Szerző: Bálint

Sokáig készültem erre a könyvre. Kondor Vilmos Szélhámos Budapestjét kézbe venni majdnem olyan érzés volt, mint amilyen az lehetett a kortárs olvasóknak, amikor Sir Arthur Conan Doyle beadta a derekát és végre feltámasztotta Sherlock Holmest. Mert hiába volt igazán merészen sötét thriller A bűntől keletre, hiába volt korfestően kalandos A másik szárnysegéd és A koronaőr második tévedése, az igazi, egyetlen, halhatatlan Kondor-hős mégiscsak Gordon Zsigmond, és én feltétlenül és mindenképpen róla akartam olvasni. Csak még egyszer.

Gordon, az okos, vonzó és acélöklű noir hős, nem mellesleg újságíró először 1936-ban nyomozott nem is olyan gyönyörű fővárosunkban, a 2008-as Budapest Noir című krimiben. Majd egyre komótosabban és komorabban végiglépdelt még további négy regényen, a Bűnös Budapest, A budapesti kém, a Budapest romokban és a Budapest novemberben címűeken, leélve ezzel további húsz évet, egészen 1956-ig. Közben átlibbent még némely elbeszéléseken – s hozzászoktatta a lelkes és egyre bővülő olvasótábort, hogy minden évben visszatér a könyvesboltokba. Ráadásul az alatt a nem egészen öt év alatt, amíg a pentalógia megíródott és megjelent, darabjai bebizonyították a magyar irodalmárok, kritikusok és átlagolvasók széles tömegeinek, hogy a magyar krimi nem halott, csak fel kellene ébreszteni. No meg, hogy Gordon Zsigmond az egyik legnagyobb sikerrel exportálható hungarikum: hiszen kiváló kritikai visszhanggal került sor a Budapest Noir amerikai, francia, holland, lengyel, német és olasz kiadására.

Ezek után azonban következett a derűre ború: Gordon először csak megöregedett, azután viszont el is tűnt, a szerző ígérete szerint mindörökre. Épp ezért örült meg nagyon minden hozzám hasonló olvasó azt hallva, hogy – többek közt annak a tiszteletére, hogy a legendás első regényből, a Budapest Noirból film lett – a sorozat folytatódik, mégpedig egy előzménykötettel, amelyben Gordon ismét fiatal és verhetetlen.

Nos, akkor ennyi lenne a Szélhámos Budapest? Rajongói vágyak beteljesítése, még egy bőr a rókáról? Korántsem. Egyáltalán nem.

Kezdődik minden azzal, hogy ez az új regény a lehető legkorábbi időpontba viszi vissza olvasóit: a Budapest Noir 1936-jából 1930-ba. Abszolút izgalmas időszak ez, amikor a gazdasági világválság még épp csak begyűrűzött hozzánk, s a mindennapok, erkölcsök, szokások, divatok és körülmények jobban hasonlítottak a hat évvel azelőttire, mint a hat évvel későbbire.

Folytatódik a dolog azzal, hogy ha a Budapest Noir félnehézsúlyú, akkor a Szélhámos Budapest inkább pehelysúlyú vagy harmatsúlyú, tele humorral és iróniával. Könnyed, de nem könnyű azonban. Sőt, egyik fő helyszínének, a korabeli Tabánnak az ábrázolásában néha a korabeli bűnügyi riportázsok önmagában is jeles hangvételének az újrateremtésétől felér egészen Krúdy Gyula somolygósan szuggesztív magasságaiig.

Nem elég azonban a hely szellemének magabiztos és pompás felidézése, kell jó téma is: ez pedig szintén adott. A regény a korabeli svindlervilág mellett meglepő sokszínűséggel ábrázolja a huszadik század első harmadának felfedezetlen magyar melegkultúráját is. A nyomozás, amely egy gyanús hátterű, több névre is hallgató színész és alkusz meggyilkolásával kezdődik, egészen messzire vezet: ahogy azt már a Budapest Noirban is megszokhattuk.

Gordon Zsigmond pedig különösen szeretni való ebben a regényben: fiatal, tétova, otthonában is otthontalan, hazájában is bevándorló. Valóságos kulturális sokként éri a hazatérés Amerikából Magyarországra, az meg még inkább, amikor a főváros (állítólag) hipereurópai egyik feléből átkel a tabáni, megkésetten falusias másikba. Persze, a rajongók újra találkozhatnak az olyan szeretett szereplőkkel is, mint a lekvárbűvész Tata, aki ebben a regényben még a nyomozásba is derekasan belefolyik, ahelyett, hogy – mint más regényekben – a háttérben maradna vagy netán meghalna… De Piri, Gordon első Nagy Nője, saját jogán, ebbe a regénybe teremtődve is viszi a pálmát a szereplők közt – még ha a későbbi korok kedves Krisztináját nem is pótolhatja.

Szóval igazán jó könyv a Szélhámos Budapest. Talán egy picit hosszú itt-ott, de ez Heltai Jenővel is előfordult, amikor ennyire élvezte a világépítést. És persze van még egy baj ezzel a szürke-sárga csomagolású, pompás könyvvel: méretben egyáltalán nem illik a régi öt kötet mellé. Sürgősen ki kell tehát adni amazokat is újra, már csak a gyűjtők kedvéért is. Addig: marad ez az újrakezdés, avagy előzmény, egy jó regény. És a vita, amely innentől kezdve tart majd az olvasók között: ha meg akarjuk ismerni Gordon Zsigmondot, vajon az elsőnek írt Budapest Noirral vagy az elsőként játszódó Szélhámos Budapesttel javallott kezdeni? A vita örök: remélem, a könyv is sokáig kedvenc marad majd.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Tavaly nyáron a szilágybagosi Látó-táborban találkoztam Tähti Pullinennel, Kondor Vilmos regényeinek finn fordítójával, aki megemlítette, hogy a Bűnös Budapest-ciklus fordítása közben épp annak az átadása volt a legnehezebb, ami ezeknek a noir-regényeknek az erősségük: a harmincas-ötvenes évek Budapestjének historizáló, szociografikus igényű aprólékos bemutatása, a korabeli Budapest utcanevei fordíthatóságának kérdése. Azok az elemek, amelyektől az olvasó otthon érzi magát a Kondor-regényekben.

Minderre csak azért emlékszem, mert lelkes Kondor-olvasóként – s egykori finn szakosként – kíváncsi lennék, a Budapest Noirral 2008-ban berobbanó, majd utána gyakorlatilag évente újabb és újabb kötettel jelentkező Kondor Vilmos Budapestje, például a Horthy-korszak Magyarországa vagy az ’56-os forradalom eseményei, amelyek összefonódnak a regények bűntényeivel, mit mondhatnak a nem magyar olvasóknak, mennyire működnek önmagukban, jegyzetapparátus nélkül?

A magyar nyelvű hard ­boiled krimi megteremtőjének is nevezett Kondor Vilmos regényeit (amelyekről Miklós Ágnes Kata írt alapos esszét a Helikon 2013/7-es számában „Ez Budapest, nem Chicago” címmel) s elsősorban a Gordon Zsigmond bűnügyi zsurnalisztát a középpontba állító Bűnös Budapest-ciklust nem annyira a történetekért, a rejtélyekért, azaz nemcsak magáért a műfajért szerettem meg, hanem a nagyon alaposan feltárt háttérért és hangulatért, a szemünk előtt lélegző-pulzáló városért. Az egyes regényekben megidézett, aprólékosan rekonstruált Budapest és kontextusa legalább olyan erős főszereplőjévé vált Kondor regényeinek, mint a keményöklű, film noiros Gordon Zsigmond-karakter. (Vagy említhetjük újabb regényei, A bűntől keletre és a Kemény Zsófival közösen írt Értetek teszem főhősét, a Gordonra erősen hajazó Ferenczy Tibor nyomozót is, nem véletlen, hogy a napjainkba átemelt zsánerfigura Budapestje már nem annyira izgalmas, személye leválik a városról, idegenként hat a digitális világ körülményei közepette.)

Kondor keményöklű detektívtörténeteinek tehát van tétjük, ezért sem lehet feledni, vagy teszem azt, keverni egyéb detektívtörténetekkel: Budapest aprólékos leírása emberközelivé teszi a történelmi eseményeket is, hangulata nyomot hagy az olvasóban. Legújabb Gordon-­regényének, A budapesti gengszternek az olvasása közben is úgy éreztem, mintha pl. a kolozsvári Ellenzék 1931-es február 22-i számát olvasnám (amelyben Al Capone magyar származásáról is írnak). Nagyot ugrott Kondor Vilmos, ezúttal nem időben, hanem térben: A budapesti gengszterben elhagyja a várost, s a hard boiled műfaj őshazájába, Philadelphiába kalauzol, hogy megírja a Gordon Vilmos-történetek prequeljét, a 2016-ban megjelent Szélhámos Budapest előtörténetét. Kissé féltem, mi lesz Gordonnal Budapest nélkül, Al Capone és Max Boo Boo Hoff bandájába beépülve, mit tud kideríteni egy olyan gengszter történetéről, amiről mindent is megírtak. Gordon Vilmos amerikai éveiről nem sokat tudtunk meg a korábbi regényekből, de a múltját övező homály/titok jót is tett a figurának. Erről a titokról lebbenti most fel a fátylat Kondor Vilmos, s mivel a gengsztersztori – a krimihez hasonlóan – konzervatív műfaj, mely képtelen lemondani az ok-okozati összefüggésekről, kerekít hát egy jó kis Al Capone nyomába eredő történetet, keretként az 1929-es év Amerikájának szesztilalma, gengszterek közti leszámolások, Al Capone 1929-es letartóztatása, kereszttűzben természetesen a mindenki által elárult, elhagyott fiatal Gordon Zsigmond. S bár a historizáló színek itt is megjelennek, s az utószóval, a Függelékkel, a történelmi háttér felfestésével, a forrásmunkák megemlítésével segíti Kondor eligazodni az Al Capone-történetben járatlanabb olvasót, a húszas évek Amerikájának gengsztertörténete, a felvonultatott zsánerelemek kifogástalan működtetése ellenére – a korábbi Gordon-könyvek ismeretében legalábbis – óhatatlanul veszít erősségéből. S ha korábban azt állítottuk, Kondor regényeinek tétje van, itt igencsak elgondolkodom, mi is lehetett a tét. Az amerikai évek megírását akár a műfaj előtti tisztelgésnek is tekinthetjük, erre utalhat az ajánlás is („Ezt most nem ajánlhatom másnak, csakis David Goodisnak”). De az Al Capone-történetből kiemelt magyar szál (Al Capone és Joseph Saltis/Polák Joe is magyar származású) mentén is el lehetne akár indulni, bár az Amerikába emigrált magyarok története már a műfaji ismérvek miatt sem kerekedhet felül. Izgalmas színfolt, egy olyan többlet, amelyet például a korabeli magyar újságok lapozgatása révén lehet előbányászni szorgalmas munkával (olvasnivaló pedig bőven akad, a korabeli magyar sajtót igencsak foglalkoztatta az állítólag Kapovics Kornél néven Aradon született Al Capone története, több ezres találatot dob ki pl. az Arcanum). Mindennek ellenére hiába lakmározunk a Kilencedik utcánál Phil hot dogos standjánál, ugrunk fel a villamosra a Broad utca sarkán, vagy hallgatjuk ki a magyarul beszélő Polák Joe-ék összeesküvését: Gordon Zsigmond történetét a korabeli Budapest, a hazai környezet tette izgalmassá. Hogy a finn nyelvű olvasóknak van-e város és város közti különbség, azt nem tudom, számomra azonban, ha Gordon Zsigmondra gondolok, mindig ez a dal jut eszembe: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk,/ maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk,/ Itt van a város, vagyunk lakói/Maradunk itt, neve is van: Budapest”.

Kondor Vilmos az a magyar író, aki mindig meglepetést tud szerezni az olvasóinak. És sohasem azt csinálja (és írja), amire a rajongói számítanak. Nem arra gondolok persze, hogy még azt sem lehet tudni, ki is az a Kondor Vilmos, mikor született, mennyi idős, létezik-e olyan állítólag őt ábrázoló fénykép, amelyen tényleg ő látható… Nem. Hanem inkább olyasmikre, mint hogy A koronaőr második tévedése, a szerző nemrégiben megjelent kötete például egy (tervezett) trilógia második darabja, A második szárnysegéd folytatása. Úgy, hogy negyedszázaddal korábban játszódik, mint az első kötet…

A második szárnysegéd – úgy tűnt – az egyik legmerészebb irodalmi vállalkozás, ami csak elképzelhető. Izgalmas történetet, szórakoztató, szépirodalmi értelemben vett kalandregényt írni az 1944-es év Magyarországáról, mégpedig úgy, hogy igaz is legyen (és korfestő, és a történelem iránt érdeklődést ébresztően hiteles), meg fikció is legyen (annak pedig legalább annyira bonyolult, logikus, meglepő és titokzatos, ahogy a világirodalom thrillerszerző profijai csinálják) – „mindössze” ennyi volt az elvárás a regénnyel szemben. Szerintem sikerült is beteljesíteni. Már csak az volt a kérdés, hogyan lehet folytatni ezt a sorozatot és megújítani ezt a receptet. Van-e kínosabb történelmi darázsfészkünk a második világháborús Budapestnél, ahol a Szent Korona is megfordult időben és térben? Létezik-e még egy olyan üres hely a valóságos történelemben, amely olyan jól kitölthető egy kitalált figurával és fikciós eseménysorozattal, ahogyan Wertheimer Miklós és kalandozása beleillett a nyilas hatalomátvétel utáni időszakba?

Kondor Vilmosnak A koronaőr második tévedése írásakor mindkettőt sikerült megtalálnia. Az új darázsfészek a bukáshoz közeledő Tanácsköztársaság Budapestje, pontosabban innen indulnak el az események. Az új főhős, az előző kötetben szereplő fiához hasonlóan szintén Wertheimer Miklós névre hallgató főhadnagy története pedig nem kisebb botrányokhoz kapcsolódik (a tanácskormány működésének anomáliáin túl), mint a korona tervezett eladása, és az 1919 májusában történt hírhedt bankgassei bankrablás. Mindez összekapcsolódik a születő új hatalom elképesztően izgalmas önlegitimizáló törekvéseivel, amely nemzetközi csűr-csavarpolitika a javából, megspékelve sok pénzzel, gazemberekkel, törtető politikusokkal, s (elvétve) hazafiakkal. Aki pedig mindezt elmeséli (sőt, megörökíti, a fiának címezve), egy igazán őszinte, tiszta és okos átlagember (igaz, fontos átlagember) az 1919-es Magyarországon. Méltó arra, hogy az első (vagyis második – hogy is van ez?) Wertheimer Miklóshoz hasonlóan megkedveljük.

A koronaőr második tévedése az előző könyvhöz hasonló, ötletes borító mellett eredeti dokumentumokat is tartalmaz, dedikált fényképet, levelezőlapot, színházi műsort, hivatalos iratokat, melyeket Buzogány Dezső kalligráfus készített, hogy minél inkább elhihessük a Wertheimerek történetét. Én el is hittem… És várom a befejező könyvet: már kötöttem is egy fogadást arra nézve, hogy annak a címében benne lesz a második szó. S reménykedem, hogy e harmadik regényből, melynek a szerző már az utolsó negyedét írja, talán arra is fény derül majd, mi is az a különleges kapcsolat és honnan eredeztethető, amely a Wertheimereket és szakrális uralkodói jelvényünket, a titokzatos Szent Koronát évtizedeken is átívelően összefűzi. Erre azonban nem merek fogadni: várom, hogy újra meglepjenek.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

2015 augusztusának legvégén jelent meg Kondor Vilmos A bűntől keletre című kortárs bűnregénye. A Bűnös Budapest-sorozat Gordon Zsigmondja és a Szent Korona-trilógia Wertheimerei után új nyomozóval ismerkedhetünk meg Budapest utcáin, Ferenczy Tibor rendőr századossal, aki a bűnügyi történetben éppen a magyar miniszterelnök hirtelen halála miatti nyomozás („Magyarország miniszterelnöke élete utolsó minestronelevesét ette, mielőtt arccal beleborult volna a tányérba”) során keveredik hard-boiled krimikbe és film noirokba illő kalandokba. Körülbelül ez idő tájt kezdett regénye megírásába Kemény Zsófi. A Rabok tovább című könyv végül 2017 májusában került az olvasók elé. Cselekményét tekintve pedig „kicsit utópisztikus”: 2017 forró nyarán forradalom tör ki Budapesten, Mátyás király újratemetésének miniszterelnöki celebrálásakor a Hősök terén, melynek következtében nemcsak tűzfészekké, de katasztrófaturisták által sújtott területté válik a főváros. Az elsősorban a fiatal generáció elégedetlenségét tükröző hevület közepette a rapper Giovanni és az eseményekbe szinte csak belesodródó Bora szerelmi kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon. A szálak aztán 2018 novemberének végén összeértek, pontosabban összesodoríttattak: a két szerző által közösen jegyzett Értetek teszem című regény utólag mindkét korábbi könyvet előzményként határozza meg. A szerzők átszövik, keresztbeírják Kemény Zsófi „forradalmi” kötetét. A kortárs Gordon Zsigmond, azaz Ferenczy százados egy új társsal, a főiskoláról (közszolgálati egyetemről) jelentkező Lengyel Rékával a budapesti forradalom romos és veszélyes utcáin szlalomozik lesipuskás felkelők és TEK-es mesterlövészek golyói közepette, pár hónappal A bűntől keletre eseményeit követően. Ha a város, az ország és a társadalom tagjainak élete ideiglenesen vagy véglegesen fel is borult, Ferenczy számára különösen fontos, hogy morális tartása mégis fenntartható maradjon – a rengeteg cigaretta, alkohol és gyógyszer segédletével, ahogy azt egy hagyománykövető kemény krimi nyomozójához illik. (Kondor nem mellesleg 2017 novemberében igencsak dicsérő kritikát írt Kemény könyvéről – a Könyvesblogon –, kiemelve az író kolléga nyelvteremtő erejét, és ahogy megjegyzi: „már-már kéjes borzongással töltött el, hogy az ő jelenkori Budapestjének alig van köze az én jelenkori Budapestemhez”. No, most már összedolgozták a két fővárost…) A Kemény-regény és vele együtt Budapest újrafeltérképezése a viszonylag szűk időmetszet okán, izgalmas négykezes munka lehetett az írók számára, Ferenczyék minden terepet bejárnak, ahol Bora (akinek vezetékneve ebben a regényben derül csak ki) „annak idején” megfordult, ismerős szereplők tűnnek föl mindkét előzménykötetből, új nézőpontokkal gazdagítva vagy éppen megcsavarva a „korábban” elbeszélteket (lásd például Giovanni apja halálának korábban nem magyarázott, most az események közé illesztett feloldását). (Álljunk meg egy pillanatra! Bár ennek a regénynek az élvezetéhez nem szükséges a két korábbi ismerete, nyilván jelentősen hozzájárul a játékhoz, ha mégis olvastuk azokat. Egyben egy „kimondatlan, néma” paktum is szövődik az olvasó és a szerzők között, miszerint a könyvek világai átjárha­tóak, egymásra következőek, koherensek egymással.) Az át- és újraírási ötlet már maga is ilyen csavar, amihez a mindkét oldali politikai vezetők legyilkolását sorozatszerűen végző titokzatos blogger-elkövető utáni hajsza kapcsolódik. Majd emelve a tétet, az idő (ezzel együtt a valós világ- és társadalompolitikai – még ha konteoízű – reflexív) tényező válik meghatározóvá a nyomozás folyamán: tulajdonképpen Ferenczy rátermettségén múlik – időre elkapja-e a gyilkost? –, hogy az elmenekült miniszterelnök behívja-e (Magyarországra ismét) az oroszokat rendet tenni vagy sem. (A frissen annektált Kelet-Ukrajnában, Donyecknél már nagy a készülődés…) A megjelenésükkor mindkét korábbi regény kapott hideget-meleget, és ahogy az természetes, nemegyszer ugyanazokat a momentumokat emelték ki a kritikaírók hol negatív, hol pozitív előjellel. Talán az elvárások felől közelítve lehet őket egy kalap alá venni: szinte mindenki a magas kultúra szépirodalmi igényei mentén fogalmazta meg kritikáját. A zsánerek ilyen szintű keveredése (már külön-külön is hibrid műfajú volt A bűntől keletre és a Rabok tovább, hát még az Értetek teszem!) és a jó értelemben vett lektűrjelleg – érdemes elővenni Szécsi Noémi 2009-es műfaji kísérletét (lektűrjét), a szintén forradalmi szervezkedést színre vivő Utolsó kentaurt – viszont sodró lendületű, és mindenekelőtt szórakoztató, érdekesen izgalmas, valós társadalmi problémákra – ha könnyeden is, de – reflektáló művet eredményezett. Az egynémely esetlenség vagy hiányosság, bornírtabb párbeszédek mellett és ellenére az olvasó mohón falja az alternatív magyar disztópia mindennapjainak történetét egybefogó játékos könyvet.

Kicsit félve kezdtem neki Csabai László regényének, mert nem olvastam az előzménynek tekinthető kötetét, a Szindbád, a detektívet. Tartottam tőle, hogy így kevésbé lesz élvezetes a könyv, de szerencsére nem lett igazam, mert bár jó néhány utalás van a főszereplő korábbi életére vonatkozóan, mégis markánsan elkülönül a két cselekményszál. Ritkán olvasok krimit, de a Szindbád Szibériában kíváncsivá tett. Talán azért, mert a Magvető Kiadónál jelent meg, és ezt egy kicsit furcsállottam. Elsőre. De amint elmerültem Csabai világában, már egyre kevésbé: műfaját tekintve ugyanis krimi, de a nyelvezete szépirodalmi, hosszú-hosszú tájleíró részekkel. Ez a kettősség nekem nagyon tetszett, legalább annyira, mint az elbeszélés sokszínűsége: van benne realizmus, abszurd és irónia is egyszerre.

A negyvenes évek Szovjetuniójában járunk, egy munkatáborban. A főszereplő Szindbád (beszédes név ez, csak egy nagy utazóhoz tartozhat, aki megjárta Bagdadot, Nyárligetet és most épp Szibérián keresztül visz az útja), aki nyomozóként dolgozott korábban. A láger leírása fájdalmasan élethű, ahol a túlélés záloga a monoton ismétlődés, a rendkívüli helyzeteken csak veszíthetnek az elítéltek. „Mert a lágerben semmi sem jó, vagyis, ami jó, az is rossz, csak esetleg kevésbé.” Mégis egy különleges esemény segít a főhősnek a kitöréshez: a lágerparancsnok puskája eltűnik, de Szindbád megoldja az ügyet, és leleplezi a tettest. Briliáns logikájának híre megy, „szabad” emberként távozhat. Természetesen az életével ugyanúgy rendelkezik a hatalom, lágernyikből nyomozó, majd osztályvezető lesz, hiszen a háború által megtizedelt szovjet rendőrségnek éppen ilyen emberre van szüksége.

Minden fejezetben van egy-egy újabb eset, amely megoldásra vár. Van, amelyik könnyebben megy, és pár napon belül lezárható, de van olyan ügy is, ami csak szinte a végkifejlet előtt oldódik meg – vagy akkor sem. És pont ettől nagyszerű Szindbád karaktere, hogy kivételes tehetségű, de nem tévedhetetlen. Nem egy szuperhős és ezért lehet nagyon szeretni. Logikusan gondolkodik, de közben hagyja, hogy az ösztönei vezessék. A kihallgatási módszerei is egyedülállóak: nem a verésben látja a megoldást, hanem a meséltetésben. Látszólag teljesen lényegtelen, a bűnügytől független kérdéseket tesz fel a tanúknak, mellyel több információhoz jut, mint a társai a kínzással.

Szindbád sorra kapja a felderítendő ügyeket, melyek remek alkalmat szolgáltatnak a szerzőnek, hogy bemutassa nekünk Szibériát. Keresztül-kasul utazgathatunk a zord vidéken, és mindenhol izgalmas történetekkel, gasztronómiával, ősi burját hagyományokkal ismerteti meg az olvasót Csabai László. Akár izgalmas ismeretterjesztő könyvként is olvasható a regény, olyan információáradattal találkozhatunk az oldalakon. Miközben a táj lehangolóan sivár, az emberek pedig túlélték ugyan a háborút, de mindenkinek van kisebb-nagyobb vesztesége, mégis az életigenlés süt a szövegből. A tragédia összefonódik az örömmel, apró csodákkal, amelyek miatt holnap is érdemes felkelni.

Akárhányszor kezdtem el olvasni a kötetet, mindig ugyanaz a forgatókönyv zajlott: már csak azt vettem észre, hogy elolvastam száz oldalt. Annyira magával ragadott ez a világ, hogy képtelen voltam kiszakítani magam belőle. Minden oldalon történik valami érdekes, amely miatt letehetetlen a könyv, nem lehet belőle egyszerre csak kicsit elolvasni. Csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretik az orosz nagyregényeket, a szibériai ismeretterjesztő műveket, a végletekig realista ábrázolásmódot és a bűnügyeket. Az utolsó mondata hibátlan lezárás, tökéletesen passzol a regény hangulatához – már csak ezért is érdemes végigolvasni a közel hatszáz oldalt. Bízom benne, hogy hamarosan lesz folytatás, én már nagyon várom. Addig is beszerzem az első részt, és megismerkedem Szindbád nyárligeti és bagdadi kalandjaival.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.