, padlássöprésekkel, kitelepítésekkel, és persze a nemzetközi helyzet fokozódásával terhes időszakába, a Rákosi-korszakba.

Hála a pervijpláni karhatalom kötelékében szerzett renoméjának, Szindbád ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta: a nyárligeti rendőrség sorai között, de persze ez már távolról sem ugyanaz a testület, amelyik valamikor volt, hiszen időközben a világ is a feje tetejére állt. A regényt felvezető kettős gyilkosságban mintha James Ellroy találkozna Móricz Zsigmonddal, az ember már dörzsöli a kezét, hogy jóféle sorozatgyilkos utáni hajszára fut majd ki a játék, aztán ez a szál elsikkad, s csak a regény utolsó negyedében válik újra hangsúlyossá. Rendes körülmények között itt azonnal behúznék egy szép kövér vonást a „követel” oldalra, az összképet tekintve mégsem tűnik súlyosnak a hiányosság, annyi mindent kapunk cserébe. A főhős nevéhez méltón a nyolc év során (1948-56) a cselekmény sem siet sehová, s szerkezetében a már jól megszokott sémát követi. Ha úgy vesszük, öt-hat bűnesetet feldolgozó kisregényt kapunk nyolcévnyi idővonalra felfűzve, a cselekményt összetartó maltert pedig az egyes szereplők életéből felvillantott, mozaikszerű közjátékok jelentik.

Csabai most is könnyedén veszi azt az akadályt, amelyen már az első alkalommal is könnyedén elcsúszhatott volna (mármint amellett, hogy önkéntelenül is paródiába csússzon az egész). Visszautalva kezdeti kétségeimre: ha Szindbád nevét leírod, tök mindegy, hogy milyen zsánerben használod fel, a blaszfémiát elkerülendő jobban teszed, ha fekete öved van atmoszféra- és hangulatteremtésben. Az író gond nélkül megoldotta a feladatot, s ez akkor értékelhető igazán, ha ismerjük a trilógia mindhárom darabját. A nyírségi vidék második világháború előtti, lagymatagon békés, de már erjedő provincialitása, a legsötétebb sztálinizmus világvégi, komor valósága, aztán ugyanennek a rémálomnak a groteszkba hajló, kicsinyes magyar megvalósítása három markánsan eltérő környezet, Csabai azonban mindhárom vásznon roppant hiteles és érzékletes képet fest.

Az első regényben ez még nem számított olyan bravúros mutatványnak – elég csak egy szuszra végigolvasni a Móricz-összest, hogy belerázódjon az ember – de a szibériai kalandok megírásánál már nem volt adott a hazai pálya előnye. Ennek ellenére, ahogy Rejtőnek elhittem, hogy maga is tagja volt a Csontbrigádnak – holott csak előre megsejtette a saját sorsát – Csabainak is elhittem, hogy kívülről-belülről ismeri a lágerekkel elcsúfított, időben és térben is távoli vidéket.

Könnyű lett volna a Szindbád Szibériában reményvesztett ridegségét egy az egyben áthelyezni a Rákosi-korszakba, de szerencsére Csabai ellenállt a kísértésnek. Na nem mintha a Szindbád, a forradalmár olyan szívderítő olvasmány lenne, de az eddigieknél hangsúlyosabb szerepet kapó, fanyar humor sokat old az összkép komorságán. A regény fülszövegében is idézett mondat – „pontos búgatási tervvel a népi demokráciáért” – jól jellemzi az egész cselekményt finoman átszövő abszurditást. Ez a hangvétel legerőteljesebben a Szindbád otthonát képező – amúgy rengeteg korabeli szatíra, kabarétréfa alapját képező – közegben, a nyárligeti társbérletben jelenik meg (Ilf és Petrov lájkolja ezt), ahol a lakótársak, azaz Misa és a többiek dialógusai és bonmot-jai adják a legprecízebb képet a korról. Az abszurd minden eddiginél erőteljesebb szerepet kap az egyes bűnesetek felfejtése nyomán is – aki eljut mondjuk Szindbád és „elrabolt” sertésállomány esetéig, biztosan egyet fog érteni velem. Az objektivitás kedvéért pedig itt kell kitérnem azokra a ˜– talán Szorokin és a Kékháj hírhedté vált jelenete által ihletett – naturalista közjátékokra is, melyek a Bölcs Vezér és jakut származású felesége között játszódnak, és amelyeket nem igazán tudtam hová tenni, egyszerre éreztem erőltetettnek és feleslegesnek.

Kevésbé vicces, de itt-ott hasonlóképpen groteszk a regénynek az a rétege, ami a Nyárliget környéki tanyavilágba viszi az olvasóját. Valljuk meg, a „tirpák” kifejezés manapság jobbára pejoratív értelmű – példának okáért hallottam már amerikai krimi káromkodást magyarító szinkronjában is. Nos, a Szindbád, a forradalmár lapjain a tősgyökeres nyíregyházi Csabai hús-vér embereket teremt az elvont szitokszóból, és éppen azzal az elnéző, de legkevésbé sem kritikátlan tárgyilagossággal fordul a majd hetven évvel ezelőtti paraszti világukhoz, mint Mikszáth a palócokéhoz. A konok, minden más vágyat felülíró, ám soha ki nem elégíthető földéhség és a szigorú, bizonyos elemeiben vaskalapos és képmutató erkölcsiség leírásával néhol egészen szociografikus mélységekbe bocsátkozik, de anélkül, hogy szövege bármit is veszítene lendületéből és olvasmányosságából. A legerősebb részek kétségtelenül azok, amelyekben a régi és az új, a maga módján épp olyan bigott és szűklátókörű „kommunista” erkölcsiség konfrontálódik.

Végezetül kanyarodjunk vissza kicsit a krimiszálhoz. Ha a zsánerirodalmi vonalon akarnék párhuzamot vonni, egyértelműen Simenon Maigret-regényeit idézi, melyekben nem a „ki” és a „hogyan”, hanem a „miért”, az indíték a legfontosabb. A korrajz itt is nagyon hangsúlyos szerepet kap: a Szindbádra váró bűnesetek zömét nem lehetne más időben és térben elhelyezni, csak a kihunyó fényes szelek és az új erőre kapó fortélyos félelem korában. Bonyolultságukat tekintve ne várjunk sokat – a regény ebben a tekintetben is meglehetősen realista –, de ahogyan a minden körülmények között józan gondolkodású Szindbád válla felett átlesve kibomlik előttünk egy-egy emberi dráma, az mindenért kárpótol.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

   „»Szindbád, a detektív, – nem rossz!«” – hangzik el a beszédes nevű Stalker főkapitány szájából a főhősre vonatkoztatott, de a könyvre magára is kiválóan alkalmazható reflexió. Csabai László a Magvető gondozásában idén megjelent novelláskötetéből már kaphattunk némi ízelítőt számos irodalmi lap jóvoltából, de még így is kellő meglepetést okozhat. A már-már regénnyé strukturált novellafüzér könnyed eleganciával vezeti át kultúrtörténetileg jócskán felvértezett főhősét egyik világháborúból a másikba egy fiktív, de mégis ismerős városban, Nyárligeten. A szerzőnek minduntalan gondja akad arra, hogy a történetüket tekintve széttartó novellákat ne csupán a helyszín, és – magától értetődően – a főhős karaktere tartsa össze, hanem a számos elejtett előre és hátra utalás szövedéke is.

   A cím sugallatának ellenére a könyv nem a klasszikus értelemben vett detektívtörténet-írás újabb terméke, ám e tekintetben is igényes, izgalmas olvasnivalót kínál. Egy-két kimunkált elbeszéléstől eltekintve látható, hogy Csabai erőssége nem annyira a krimi-szál bonyolításában, a nyomozói intelligenciát fitogtató logikai bravúrokban vagy a suspense fenntartásában van, hanem az elegáns, múltba tekintő korfestésben, a valóság és a fikció szinte észrevehetetlen vegyítésében, a több helyről táplálkozó intertextuális játékokban, nyelvi kifinomultságban. „Nem akarom elkedvteleníteni, de dolgoznunk kell körömszakadtáig, mert megbolondultak az emberek. Háború, forradalom, kommün, direktórium, vörös gárda, rongyos gárda, (halkabban) különítményesek, titkos bagázsok, és mintha ez mind nem lenne elég, még ez az átkozott spanyolnátha is!” – alapozza meg a frissen kinevezett Szindbád nyárligeti munkáját és egyben a könyv fikciójának kezdő időpontját is a főkapitány. Az első oldalon olvasható leleményes, filmes narrációs technikákat idéző kormeghatározási módszer szerencsés módon végigvonul az egész könyvön. A szerző jellemzően törekszik arra, hogy a majd’ negyedszázadot felölelő korszak meghatározó történelmi eseményei a fiktív világba simulva, a mindennapok részeként, a karakterek szólamaiból derüljenek ki. Így például a hamarosan bevezetendő fényképes igazolványra, az országtól nemrégen elcsatolt területekre, az amerikai segélyszállítmányok kiporciózására, vagy akár az egy szál bikiniben úszó ledér cselédlányra tett mellékes megjegyzések. Bravúros megvalósulása ennek például, hogy a nyárligeti bűnügyek után nyomozó Szindbád az 1930-as évek közeledtével egyre többször hallgat végig olyan tanúvallomásokat, feljelentéseket vagy csak foghíjról odavetett véleményeket, amelyekből egyre nagyobb nyomással szüremlik elő az erősödő antiszemitizmus.

   A szerző remek tehetséggel gyúrja egybe a történelem valódi eseményeit, helytörténeti ismereteit, a korból fennmaradt pletykákat az elbeszélések megoldandó eseteivel.  Csabai olyan érzékkel képes mesélni, életben tartani a különböző narratívákat, hogy az olvasót cseppet sem zavarja a nyomozások időleges felfüggesztése, sőt olybá tűnik, ezek inkább csak ürügyül szolgálnak egy náluknál fontosabb, ki nem mondott történet elmeséléséhez. Habár minden egyes novella alaptörténete valamilyen hétköznapi bűnügyhöz köthető, az esetek többségében a történet hátteréül szolgáló események, helyszínek valahogy mégis az előtérbe tolakodnak, és olykor egészen maguk alá gyűrik a sztori krimi-szálát.  Miközben a detektív feltár egy-egy ügyet, felidéződnek elfeledett mesterségek, szokások, a történelem nagy eseményeinek kevésbé emlegetett részletei, a két világháború közötti időszak életmódjának különös elemei, és mindezek mellett Szindbád bagdadi múltjának részletei is. Úgy elevenedik meg a két háború közötti Nyárliget ódon gimnáziumával, cukrászdáival, enyvfőző műhelyével, fűszeresével, halsütőjével, teret ketté szelő villamossínjével vagy városszéli sejtelmes nádasával, mintha valóban létezett volna. És éppígy rajzolódik ki a színes Bagdad története is, amely az egyes elbeszélések sorai közé ékelődve külön történetet alkot. Szindbád különös nosztalgiával, ám a negatívumokat sem feledve tekint ifjúkora helyszínére, s nemegyszer hűvös lenézéssel, némi cinizmussal hasonlítja össze a pórias Nyárligettel. Az arab és a nyárligeti történetet összekötő kép, amely egyben az elbeszélésfüzér nyomasztóan ironikus nagymetaforája is, Szindbád körülmetélése. A mozzanat, amely Bagdadban az idegen gyermek arab világba való asszimilációját, s majdan a zsidóüldözés idejei Nyárligeten a hazatért, de magát otthon sosem érző férfi saját közegéből való kitaszíttatását hívatott szolgálni. Csabai elbeszélői technikájára oly jellemzően e momentum is csupán implicite van jelen mind az elbeszélésfüzér bagdadi, mind a zárónovella nyárligeti szálában. Eme regénytechnikai skizofrénia, a hallgatás, a „lényeg” soha ki nem mondása, de a leírások aprólékos, már-már realista regényre emlékeztető kidolgozása tekinthető a könyv egyik legfőbb érdemének. Emiatt is közelíthető inkább a posztmodern történelmi krimikhez, mintsem az általa prózapoétikai, narratológiai szempontokból követett, klasszikus detektívregényekhez (vö. pl. Chandler, Christie, Conen Doyl, Simenon, Poe). 

   Ha már az irodalmi elődöknél tartunk, semmi esetre sem hagyhatjuk figyelmen kívül a Krúdy-hatást, amely alól azonban Csabai sikeresen felszabadítja hősét, és az ócska dublőr szerep helyett valódi karaktert képes adni neki. A Krúdy-féle Szindbádra jellemző vonások, nagy filozofikus lakomázások, az emlékekbe révedés és némi téblábolás megjelenése inkább szeretetteljes tiszteletadásként, mintsem levetkőzhetetlen hatásként tűnnek fel. Ugyanígy gyúrja karakterébe Maigret-t vagy Marlow-t is, vagy veszi alapul Csonka őrnagyhoz Sherlock Holmes nevezetes segédjét, a kissé ügyefogyott Watsont. Mindemellett Csabai főhősének elsődleges archetípusát, Az Ezeregyéjszaka meséinek Szindbádját is előrántja a Bagdadban töltött ifjúkor emlékeinek szálával, miáltal a mese és a krimi műfaji hasonlóságait is kimondja. Ezzel és a könyvben nem egyszer tetten érhető parodisztikus attitűddel együtt sem mondható azonban, hogy Csabai túlzott reflexiókat tenne például a műfajjal kapcsolatos vitás kérdésekre, vagy az ezt magában foglaló, az irodalomnak populáris és magas kultúrára való vertikális felosztásának problémájára. Megbocsátható, hiszen felettébb nehéz és ellentmondásos vállalkozás a „populáris kultúra”, poétikai szempontokat erősen szem előtt tartó műfajában való írás, hiszen ha a szerző túl sokszor lépi át a követelmények határát, az olvasó képtelen lesz krimiként azonosítani a könyvet, ellenben, ha túlságosan igazodik a műfaji elvárásokhoz, képtelenné válik a kategóriaváltásra.

   Csabai jó érzékkel szövi, alakítja egymásba elbeszéléseinek mini narratíváit, nyelvi, stilisztikai megoldásai olykor egészen lehengerlők, de az minden bizonnyal állítható, hogy valódi mozgástere a regény lenne, hiszen elbeszélői tehetsége a hosszabb terjedelmű szövegekben tud igazán megmutatkozni.  Csabai nagy erénye az a fajta nyelvi kifinomultság és érzékenység, amelynek közegében történetei, a számtalan intertextuális anyag, az íróelődök, a történelem hagyatéka, a humor, a cinizmus, az irónia, a csodálat vagy éppen megvetés nagy kirobbanások nélkül, szerényen meghúzódva, mintegy belülről csiklandozva az olvasót érik el hatásukat.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Úgy tűnik, az Osztrák-Magyar Monarchia kora nem szűnik inspirálni a hazai (krimi)szerzőket. Furcsa kor: egyszerre történelmi és kortárs. Kellően messze van időben ahhoz, hogy már koccinthassunk sörrel, ugyanakkor könnyű megidézni. Baráth Katalin és Böszörményi Gyula könyveinek sok színhelye ma is látható-bejárható, a korabeli szereplők pedig már kellően modernek ahhoz, hogy az írók anakronizmus nélkül faragjanak belőlük olyan szereplőket, akikkel a mai olvasók is könnyen tudnak azonosulni.

A “krimi” szót azért tettem zárójelbe, mert a Dávid Veron- és Ambrózy Gyula-történeteket nem csupán krimiként olvassák. A nyomozás mellett ugyanilyen fontos a kor hangulatának, gondolkodásának és ezernyi apróságának pontos megidézése. Baráth és Böszörményi könyveiben a belle époque nem csak habos-babos-romantikus háttér, hanem valóságos időutazás.

Ilyen erős előképek mellett érdeklődéssel vettem a kezembe Bartal Tamás Lámpavas-sorozatának második részét. Történetünk Teleki László gróf 1861 május 7-én történt öngyilkossága körül forog. Furcsa egybeesés, hogy nemrég olvastam Réti László: Megölni Telekit c. kiváló thrillerét, ami a dinasztia egy másik híres tagjának megdöbbentően hasonló (és hasonlóan vitatott) halálát járja körül. Míg Réti könyvében – bár ő is részletesen rekonstruálja az eseményt – a megoldás egyértelműen fikció, Bartal krimije közelebb van a dokuregényhez: valóban létező szereplők valódi indítékaiból, a nyomozás körüli jól dokumentált ellenmondásokból épít fel új hipotézist. (Az ilyen könyvek sorában érdemes felidézni még Garamvölgyi László 2001-ben megjelent könyvét is, amiben József Attila öngyilkosságát vizsgálta mai kriminalisztikai szemmel.) Teleki László öngyilkosságát a történészek tényként kezelik, de ahogy Bartal nyomozója, Herczen Vilmos végigveszi a nyomozás hibáit, az érintettek motivációit, végső következtetése legalábbis elgondolkodtató.

Bartal könyve a Dávid Veron-Ambrózy báró koordinátarendszerben inkább az utóbbihoz áll közel. Böszörményi elbeszélő nyelvének szintjét ugyan nem éri el, de ennek talán az is az oka, hogy a magánkiadású könyv nem találkozott olyan szerkesztővel, aki egy Bach-huszár szigorával csapott volna le az itt-ott rebelliskedő szórendre, mondatbeli hangsúlyokra, és néha segített volna eldönteni a  mindentudó elbeszélőnek, hogy az olvasó nyelvén beszéljen-e vagy ő is felvegye a XIX. századi nyelvezetet. Akadnak benne részek, amik első pillantásra hatásvadászatnak tűnnek (mint az exhumálás vagy vérbő, biszexuális zárdafőnök), csak hogy a könyv utószavában a szerző tudós kutatóként felemelje a mutatóujját: márpedig bizony megtörtént, és még a történetbe is illeszkedik.

Külön pozitívum, hogy habár a történet jóval azelőtt játszódik, hogy a zsarnok császárból a joviális „ferenczjóska” lett volna, a könyv nem ítélkezik. Ugyan a császáriakat nem szeretteti meg az olvasóval, de nem is csinál belőlük egydimenziós gonoszakat.

Egyre ritkább, hogy egy könyv illusztrálva jelenjen meg, így „téjlor” (csak így) grafikái is megérdemlik a figyelmet. Martin Kay és Tarja Kauppinen könyvei bizonyítják, hogy a jól eltalált grafikai arculat mennyit tud dobni egy könyv sikerén. A „Mindent látó szem” illusztrációi azonban – számomra legalábbis – kissé félreviszik a narratívát. Igényesek és szellemesek, szó se róla, de a karikatúraszerűségüket túl könnyednek éreztem. (Az is nagyon látszik rajtuk, hogy a grafikusnak az erotika az erőssége…) A könyv nem nélkülözi a jó humort (pld. Pités, a  kicsit Svejk-szerű nyomozósegéd alakja tökéletes comic relief), a témája és maga a sztori ugyanakkor egyáltalán nem annyira vicces, mint ahogy az illusztrációk sugallják. Persze lehet, hogy a könyvet az illusztrációk révén szándékosan irányították YA irányba, ami esetben dicséretes, hogy a szerző szellemileg érettnek tekinti a fiatalabb korosztályt egy elég bonyolult történelmi kor alapos bemutatására. (Most egy pillanatra elgondolkodtam, hogy most akkor tényleg korkarika jár-e egy amúgy visszafogottan megírt leszbikus jelenetért egy történelmi YA könyvben, ha az egyszer úgy történt ahogy leírták?… Lám-lám, íme a könyvbéli Bach-huszárok dilemmája a rossz, mégis kötelező törvényekkel! Ugye mennyire időtlen dolog ez?)

Bartal Tamás könyve jó példa arra, hogy a magánkiadású könyvek közt is lehet kincset találni (még ha kissé polírozni is kellett volna, hogy igazán csillogjon – talán majd a harmadik rész?).

Ha töritanár lennék, és a kiegyezés korát kellene tanítanom, kiadnám kötelező olvasásra, és onnantól kezdve minden diákom fújná a különbséget Deák és Teleki, határozati és felirati párt között.

Persze lehet, hogy első körben inkább a krampampuli készítésével próbálkoznának, ami valami elképesztően durva koktél lehetett. Ha az apácaszex miatt nem is, a már olvasva is bódító recept közléséért feltétlenül kijárna a könyvnek egy 18-as karika… (egészség!)

Még az jutott eszembe a könyv kapcsán, hogy ha az angol nyelvű irodalomban külön szó van a XIX. század második felében játszódó, félig vagy egészen fikciós történetekre, főleg a steampunkban (Victoriana), talán nekünk is ki kéne találni valami hasonlót?

A monarchiana vagy franzjosefiana elég hülyén hangzik, úgyhogy ha valakinek van jobb ötlete, nyugodtan írja meg nekünk! (S ha valaki kipróbálta a krampampulit, azt is… )

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Orosdy Dániel hiába házalt a kiadóknál Halott ügyek című első regényével, végül magánkiadásban jelentette meg, ami egyrészt szakmai bravúr, hiszen a megrendelés alapú könyvkiadás valós megoldást jelenthet számos kezdő szerző számára, akinek minden vágya, hogy nyomtatott formában tárja az olvasók elé irományait. Másrészt viszont az is látszik, hogy a kiadott szöveg nélkülözte a profi kiadókban elvégzett szerkesztői és stilisztikai munkát, amellyel minden bizonnyal jobb és erősebb lehetett volna.

Orosdy Dániel első regénye egy teljesen tipikusnak ábrázolt, Sárványhahota fantázianevű településen játszódik, ahol sok furcsa szerzet él, mindenféle simlis dolgok történnek, közbeszerzés, Tourette-szindróma és sok érdekesség, amikor a hétköznapok nyugalmát váratlanul egy különös gyilkosság borzolja fel, amelynek nyomába egy egyszerű aktakukac ered. A szerző egyébként megélhetését tekintve jogász, aki történetesen a pécsi adóhivatalnál dolgozik, de Orosdy egyébként nem az írói pályával kacérkodó jogász, hanem tapasztalt és gyakorlott kulturális újságíró, több helyen is publikált már, elsősorban filmes témákban.

Van stílusa a szövegnek, de inkább olyan értelemben, amikor a csúnya nőket megítélve úgy fogalmazunk, hogy “érdekes arcú”. Ígéretesnek is mondhatnánk az egész vállalkozást: fiatal pályakezdő író csakazértis kiadott első regénye, ha nem lenne az egész meglehetősen túlírt, és ebből kifolyólag számos helyen fárasztóan szellemeskedő. A cselekmény és vele együtt a főszereplő is, úgy nagyjából a századik oldalra áll fel, és derül ki, hogy miről is fogunk itt valójában olvasni, mert előtte inkább csak zavaros mozaikokból épül a helyszínrajz, amelyek között van kifejezetten szellemes, szórakoztató és sajnos kellemetlen rész is.

A szövegnek mindenképpen hátránya a túlbonyolítottság, a szerző sokszor feleslegesen cifráz egy-egy fordulatot a szellemeskedés javára. Pedig az egyenetlenségek kikalapálásával ugyanebből az alapanyagból akár egy szórakoztató kisvárosi krimi is lehetett volna, igaz, akkor nem derült volna ki, hogy Orosdy több műfajban, hangnemben is tud érvényeset írni – a műfaji megjelölés szerint ezúttal a mindent mindennel egyesítő fekete kabarét próbálta ki. Lehet hogy inkább a regény műfaja volt túlvállalás egy hangját még kereső író számára, és testhezállóbb lett volna különálló novellákat kiadni. Az minket érdekelne, miért nagyprózában gondolkozott az alkotó, amikor alapvetően a részletekkel való bíbelődés, azoknak a részletes kifejtése, és az elkalandozás szemlátomást jobban leköti, mint a cselekmény vezetése. Ez különösen érdekes akkor, ha figyelembe vesszük, hogy Orosdy kritikusi munkásságára éppen az ellenkezője jellemző: a tömör fogalmazás és a lényeglátás.

A Halott ügyek azonban pesszimista címével ellentétben nem reménytelen vállalkozás: kifejezetten szimpatikus, hogy 2500 forintért 200 oldalnyi színes rajzokkal illusztrált kötetet kaphat az olvasó, amellyel közvetlenül támogat egy fiatal, pályakezdő írót, és illusztrátorát. A könyvet ugyanis a Napirajz alkotója, Merényi Dániel, azaz Grafitember díszítette, a tőle megszokott stílusban. A Halott ügyek egy olyan kereslet alapú, új könyvkiadás előfutára, amelynek segítségével sokszínűbb és változatosabb lehet a kínálat, és reméljük, Orosdy következő könyvében már szerkesztői munkára is futja majd.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Sárványhahota. Pandur Ákos. Rezső, a traktorvezetőből lett portás, aki leszázalékolása után nem lévén más, rászokott a krimikre, és most rendőrnek képzeli magát. A mikszáthi kör még csak most kezdődik, közben Örkény egypercesei villognak a retinánkon, a kép mégis fordítva keletkezik a fejünkben, mint kellene, nem, nem az Ön látásával van gond, kérem szépen. A proletár szatíra neonoirba nyúlik, fantazmagória az egész, mondod te, közben ez már megtörtént egyszer, és most megtörténik megint. És nem csak Orosdy Dániel fejében.  

A pécsi illetőségű, civilben jogászként dolgozó filmkritikus első regénye igazi sziporka a magyar kortárs krimi fel-felcsillanó egén. A Kádár rendszert már kiröhögtük egyszer Hofival, most kinevethetjük magunkat még egyszer, az idő ismét alkalmasnak találtatott rá. Az elszigetelt kisváros legalábbis ezt a látszatot kelti, bár a végére semmi hahota nem marad, happy end ide vagy oda. Az első pár fejezet alapján egy furcsa tabló rajzolódik ki előttünk, sajátos tragikomédiákkal, beszélő nevekkel. A második fejezetben megkapjuk a beígért gyilkosságot is; kezdődik, visongat a bennünk élő kisgyerek.

A zöldfülű hivatalnokból avanzsált nyomozó megkezdi az ügy felgöngyölítését, én pedig azt veszem észre, hogy egyre több popkult utalás talál be. A szerző le sem tagadhatná filmkritikusi múltját, jelenét, ismeri Hollywood minden bugyrát kívülről befelé, és nem csak annak halhatatlan karaktereit, hanem eszközeit is parádésan használja. A vágások remek elhelyezése teszi filmszerűvé a cselekményt, a beállításoknál sokszor volt olyan érzésem, mintha egy forgatókönyvet olvasnék. A regény sajnos itt feneklik meg kissé, pont abban, ami miatt egy geek igazán élvezné. A rétegzettség sok helyen már túlzás, a poénok sem ülnek úgy a végére, a szatíra műfajának kereteit az író itt-ott túllépi.

Sebaj, a filozófiai körömrágás gyönyörködtet helyette, a modern, minden ízében fiatalos látásmód azonosulásra biztat, a hallucinogén ámokfutás pedig nem enged szabadulni a végéig. Nyugi, nem hosszú, röpke kétszáz oldal az egész, és közben igazi kincsekre is bukkanhat az ember. Egyes oldalakon ugyanis a Grafitember rajzaival találjuk magunkat szembe, nem is ugrik be hirtelen más, mint a napirajz.hu megalkotója, aki képes munkáinak kegyetlen egyszerűségével és humorával a regényt még jobban feldobni.

A Halott ügyek így egy csiszolatlan gyémánt, ami elsőkönyves hibái ellenére is teljesíti a célt, amit az író látszólag kitűzött. Fekete komédia egy filmkritikus tollából, kabaré hollywoodi eszközökkel, ami szórakoztat, rávilágít a rendszerben lévő hibákra, de okosan nem foglal állást, nehogy önmaga paródiájává váljon.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.