Hangulatában a leginkább Carlos Ruíz Zafón rejtélyes barcelonai történeteit idézi Pintér Tibor zeneesztéta, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatójának első regénye, amely a Prae Kiadónál jelent meg ősszel. Noha A harmónia tébolya című kötet műfaji megjelölése „krimi”, a könyvben egy rejtélyes ezüsttárgy ürügyén nem egy jelenbéli bűnügyben folyik nyomozás, hanem a 18. századi Capodistriába (a mai Koperbe) vezetnek a szálak.
A város életét és korabeli olasz kultúráját – sőt, az egész térségét – láthatóan jól ismeri a szerző. A történet egy esős, őszi napon kezdődik, amikor Koper egyik olasz lakója, aki azért sem hajlandó a Tito teret becsületes jugoszláv, később szlovén nevén emlegetni, hiszen az az ő családjának évszázadokig Piazza del Duomo volt, véletlenül belerúg egy miniatűr ceruzához hasonlatos tárgyba, amelyen elmosódott, hiányos felirat látható. Noha történész, és a legapróbb kacatok is érdeklik, nem képes megfejteni, hogy mit tart a kezében, ezért segítséget kér szlovén régiségkereskedő barátjától.
Egy másik szálon is elindulunk közben: Matteo, egy helyi kézműves kisfia maga sem tudja, hogy mire képes, amikor bekerül a capodistriai internátusba. Az 1700-as években járunk: a dóm iskolájában tanuló diákokból szervezett kórus a város fontos intézménye, a közben felfedezett kiemelkedő tehetségekből, mint amilyen Matteo is, azonban – kasztrált – operaénekes lesz Velence valamelyik színpadán.
A zenei szerkezetre írt történet mindkét szálon magával sodorja az olvasót, aki mintha két képzeletbeli képernyőn követné Matteo és a 21. században utána nyomozó férfiak életét, várva, hogy mikor rakja össze a történész is azt a történetet, amely a narrátor által közben kibontakozik. Matteot szerencsétlenségére felfedezik, sőt, mi több, egy olyan énektanár fedezi fel, aki nem elégszik meg azzal, hogy újabb énekest bocsásson útjára a világ operaszínpadaira, de egyenesen az ”isteni hangot” és annak eredetét keresi minden lehetséges módon, monomániájától pedig igazi emberi szörnyeteggé válik, aki (mint minden monomániás) képtelen megkülönböztetni a jót a rossztól, ha a célról van szó.
A szerző, amint említettük, szemmel láthatóan ismeri a 18. századot: nemcsak kultúrtörténeti értelemben tűnik hitelesnek a könyv, de a háttérben kirajzolódó korabeli világképről vagy mindennapi életről is meggyőzően szól, miközben közelebb és közelebb jutunk az ezüsttárgy titkához.
Persze nemcsak a Velence vonzáskörzetében élő kis isztriai város történetében kalandozunk, de lépésről lépésre feltárul az is, hogyan nyomoz egy történész, akinek gyakorlatilag a semmiből, az intuíciói alapján kell rekonstruálnia egy emberi sorstörténetet, amelyről ha van is forrás, semmilyen kulccsal nem nyitható – kizárólag az ösztön és a logika kombinációjával.
Pintér érezhetően nem gyakorlott szépíró. Párbeszédei néhol kényszeredettek, néhol a televíziós sorozatok megszólalásmódját idézik, írói stílusa hol a (legjobb) krimiszerzőket idézi, máshol érezhetően nehezen tartja a saját tempóját, mégis, a stilisztikailag néhol bukdácsoló prózaszöveg logikailag, szerkezetileg annyira koherens, hogy az olvasó alig veszi észre a sutaságokat. A regényt egyértelműen a témaválasztás viszi el – amit lehetett, azt kihozta a szerző a 18. századi Capodistriából és a zenetörténetből. Egy biztos: még hasonló könyv sincs a kortárs magyar irodalomban.
A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.