– tényvázlat –
1. A nyomozás sikamlós tárgyáról
Egy nyomozás általában mindig érdekes, akkor pedig különösen az, ha a nyomozás tárgya állandóan kisiklik az ember kezéből. Igazán pikánssá meg akkor válik, ha a nyomozás tárgyának megléte maga kérdéses.
Kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán magyar krimi. Létezik-e a műfaj, amely lassan egy évszázada nálunk is jelen van, nem csak magyar nyelven, de magyar szerzők tollából. Természetesen igaztalan állítás lenne azt mondani, hogy nincsen magyar krimi. Nyilván van – valahogy olyan formában, mint a magyar narancs. Kicsi is, sárga is, savanyú is, de legalább a miénk. Születtek magyar szerzőktől bűnügyi regények, nem túl izgalmasak, nem túl jók, de legalább a miénk. Mivel a kicsi, sárga és savanyú magyar krimi története egy külön dolgozat, vagy inkább egy különálló könyv tárgya lenne, ezért én most arra teszek kísérletet, hogy megkeressem azt a könyvet és/vagy szerzőt, amelyre/akire rábökve ki lehet jelenteni: itt és ekkor született meg a magyar krimi.
A nyomozás nehézkes volt, hiszen kevés szöveg állt a rendelkezésemre. Egyfelől az értékelhető és értékelendő szövegek száma eleve alacsony, másfelől a téma irodalma meglehetősen szegényes. A magyar krimi kezdeteivel foglalkozva két kezemen meg tudtam számolni a műveket, melyeket érdemes volt a vizsgálat tárgyává tenni. A műfaj magyarországi jelenlétével és számtalan változatával pedig talán még ennél is kevesebb szerző foglalkozott. A téma mostoha helyzetét remekül példázza, hogy Hankiss János 1929-ben megjelent, A detektívregény (A „népszerű irodalom” elmélete és története I.) című vékony kis kötete óta az elmúlt tíz-tizenöt évben láttak újra napvilágot elemző munkák főként Bényei Tamás és Benyovszky Krisztián tollából.1
2. A sikamlós tárgy meghatározása
Rögtön a nyomozás elején komoly problémába akadtam. Mi a krimi? Egészen pontosan miről beszélünk akkor, amikor krimiről diskurálunk? Milyen ismérvek és faktorrendszerek alapján nyomozzak?
A műfaj meghatározásával már Hankissnak is gondjai akadtak. Könyve bevezetőjében így fogalmaz: [A detektívregény helyett] „[t]ulajdonképpen ’bűnügyi szépirodalmat’ kellene mondani, ha ez a kifejezés nem volna olyan nehézkes és komikus hatású. Vázlatunkból tehát nem hagyjuk ki a nem regényes formába öntött ’kriminális’ irodalmat se s nem szorítkozunk azokra a művekre, amelyekben a nyomozónak, a felderítő ’detektívnek’ szerepe van. A német nyelv ’Kriminalgeschichte’, ’Kriminalliteratur’ kifejezéseinek megfelelőire nemcsak a magyar irodalomtudománynak volna szüksége, hanem a franciának is, ahol az újabb időben elterjedt ’roman policier’ (’rendőrségi regény’) éppoly egyoldalú, mint a mi ’detektívregény’-ünk.” Hankiss szélesen értelmezett fogalmára szükség is volt, hiszen ha kihagyhatatlan alkotóelemnek tartja egy nyomozó meglétét egy szövegben, akkor amúgy is vékony könyve talán negyedilyen hosszú lett volna, ugyanis a nyomozó, a detektív figurája nagyon ritkán bukkan fel úgy általában a magyar krimikben, de különösen az 1910-es évekig tartó időszakban, és ha fel is bukkan, akkor elég zavaros szerepet játszik, és maga az alkotója sem tud mit kezdeni vele, ám erről majd később.
Erényi Gusztáv a Nyugat 1938/8-as számában az irodalmi műfajokról írott cikksorozatában a detektívregényről ugyanúgy ír, ahogyan Hankiss alig egy évtizede. A detektívregény elnevezés mindeközben úgy ragadt rá a műfajra, hogy a magyar művekben jóformán alig bukkantak fel detektívek. Erényi adós marad a pontos definícióval, de szerinte a detektívregénynek három meghatározó eleme van: 1. „Ezeknek az elemeknek legjelentősebbje kétségkívül egy mélyen az emberi természetben gyökeredző kontraszt: túlméretezett valóságérzékének és csodás távlatokba csapongó képzelődésnek bizarr keveréke, valami, amit legtalálóbban a ’dzsungel a kultúrában’ megjelöléssel jellemezhetnénk. A bűnügyi dráma ismert nagyvilági környezetben, prózai háztömbök közt, vagy a Scotland Yard rideg folyosóin indul.” 2. „Ehhez a hangulatbeli ellentéthez járul második döntő elemként egy kimondott kinetikai tényező: a gonosztevő meghajszolásának elejétől-végig izgalmas attitűdje.” 3. „A harmadik izgalomkeltő faktor a gonosztett elkövetőjének személyéhez fűződő rejtélyesség. ’Ki a gyilkos?’” Erényi ezeken felül még egy roppant figyelemre méltó megállapítást tesz, amely tökéletesen tükrözi a magyarországi felfogást a krimiről mint műfajról, úgy általában. „Ilyen keresztrejtvény-jellegű járulékokból folyik, hogy a tipikus detektívregény gyilkosánál teljesen harmadrangú fontossága van a tett elkövetésénél közrejátszó erkölcsi motívumoknak. A legtöbb esetben nem is történik hivatkozás arra, hogy a cselekmény rugóit kapzsiságban, sértett önérzetben, bosszúvágyban vagy szexuális eltévelyedésben kell-e keresnünk. Csaknem mindig l’art pour l’art-beli gyilkosság benyomását kapjuk, a technikai felkészültség biztonságával emelkedünk felül az erkölcsi aggályok ingoványain. A bűnös amorális tényezővé, a detektív egyenerejű és egyenértékű ellenlábasává lesz, akinek száz jól megfontolt, elodázó sakkhúzása után végül is ’sakk-matt’ állásba kell kerülnie, nem valamely fellengős erkölcsi törvény parancsszavánál, hanem a törvényesített detektívregény happy-end-sematizmusánál fogva.”
Ha rá kellene mutatnom, mi a legnagyobb változás Hankiss és az 1930-as évek hivatalos és nem hivatalos krimifelfogása között, akkor az az erkölcsi tényező. Erényivel egyidőben már sorra publikáltak olyan szerzők (élükön Dashiell Hammett-tel és Raymond Chandlerrel), akiknél éppen az erkölcsi faktor a legfontosabb – és egyben a legtalányosabb is. Ám mire ezek a könyvek eljutottak hozzánk a hatvanas években (bár A máltai sólyom 1936-ban már olvasható volt magyarul), az egész polémia okafogyottá vált, hiszen a krimi ekkorra a tűrt és a támogatott közti határmezsgyére került, és mire feleszméltünk, olyan változásokon ment át a világirodalomban, hogy csak kevesek tudták behozni a cirka ötvenéves lemaradást, és közben lépést tartani a folyamatokkal.
Jobb híján magam is megválaszoltam a „Mi a krimi?” kérdését a Magándetektívekben: „A krimi szót a magyar nyelv a németből vette át, amely viszont az angol crime-ból ered. Különös módon a szót sem a Magyar Nyelv Értelmező Szótára, sem az Encyclopaedia Britannica Hungarica nem ismeri, ezért kénytelen vagyok az amerikai és angol meghatározásokból kiindulni. A krimi tehát egy olyan írás (regény vagy novella), amelyben a főhős logikus nyomozás során kideríti, ki követte el az írás cselekményéül szolgáló bűntettet. A legtöbb krimi ezen felül még egy nagyon fontos követelménynek is eleget tesz: a főhős – rendszerint – sikeres nyomozása által visszabillen az erkölcsi rend azoknak az életében, akikre a bűncselekmény elkövetése hatással volt.”
Hankiss kiterjesztett definíciójának köszönhetően még Arany János is helyet kapott a „detektívregény”-ről szóló könyvben, éppen ezért fontosnak tartok leszögezni a fenti definíción kívül még pár alapvetést. Az irodalom egyik legkedveltebb témája a bűn – nem véletlenül, hiszen mindenki szeret a bűnről olvasni. Ezen az alapon Shakespeare is krimiszerző, sőt a görög és római drámaírók is bűnügyi történeteket írtak. Egy ekkora esernyő alá minden belefér. A modern krimiben viszont kiemelt helyet kapott (és így a modern olvasóban is felmerült) az erkölcsi kérdés, az adott történet középpontjában álló bűncselekmény morális vetülete és faktora. Még Hankiss és Erényi is a gonosztevőre helyezték a hangsúlyt, a detektív helyett, aki a modern krimi másik állandó szereplője: a nyomozó, régies szóhasználattal élve: a „felderítő”, a „puhatoló”, a kopó, a hekus. A nyomozó személyének módosulásai aztán teljesen szétfeszítették a műfaj kereteit, ám nyugodtan leszögezhető: nincsen krimi nyomozó nélkül. Ahogy nincsen krimi erkölcsi hatás/ellenhatás nélkül. Amennyiben a definíciót a fentiek értelmében szűkítem le, rögtön lecsökken a vizsgálható művek száma. Botor módon azt feltételeztem, hogy néhány könnyed, olvasással, majd aktív tűnődéssel töltött óra után Sherlock módjára színpadiasan felemelek egy könyvet, és azt mondom: „Tessék-tessék, lehet megnézni. Ez itt a kezemben az első magyar krimi.” Számos zsákutca és mellékvágány után azonban mégis kijelenthetem, hogy van válaszom arra, melyik az első magyar krimi, és fel tudok mutatni egy szerzőt, aki az első magyar krimi(ke)t írta.
3. Titkok és a demokratikus bűn
A bűnügyi regény, a krimi eredete és születése (a pikareszk- és lovagregényeken is túlmutató ősmítoszokat leszámítva) egészen pontosan behatárolható, szerzői mind ismertek. Az egyik jelentős hatás Eugene Sue és Párizs rejtelmei című rémregénye, amely hatásvadász módon, ám mégis nagyon plasztikusan és az élet organikus részeként kezelve mutatta meg a bűnt. Sue legnagyobb hatása Eugene Vidocq volt, a rablóból lett mesterpandúr, a géniusz, aki nemcsak egymaga modernizálta a párizsi rendőrséget, hanem emlékirataival megtermékenyítette számos szerző, köztük Edgar Allan Poe képzeletét is. A krimi atyja valóban Poe, aki aztán jelentős hatást gyakorolt Conan Doyle-ra, és ha jól belegondolunk, azóta is mindannyian valamilyen formában Sherlock Holmes pipájának füstjét szívjuk akár akarjuk, akár nem.
Vidocq emlékiratai 1829-30-ban láttak napvilágot, Poe 1841-45 között írta meg óriási hatású novelláit, Sue gigantikus műve pedig 1842-43-ban jelent meg. A krimi születése gyakorlatilag beállítható az 1840-es évek elejére – ám nem mindenhol. A krimi olyan országokban kezdett el ugyanis gyorsan teret hódítani, és hamarosan saját lábára állni, ahol a bűn üldözésére hivatott szervek legalábbis elfogadhatóan végezték munkájukat. Vidocq indította el a párizsi rendőrség modernizációját, amely ugyancsak a század 70-es, 80-as éveire szilárdult meg, ám a bűnüldözés relatíve magas színvonala lehetővé (és szükségessé is) tette a krimi műfajának megerősödését. Angliában a rendőrséget Sir Robert Peel helyezte új alapokra 1829-ben, ahol Franciaroszág közelsége és a fordítások gyors megjelenése után Vidocq hamar népszerű lett, s mivel Poe-nál még nyelvi határok sem jelentkeztek, így nem csoda, hogy Charles Dickens sokak által legremekebbnek tartott regényében, az Örökösökben egy nyomozás is főszerepet játszik, a nyomozó pedig rendőr: Bucket felügyelő. Igaz ugyan, hogy Sherlock Holmes minden olyan ügyet megoldott, amire a Scotland Yard képtelen volt, de Holmes bárhol a világon lepipálta volna a rendőrséget.
A fentieket azért is emeltem ki, mert az első nyom, amelyen a magyar krimi eredete után indulok, Nagy Ignác Magyar titkok című regénye, amely 1844-45-ben jelent meg 12 füzetben. Nagy nem titkoltan Sue hatása alatt írta meg művét, és első körben nem is epigonként állt neki írni, hanem paródiát tervezett kiadni, ám a történet – és persze kiváló fogadtatása – magával ragadta, és elkezdte komolyan venni a feladatot. Nagy gyakorlatilag lexikonszerűen vette számba a korabeli Buda és Pest hétköznapi életét, természetesen külön hangsúlyt helyezve a bűnre, a bűnösökre, a bűnözőkre, az elesettekre és a nyomorultakra. A ma is roppant élvezetes – és valóban méltatlanul elfeledett – munka elbeszélője és főszereplője Bende, a Szürke zsák, aki hangsúlyozottan nem azonos az íróval, mint az a regény elején kiderül. Hogy pontosan ki is Bende, arra nem derül fény, de valójában nem is fontos, hiszen Nagy igen ritkán mond ítéletet könyve szereplőiről, eseményeiről, inkább láttat és bemutat.
A regény tulajdonképpen egy nyomozás története. Bende a könyv elején a berettyói kompnál összetalálkozik egy Schufterle Móric nevű bőrkereskedő zsidóval, aki némi pénzbeli juttatásért cserébe elmeséli neki élete történetét, amelynek lényege, hogy két évvel azelőtt feleségét, Esztert egy gaz férfi elcsábította, és a nő még férje pénzét is magával vitte. Móric azóta keresi, kutatja, a történet pedig érthető módon felkelti Bende érdeklődését. Pestre utazván aztán életképek sorozatában nyomozva jut egyre közelebb a gonosztevőhöz. „Az olvasó mindvégig az elbeszélő-nyomozó társa a főváros titkos találkahelyein, az alvilági barlangokban, a csecsemőket embertelen körülmények között ’gondozó’ dajkák otthonában, a vendéglőkben és a fogadókban, a misztikus otthonokban. Az elbeszélő semmiféle veszélytől nem riad vissza, és kitartásának köszönhetően feltárul az olvasó előtt a nyilvánosság elől rejtett helyeken zajló titkos és titokzatos üzérkedés, bűnözés, amely áldozatokat is követel. Az áldozatok sorsa újabb alkalom arra, hogy a regény mellékszálai tovább szövődjenek.” – fogalmaz Szalai Anna Zsidó szereplők Nagy Ignác műveiben című tanumányában2. Szalai kiválóan mutat rá a nyomozás esetlegességére. Bende nem nyomozó, inkább a kiváló újságíróként is hírnevet szerzett Nagy alteregójának tekinthető. Bende az utcán sétálgatva találkozik emberekkel, így vetődik egyik helyszínről a másikra. Amikor pedig nyomoz, akkor sem igazán logikáját, dedukciós képességét vagy az eszét használja, hanem hagyja, hadd segítsen neki a véletlen és a szerencse. Amikor zsákutcába jut a nyomozással, mindig megjelenik egy idegen, aki pénzért információt ajánl neki. Bende nyilván fizet, hogy aztán pár fejezettel később megint találkozzon valakivel, aki történetesen tud valamit, és azt vagy ingyen, vagy pénzért elmondja neki. Nem csoda az ilyetén cselekményvezetés, hiszen eleve ezzel indul a regény: Bende pénzt ad Schufterlének, hogy mesélje el neki az élete történetét. Dr. Laczkó András Variációk egy témára (Nagy Ignác: Magyar titkok és Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek című művének viszonyáról) című megjelent tanulmányában3 egyértelműen és határozottan kijelenti, hogy a Magyar titkok krimi, hiszen a könyvben „minden együtt van azokból a kritériumokból, amik feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy regény e műfajba sorolható legyen. A történet tartalma tulajdonképpen a főhős, Bende az ügyben folytatott nyomozása.” (Laczkó azzal érvel, hogy a Magyar titkok szinte mindenben megfelel a Poe és Borges által felállított kritériumrendszernek, ami igaz is, kiindulópontjával azonban a tanulmány végén vitába szállok.) Bende természetesen megoldja a bűnténysorozatot, hiszen mint kiderül, a Schufterle feleségét is elcsábító lator több álneve mögött maga Sobri Jóska rejtőzik. (Sobri egyébként kedvenc alakja volt Nagynak, novellát is írt róla. Nem volt ezzel egyedül, hiszen a kiegyezésig a Rózsa Sándor mellett Sobri volt a legkedveltebb ponyvahős.) Bende ugyan a gonosztevőt csapdába csalva megoldja „az ügyet”, de erkölcsi elégtételről nincsen szó, mert az arisztokrataként pózoló Sobrit ugyan utoléri egyik áldozatának bosszúja, a megoldás mégis erős hiányérzetet kelthet a mai olvasóban, hiszen Sobri halálával semmi sem oldódott meg, mindössze bosszúvágyunkat élhettük ki. Módszere, mint már említettem, esetleges és kezdetleges, így azt sem lehet állítani, hogy a Magyar titkok lenne az első magyar krimi, az azonban bizonyos, hogy Bende az első magyar detektív, sőt, ha jobban belegondolunk, a világirodalom legelső detektívjeinek egyike.
A nyomozás azonban Nagy Ignác esetében csak keret, amelyre életképeit ráaggatja. Hogyan másképpen járhatná be Bende Budát és Pestet? Mi oka lenne ellátogatni a nyomortanyákra, a csapszékekre, vagy a Gellérthegy alatt húzódó bordélyok sorára? A cselekményt nem a nyomozás izgalma viszi előre, hanem Nagy mérhetetlenül élvezetes stílusa, a lebilincselő téma, és a kíváncsiság az olvasó részéről: Mi jöhet még ezek után? Nagy Ignác igazi polgárként írta regényét (Keszthelyen született, semmiféle nemesi vér nem folyt az ereiben, pénzéért és hírnevéért megdolgozott), ennek ellenére a bűnténynek sem az elkövetője, sem az áldozata nem polgár. A bűnösök és áldozatok még vagy ötven évig vagy a társadalom legalsóbb néprétegéből, vagy a legfelsőbb-ből származnak. Mint kiderül, a kor magyar bűnügyi tárgyú regényeinek sem bűnelkövetői, sem áldozatai nem azok közül kerülnek ki, akik a könyveket olvassák. (Arisztokrata ilyet nem vett a kezébe, a ponyvák olvasóinak meg igencsak összetett volt.) Nagy Ignácnak és pályatársainak művei a senkiföldjén helyezkednek el. A korabeli magas irodalomnak (Mikszáth Kálmán, Jókai Mór, Gyulai Pál, Kemény Zsigmond) túlságosan alacsonyan vannak (bár tény, hogy Jókai sokat merített a ponyvák világából, de a végeredmény korántsem lett az), a ponyvának meg túlságosan magasan.
A Magyar titkok ebből a szempontból nagyon hosszú árnyékot vet, akkorát, hogy gyakorlatilag az 1900-as évek elejéig elér.
A továbbiakban bemutatandó művek jelentős részére jellemző, hogy a bűn nem demokratikus, vagyis mindenkié, hanem a legtöbbször a legalsóbb népréteg hitbizománya (csak néhány esetben a legfelsőbbé), az áldozat pedig legalább is nemesi származású, de gyakran főrendi. Hiába keressük ugyanis a modern krimi demokratizmusát ebben a korban, nyomát sem találjuk. A modern krimi – illetve az, amivé a krimi hosszú fejlődése során vált, és egy ideje már csak klasszicizálódik – ugyanis velejéig demokratikus. Mindenki lehet bűnös és mindenki lehet áldozat. Lassan nem a ki az érdekes, hanem a hogyan. Hogyan lett valakiből gyilkos? Miért lenne azzá?
A tizenkilencedik század polgárosodó olvasói azonban úgy viselkednek, mintha moziban ülnének. Amit a vásznon látnak, annak semmi köze nincs az életükhöz, gyilkosság elkövetőjének – urambocsá’ áldozatának – lenni főúri passzió, a kitartóan és konokul polgárosodó magyar városlakónak nincs ideje ilyen úri huncutságokra. Vagyis dehogyis nincs. A korabeli sajtó tele van polgárok sérelmére elkövetett bűncselekményekről szóló beszámolókkal. A városi polgárok igenis raboltak és kiraboltattak, öltek és megölettek, átvertek és átverettek. A bűn demokratikus volt, éppenhogy a polgárság és a szegényebb rétegek sérelmére követték el őket, de ahhoz azonban sok időnek kellett eltelnie, hogy a bűnügyi történet a való élethez hasonlóan is demokratikus legyen, azaz hogy létrejöjjön a bűn nyilvánosságának demokratizálása, ami alapfeltétele a kriminek.
4. Rejtelmek és házak és újabb rejtelmek
Az első magyar krimi utáni nyomozás egy ideig nem bővelkedik kiemelkedő izgalmakban. Nagy Ignác után Kuthy Lajos is megírta a Párizsi rejtelmek magyar verzióját Hazai rejtelmek címmel 1846-47-ben. A két művet olvasva az a benyomás alakul ki az olvasóban, mintha két külön országban született volna a két mű. Nagy Ignác Pestje és Budája a maga alkalmankénti borzalmasságában is kedélyes, érdekes és vonzó, Kuthy magyar vidéke azonban fullasztó, ijesztő, és a tágas Alföld ellenére klausztrofóbiát keltő. A kétkötetes mű annyiban lehet párja Nagy regényének, hogy szintén tablószerű képet kíván festeni a korról. Naggyal ellentétben Kuthy nem szab határt fantáziájának, a vadromantika határait feszegeti borzasztó gyilkosságokkal, kínzásokkal, gyerekcserékkel az Alföld mélyen nyomasztó világában, nyelvezete pedig tökéletesen illik ehhez a burjánzáshoz. A regény szélesen értelmezve Szalárdy Ödön életének története, az ellene elkövetett bűnökkel kapcsolatban a jólelkű Vámos földbirtokos nyomoz. Dr. Laczkó András a már idézett tanulmányában ki is emeli, hogy a Hazai rejtelmek nem krimi, bár definíciója különbözik az enyémtől, amely alapján erre a következtetésre jut: „[…] maga a nyomozás menete sem különösebben érdekfeszítő, a regény nem értelmezhető krimiként, hiszen nem igényli az olvasótól az e műfajra jellemző intellektuális erőfeszítést, a ’nyomozóval’ való együttgondolkodást a rejtély megoldása érdekében.” Hankiss ellenben teljes értékű detektívregényként kezeli a Hazai rejtelmeket, én viszont úgy gondolom, hogy a mű sokkal inkább tartozik a nálunk szinte teljesen ismeretlen gótikus regények közé a szellemek, az elcserélt gyermekek, a gonosz orvosok és hasonló szereplők, illetve események miatt. Stílusa révén viszont inkább romantikus regény, ám néha olyan plasztikus, hogy nyugodtan lehetne naturalistának is nevezni.
Kuthynak azonban itt a helye a nyomozásomban, mert nemhogy mellékvágányra vinne, de még irányba is állít. Feljebb már említettem, hogy bajos olyan országban krimiről beszélni, ahol a rendőrség tekintélye, hatékonysága és módszerei enyhén szólva sem felelnek meg a kor egyébiránt nem túl magas követelményeinek. Az 1840-es évek magyar viszonyai ilyenek voltak, ennek kapcsán még Kuthy is kifakad egyszer: „[P]olitiátlanságunknál fogva minden desertor, rabló, szökött cseléd, betyár s kapakerülő szert tehet úti levélre, az üldöző rendszer pedig gyengébb és hanyagabb, vagy inkább alkalmi és esetleges, jóformán semmi.” Kuthy többször is hangot ad elégedetlenségének, ami nem csoda, hiszen a kor szépíróit mind a forradalmi refomszemlélet fűtötte.
Lesújtó véleményével azonban Kuthy nincs egyedül. Nagy Ignác a Magyar titkokban külön fejezetet szán a rendőr szerepét betöltő városhajdúnak. A kötet egyik legsikerültebb „kroki”-ja csöpög a vitrioltól, Nagy egyáltalán nem fogja vissza magát, amikor maró gúnnyal ír a kor rendőreiről: „Valamely hintó gyorsan robog el az utczán s embert gázol össze; féktelen indulatú ember bizonyosan a kocsit törekednék megállítani, de a városhajdu ezt nem teszi, mert szelid szíve az elgázolt fölsegítésére kényszeríti őt; a kocsist ugyis eléggé megbünteti majd mardosó lelkiismerete.”
Kuthy, Nagy és kortársaik véleményét támasztja alá a Vasárnapi Újság egy cikke, amely 1868. szeptember 27-én jelent meg B.P.K. tollából „A rablóság Magyarországon” címmel. A szerző ekként fogalmaz: „A tisztviselők, hivatalbeliek tekintélyének emelkedésére a közvéleményben nagyobb szükség van nálunk, mert (kivált a köznépnél) a törvény tisztelete nagyon szoros kapcsolatban áll a végrehajtó személyek tiszteletével. A közelebbi absolutistikus korszakban ez merőben a zérusra szállott volt. De 48 előtt sem volt annyira, mint kellett volna.”
Ne csodálkozzunk tehát se a krimi nehézkes születésén, hiszen a bűn üldözése jelentős részben állami feladat. Az állam dolga a bűnösök megtalálása és megbüntetése. Amennyiben az állam erre csak korlátozottan képes, vagy képtelen, úgy a bűnösök utáni nyomozás nem lehet hiteles téma, vagy ha igen, akkor műkedvelő amatőrök szerepeltetésével, ebből azonban hiányzik az erkölcsi (és nem feltétlenül jogi!) elégtétel lehetősége.
Nem csoda hát, hogy Jósika Miklós már tudomást sem nagyon vesz a rendőrségről. Hankiss szerint „a romantikus Jósika jóformán minden regényét teleszórja kriminalisztikai rejtelmekkel.” Ez teljes egészében igaz az Egy kétemeletes ház Pesten című regényére. Az 1847-ben megjelent kötet kortárs környezetben játszódik Pesten, előképe pedig – nem meglepő módon – Sue. A történet középpontjában egy nemzetközi gonosztevő áll (ez az alaphelyzet uralkodik hetven-nyolcvan évig a magyar krimiirodalomban). Ez a rettenetes ember egy párizsi arisztokrata fiú apját lopja meg, mire az apa meghal, a fiú pedig elszegényedve festő lesz, és Pestre kerül. Itt találkozik össze a gonosztevővel – a többi pedig sejthető. Van a történetben egy leány, aki szerelmes, van benne ármány és cselszövés, nyomozás azonban alig, nyomozó se nagyon. Jósika regényét olvasva az az érzésem támadt, hogy a korban csak a nők olvastak, mert a történetszövés pontosan olyan, mint a manapság romantikusnak nevezett füzetek esetében.
Hasonló képlettel, ám sokkal izgalmasabban, sokrétűbben és érdekfeszítőbben ír Szentesi Rudolf álnéven Kiss József. A nem túl fantáziadús című Budapesti rejtelmek közel 1200 oldala sok szempontból toronymagasan áll a többi népszerű szerző műve fölött. Kisst a folytatásos regény megírására kapott megbízás a konkrét éhhaláltól mentette meg 1873-ban. Egy egész évet töltött a szereplőivel, és a végeredmény nemcsak terjedelmében, hanem korfestésében, társadalomábrázolásában is monumentális. Nyilván nem szabad tényirodalomként olvasni, mindenesetre leírásai, helyszínei azért forrásértékűek, mert a szerző betegen is a város lebujait járta, és maga gyűjtötte az anyagot. Az 1863-ban kezdődő regény középpontjában egy Cserni Viktor nevű férfi áll (egy kiválóan megrajzolt, mérhetetlenül ellenszenves alak), aki főúri sarj, de ezt nem tudja, és sokan akarják megakadályozni, hogy az igazság kiderüljön. Ennél alaposabb kísérletet nem tudok tenni arra, hogy összefoglaljam a szüzsét, és nincs is nagyon szükség rá, hiszen Kiss regénye sem krimi. A legjobb esetben is bűnregénynek lehet hívni, ám jelentősége nem ebben áll, hanem három olyan tényezőben, amelyek új irányba terelték a magyar krimit. Az első a bűn demokratikusabbá válása. Elődeivel ellentétben Kiss bűnelkövetői már nem csak a társadalom legalacsonyabb rétegeiből kerülnek ki, hanem a legmagasabbakból is. Senki sem ártatlan: nem elég, hogy a főurak nem, de még a papok sem. (Kiss antiklerikalizmusa egyébként közismert, ahogyan az arisztokrácia elleni megvetése is.) Cserni apja nagyvagyonú főrend, aki fiatal korában nemcsak habzsolta a nőket, hanem még bigámiát is elkövetett. Gyóntatópapja mindent megtesz azért, hogy az idős férfi az egyházra hagyja a vagyonát. Aztán végre feltűnik egy kiváló detektív Máté Máté személyében. A távoli, erdélyi birtokon szolgáló férfi azt a megbízást kapja, hogy kerítsen elő egy eltűnt nőt. Máté Máté természetesen megtalálja a nőt, és nyomozását ugyan összefoglalva adja elő, de a jelentés (mert szóbeli jelentésről van szó!) bármely korabeli nyomozónak a becsületére vált volna. Máté kitartóan és ügyesen nyomozott, követte a nyomokat, ha kellett, akkor addig nem nyugodott, amíg újakat nem talált, és zsákutcába kerülvén sem adta fel. Azt nem állítom, hogy dedukciós képessége felvehetné a versenyt Sherlockkal, de Máté kiváló nyomozó – és nem utolsó sorban értőn megrajzolt karakter. A rendőr a regényben egy szintén remekül megírt szereplő, Czingár Jónás János. Belépése a történetbe enyhén gúnyos és felettébb mulatságos, ám ahogy a továbbiakban megjelenik, Kiss már sokkal kedvezőbb képet fest róla, és kiderül, hogy Czingár valójában egyáltalán nem ostoba. A várost ellepő, fekete fiákerek egyikét kell követnie, és Czingár bámulatos szakmai felkészültséggel és találékonysággal oldja meg a feladatot, amit egy igencsak helyre üldözési jelenet követ. Czingár alakja szinte köszönőviszonyban sincs elődei rendőralakjaival, és ez alapvetően a rendőrség lassan megindult, és eleinte nem is túl hatékony reformjával magyarázható.
5. Pár mondat a rendőrségről
A „rendőrség” szó 1840-ben bukkant fel először egy törvényben, nevezetesen az 1840. IX. törvénycikkben. A rendfenntartói munkát akkor hajdúk, városhajdúk végezték, és mint ilyeneket vármegyei szinten irányították és szervezték. A tényleges rendőrség megalapítására még nyolc évet kellett várni. 1848 szeptemberében Szemere Bertalan állított fel országos rendőri osztályt, és azt tervezte, hogy párizsi mintára szervezi újjá a rendőrséget, azonban erre már nem volt lehetősége. 1850-ben osztrák csapatok vonultak be Pestre, és vették át a rendőrségi feladatokat. A politikai bűnösökre vadászó, a közbiztonsággal mit sem törődő osztrák rendőrség távozása után a pesti polgári rendőrség első kapitányának Thaisz Eleket nevezték ki. Thaisz története önmagában megérne egy regényt, hiszen a szép reményekkel induló rendőrséget a kapitány két nő befolyása alatt a korrupció melegágyává változtatta4. Thaisz vezetése alatt Pesten burjánzott a korrupció és a prostitúció, és ez a helyzet a kiegyezéssel sem változott. 1867 után 7 évet kellett várni arra, hogy önálló rendőrsége legyen a városnak. A fővárosi rendőrséget 1873-ban az addigi önkormányzati helyett állami ellenőrzés alá vonták, és a belügyminiszter Thaiszt nevezte ki főkapitánynak. Pest, Buda és Óbuda 1876-os egyesítése után az önálló és független rendőrséget csak 1881-ben hozták létre a vonatkozó törvénnyel, Thaisz Elek pedig egészen 1884-ig a helyén maradt annak ellenére, hogy főkapitányi ténykedése több volt, mint tragikus.
Ezzel a ténnyel magyarázható, hogy a kor írói miért kezelték úgy a rendőrséget, ahogy. Az osztrákok ráadásul meghonosították nálunk a titkosrendőr intézményét, amely nem volt azonos a titkos rendőrrel, hiszen utóbbi kapcsán spiclikről beszélünk, de ettől függetlenül a kollektív tudatban a rendőr egyenlővé vált a besúgóval. Íróink tehát azért sem írhattak a rendőrökről mint a bűnt hivatalból üldözőkről, mert nem volt rendőrség, aztán amikor lett, akkor meg gyászos ténykedése miatt nem foglalkoztak szívesen a hivatalból nyomozni hivatottakkal.
Thaisz távozása után egy közel két évtizedig tartó konszolidáció kezdődött, a rendőrséget újjászervezték, 1886-ban megalapították a detektívtestületet, amely lassan nemcsak Magyarországon, hanem Európában is kiváló hírnevet szerzett magának. (Többek közt a Papakoszta-féle kasszafúró banda lekapcsolásával, amely történetet Lengyel Péter választotta Macskakő című könyvének témájául.) Az egyre javuló rendőrségi munka visszaszerezte a közbizalmat, és az 1890-és évek elejétől-közepétől folyamatosan jelentek meg a kiválóbbnál kiválóbb rendőrségi szakkönyvek. Fontos momentuma ez a krimi fejlődésének szerte a világon. Mert nem elég egy munkáját tisztességesen végző rendőrség, szükség van a szakma irodalmára, és természetesen szükség van azokra, akik erről a szakmáról tudósítanak. Az első ilyen jellegű munkák egyike Berkes Kálmán A tolvaj élet ismertetése című, vékony kis könyve 1888-ból, amely a tolvajnyelvre is kitér. A legfontosabb szerzők közé tartozik Rédey Miklós kerületi kapitány, aki 1891-től kezdődően folyamatosan jelentette meg remek szakmunkáit, amelyek közül mindenképpen meg kell említeni a Magyarország városi rendőrsége és annak újjászervezése (1891), a Nyomozási eljárás bűnügyekben (1900) és A nyomozási eljárás nehézségei (1901) című önálló munkáját, valamint az Európában is példa nélkül álló Rendőrségi lexicont, amelyet 1903-ban Laky Imrével közösen írt. Laky Imre maga is számos kézikönyv szerzője, ezek közül a legfontosabb a Rendőrközegek tankönyve 1906-ból. Ezzel párhuzamosan egyre erősebb lett a rendőrségi munka külső dokumentálása is. Már 1880-ban megalakult a Budapesti Napilapok Rendőri Rovatvezetőinek Szindikátusa, amely az évek során az egyik legfontosabb újságírószakmai szervezet lett (amíg az 1930-es évek végén és az 1940-es évek elején Kolosváry-Borcsa Mihály szét nem verte). Mint a neve is mutatja, a szindikátus a rendőri tudósítókat egyesítette, és közös fellépésüknek köszönhetően a rendőri munka sokkal láthatóbb és átláthatóbb lett, hiszen a nyilvánosság mindennél nagyobb erő5.
Mindeközben az álmos és poros, Kiss József által kimondatlanul is megvetett, parvenü Budapest világvárossá nőtte ki magát. Ebben jelentős szerepe volt a párizsi világkiállításoknak (1878, 1889 és 1900), hiszen az ország itt mutathatta meg magát a nyugat előtt, valamint az 1896-os milleneumi ünnepségsorozatnak is, amely a tömegközlekedés területén például a világ élvonalába emelte a fővárost. Az iparosodás és a polgárosodás, a komoly társadalomszerkezeti változások (a városokba özönlő vidékiek, a proletariátus létrejötte, az egyre erősödő polgári réteg, a közalkalmazottak nagy száma stb.) magával hozta a bűn nyilvánoságának demokratizálódását. A bűn ugyanis nem állt meg a nyomornegyedek és az Andrássy út szélén. Mindenkiből lehetett bűnös és áldozat, és ez korábban is így volt, csak éppen a kor szerzői nem akarták ezt a vetületet megírni. A szórakoztató művek szerzői olvasóik igényeit szolgálják ki, ezért könnyen feltételezhető, hogy a polgárok nem akartak magukról olvasni a bűn viszonyrendszerében. Eközben a napilapokban egyre nagyobb teret kaptak a bűnügyek és a sikeres megoldásukról szóló beszámolók. Sorra jelentek meg zsurnaliszták, akik addig soha nem látott színvonalon művelték a bűnügyi újságírást. Mindenképpen ki kell emelni a rendőri riportázs nagy alakját, Tábori Kornélt, aki Székely Vladimirral, a rendőrség sajtóosztályának vezetőjével 1908-ban páratlan könyvsorozattal jelentkezett, a Bűnös Budapest ciklussal. A szerzőpáros enciklopedikus alapossággal térképezte fel a főváros bűnéletét a prostitúciótól a csalókig, a kártyabarlangoktól a tolvajokig. Nem állt szándékukban krimit írni, de talán ők fektették le a magyar szociográfiai irodalom és oknyomozó újságírás alapjait. Krimit másvalaki írt helyettük.
6. A nyomozó szerencséje
Akárhány nyomozóval beszéltem, mindegyik azt mondta, hogy szerencse nélkül nem megy. Anélkül csak nagyon kevés ügyet lehet megoldani. A kitartás és az állhatatosság roppant fontosak, de ha a nyomozónak nincs szerencséje, akkor ez gyakran kevés.
Nekem szerencsém volt nyomozásom során. Teljesen véletlenül két olyan könyvre is bukkantam, melyeket ha kerestem volna, sem sikerül megtalálnom. Egyszer egy kiváló amerikai antikvárius azt a tanácsot adta, hogy mindig az apró, vékony dolgokat keressem a polcokon. Azok a legértékesebbek. Ezt tettem. Apró és vékony könyveket vettem le a polcról, gerincükön mindenféle felirat nélkül, kopottan, szétesett kötéssel, vacak állapotban. Aztán amikor kinyitottam őket, csak egy dolog érdekelt: teljesek legyenek.
Az első kötet szerzője Déri Gyula volt, címe pedig: Sirbolt a bálteremben (egy magándetektív naplója) Regény a fővárosi életből. A kiadás éve: 1901.
A cím olyan sokat ígért. Minimum egy zaftos gyilkosságot (sírbolt a bálteremben!), egy magándetektívet (aki naplót vezet!), plusz a fővárosi élet közeli bemutatását (regényformában!). Nem is titkolva arra számítottam, hogy valami nagyon különleges, ritka csemege került a kezembe, amely akár az első magyar krimi is lehet.
Az Előszó végére kiderült, hogy minden igaz, amit addig hittem, csak némileg módosítva. A regény 1900-ban játszódik ugyan, de egy 1868-as eseményt dolgoz fel, Benyovszky László, volt honvédezredes és kormánybiztos titokzatos halálát. Déri Gyula (valószínűleg a későbbi sikeres író, Leidenfrost Gyula apja, valamint egy Petőfi Zoltánról szóló kis kötet szerzője) újságíró volt, a Pesti Hírlap, az Egyetértés, a Nemzeti Újság és a Budapesti Hírlap zsurnalisztája, így a témaválasztás nem meglepő.
Az egyes szám első személyű elbeszélő azért kezd el nyomozni, mert egy lebontásra ítélt egykori kocsma és mulató padlója alatt egy csontvázra bukkantak. Déri az előszóban így fogalmaz: „E ház padlója alatt egy csontvázat találtak. E titokzatos lelet eredetét nyomozni kezdte egy az ilyen rejtélyek iránt érdeklődő ember, aki magát magándetektívnek nevezi.” […] „Az író, kinek a magándetektív rendelkezésére bocsátotta az iratait, nem tett egyebet, mint regényformába öntötte azok anyagát, és érdekes vonásokkal igyekezett megvilágítani azt a kort, melyben a titokzatos tragédia végbement.” Déri azonnal elbújik szerzőként a titokzatos magándetektív álcája mögé, és visszaugrik az időben harminc évet.
Az elsővel az a probléma, hogy nem egyszer hiteltelenné teszi az egész történetet, mert nem tudjuk, ki az elbeszélő, ki ez a nyomozó, ez a magándetektív, és voltaképpen mit akar. Nem tudjuk, miért nyomoz, mi az érintettsége, sőt még a nevét sem tudjuk. Nem a kidolgozott főhőst hiányolom, hanem az indítékok hosszú sorából az elsőt, azaz: miért nyomoz a nyomozó? A másik problémának a harminc éves ugrást találtam (hiszen ekképpen Déri abba a korba helyezi a regény cselekményét, amikor a bűn ábrázolása még nem volt demokratikus), aztán a könyv harmadánál Déri idézni kezd 1868-as lapokból, és ekkor gyanút fogtam. Miután befejeztem a regényt, könyvtárba indultam, ahol kiderült, hogy a Benyovszky László csak álnév, a valódi áldozat Beniczky Lajos volt, akit valóban megöltek 1868 nyarán. Máig tisztázatlan körülmények között. Thaisz Elek főkapitány egyik legnagyobb kudarcaként tartották nyilván, hogy a hatalmas (1500 forintos) nyomravezetői jutalom ellenére sem tudta a rendőrség megtalálni a tettest. Kora és az utókor is politikai indítékot sejtett az ügy mögött, pedig – a regény szerint – Beniczky halálának semmi köze nem volt politikához.
A kötet szellemesen és életszerűen mutatja be az 1868-as nyomozási módszereket, persze feltűnik Thaisz Elek is, és közben párhuzamosan folyik magándetektívünk nyomozása az 1900-as jelenben. Harminc év elteltével nehéz nyomozni, de a névtelen detektívet pénze, ismerősei és szerencséje is segítik. Sikerrel jár, megoldja az ügyet, és mindeközben még a gyilkossággal ártatlanul megvádolt férfi nevét is tisztára mossa, feleségét megmenti a szégyentől, lányát segíti férjhez adni. A történet kerek, lezárt, elmondatott. Mivel Déri történelmi eseményt dolgozott fel, ezért keze kötve volt, munkája inkább nevezhető történelmi oknyomozásnak, semmint kriminek. Ráadásul az áldozat, Beniczky arisztokrata volt, gyilkosa pedig alvilági figura, így a bűn ismét a „kiváltságosok” sajátja. A legfontosabb indok azonban, amely miatt Déri könyve nem lehet az első magyar krimi, egyszerű: az egyik cselekményszálat visszahelyezte egy olyan korba, amikor még szó sem volt a bűn nyilvánosságának demokratizálásáról, és ugyan érezzük, hogy Beniczky-Benyovszky halála szörnyű dolog, a gyilkosság megoldása súlytalan lesz, nincsen semmiféle erkölcsi következménye, hatása még annak ellenére sem, hogy a nyomozó harminckét év elteltével szerencsével jár, és megoldja az ügyet. Déri könyves sajnálatosan súlytalan, és egy történész bizonyára örömmel vetné rá magát a könyvre, hiszen könnyen lehet, hogy a szerző valóban megoldotta Beniczky Lajos halálának titkát, ám krimiként nem állja meg a helyét. Déri láthatóan küzdött a témájával, és annak megírási módjával. Azt is el kell ismerni, hogy az 1900-as években nem volt sok példa, amelyet követhetett volna, így magának kellett kitalálnia egy – ma már teljesen elterjedt –zsánert: a tény- vagy dokumentumregényt. Gyaníthatóan oka, méghozzá jó oka volt annak, amiért a „magándetektív” álarca mögé bújt, talán félt a bosszútól, talán mástól, valószínűleg soha nem tudjuk meg.
A másik kötet még érdekesebb. Elsőként azért, mert a szerzőről, Csomory Gyuláról mit sem tudunk, mindössze annyit, hogy az 1800-as évek végén betyárregényeket írt. Szóban forgó munkája azonban nem az. A Duna titka (bűnügyi regény a régi Pest világából) 1904-ben jelent meg Budapesten, címében sokat ígért, és azt meg is tartotta. 1859 májusában egy iszonyatos állapotban lévő hullát fognak ki a Dunából. Akkor még az osztrák rendőrség volt az úr Pesten, a rendőröket Prottmann-huszároknak hívták (az osztrák parancsnok, Prottmann von Ostereck után), és egy Wolf József nevű főbiztos kezd nyomozni az ügyben. Nem tudni, ki volt Csomory, de olyan frappánsan, hitelesen és összefogottan írja le Wolf helyszínelését, illetve nyomozásának kezdetét, hogy vagy korabeli iratokból dolgozott, vagy netán neki magának volt valami köze a rendőrséghez. Nem tudni, annyi azonban bizonyos, hogy Csomory a remek kezdet után erőteljesen kiereszt. A gyorsan felvázolt, és izgalmasan, pörgősen megírt kezdet után azonnal flashbackbe vált, a cselekmény helyszínét áthelyezi Drezdába, jópár hónappal korábbra – hogy ismét a Jósikát jellemző alaphelyzetben találjuk magunkat. Két barátnő él Drezdában, az egyik ugyan nem arisztokrata, de apjától hatalmas vagyont örökölt, a másik szegény, akinek van egy öccse, egy gonosztevő. Ez az elvetemült férfi megtudja, hogy a gazdag lány halott gyermeket szült, akit a kertben ástak el. Zsarolni kezdi a két nőt, majd belép a képbe egy főrendi katonatiszt, és a többi már ismerős: teherbe esett leányanya, apaságát vállalni nem akaró férfi stb. Bűn az, amit a szegények követnek el a gazdagok ellen. A méretes és alapos flashback után ismét Pestre tér vissza Csomory, ahol végül kiderül, ki a titkozatos hulla. (Az író számlájára kell írni, hogy nem az, akire gondoltam, de a tettest eltaláltam.) A szerző remekül megírt, ügyes és esetenként még izgalmas könyvét azonban – Dériéhez hasonlóan – súlytalanság jellemzi. Sem a bűncselekménynek, sem a nyomozásnak nincs következménye, a világban semmi sem változott azáltal, hogy a gyilkos végzett áldozatával. Az áldozat halála értelmetlen, ahogy gyilkosának tette és végső sorsa is. Nem tudni, mennyi valós alapja lehetett Csomory regényének, de valójában nem is számít. A jó krimi attól jó, hogy az áldozat halála (nyilván más témája is van a kriminek, csak általánosítok) valódi veszteség, amely által a világ erkölcsi egyensúlya kibillent, és ezt csak a nyomozónk tudja helyreállítani. A kor regényeinek problémája nem csak az, hogy a múltban játszódnak, hanem az is, hogy csak eszköznek használják a krimit egy olyan történet elmeséléséhez, amely másként talán meg sem állná a helyét. Éppen a bűn lesz súlytalan, a halál lesz értelmetlen, a nyomozás pedig okafogyott.
7. Egy ultraliberális ügyvéd
„Ott ülök szegényesen butorozott hónapos szobámban és olvasgatom Conan Doyle históriáit. Mondom magamban: ravasz, agyafurt ember lehet az a Conan Doyle! … Leírja a szenzációs, rejtélyes bűneseteket, aztán előrántja az ő mindentudó rendőrügynökét, aki mesés szimattal, csodálatos energiával és hihetetlennek látszó ügyességgel addig-addig nyújtja, bogozza az érdekfeszítő nyomozat szálait, amíg el nem jut velök a magát biztonságban érző gonosztevőig. A közönség mohón falja ezeket az olvasmányokat, el van ragadtatva, és egy pillanatra sem jut eszébe, hogy ügyesen becsapták… A szerző képzeletének nagy tárházából elővesz egy-egy alakot, aki bosszuból, szerelemféltésből, vagy kapzsiságból végrehajtja a bűncselekményt, egyedül, vagy többedmagával. A bűnös személytől jut el a gyilkosságig. Mikor aztán szépen kigondolta a bűncselekményt, annak indító okát és elkövetési módját: megírja az egészet – visszafelé. A gyilkosság színhelyéről jut el a bűnösig. Az ő kopója tehát mindent előre tud, és lassan, de biztosan halad a cél felé. Könnyű neki! … Bezzeg Sherlock Holmessel együtt ő is meg volna akadva, ha azokat a megrázó tragédiákat nem a szerző fantáziája gondolta volna ki, hanem a tragédiák legnagyobb mestere: a mindennapi élet, mint példának okáért az én bűneseteimet” – lamentál A vén kopó című kötet egyik novellájában a főszereplő, Tuzár Mihály detektív.
Nyomozásom ugyanis sikerrel járt, legalábbis majdnem teljes sikerrel. Egy ideje ott sorakozott már a polcon pár gyönyörűen kötött fekete könyv, vastag papírra nyomva, „gyári” ex-librisszel. A sorozat címe: FEKETE KÖNYV – Eredeti bűnügyi és detektív történetek. Már a nyomozás legelején sejtettem, hogy kire, illetve mire fog kifutni a tanulmány, de – ahogy azt lelkiismeretes nyomozóktól megtanultam – sorra kellett vennem az összes verziót. Bizonyos értelemben az összes eddig taglalt szerző hozzájárult ahhoz, hogy 1900-as évek elején egy pesti ügyvéd megírja az első magyar krimi(ke)t.
Dr. Gúthi (máshol csak Gúthi) Soma ügyvéd, világlátott, kozmopolita, korához képest is kiemelkedően liberális és felvilágosult szerző. Gúthi 1866-ban született Tallyán, majd Budapesten lett ügyvéd, méghozzá büntetőügyvéd. A kiváló stílusérzékkel rendelkező fiatalember az ügyvédi pálya mellett hírlapíróként is dolgozott: tárcáit, novelláit főleg a Pesti Napló közölte, és ezek az írások jelentek meg később kötetbe szerkesztve. Gúthi sokoldalú szerző volt, nem csak novellákat írt, hanem színpadi jeleneteket, sőt színdarabokat is, és nem csak egyedül, hanem Rákosi Viktorral (Tartalékos férj, Képviselő úr) és Hegedűs Gyulával (Doktor Szeleburdi) együtt.
Gúthi liberalizmusa már korán megmutatkozott: 1893-ban, alig huszonhét évesen Pax álnéven jelentetett meg egy kis füzetet A polgári házasságról – röpirat. Válasz a magyar klérusnak címmel. Hasonló felvilágosult szemlélettel kezelte a halálbüntetést is, írásaiban rendszeresen annak értelmetlenségét hangsúlyozta, ráadásul nem átallott elmenni a siralomházba, és elbeszélgetni a bitófára várókkal. Népszerű íróként elsőként írt a homoszexualitásról, méghozzá egy frappáns és remekbeszabott kisregényt, de erről később.6
Gúthiban minden megtalálható, amit az eddigi művekben hiányoltam. Az első és legfontosabb, hogy van egy detektívje, egy visszatérő alakja, egy főhőse Tuzár Mihály személyében. Tuzár ráadásul nem tucatdetektív, Gúthi sokat dolgozhatott rajta, mire kitalálta. Tuzár mester ugyanis egy volt bűnöző, akit évtizedeken keresztül üldözött Európa összes rendőrsége, de megöregedett, és arra lett figyelmes, hogy senki sem akar vele dolgozni, ráadásul pénze sincs. A „rablóból lesz a legjobb pandúr” Vidocq-nál már remekül bevált elvét alkalmazva Tuzár Mihály beáll a rendőrséghez, és az írásokban már nyomozóként bukkan fel, aki azért nemegyszer idézi még fel bűnözői múltját. Kivételesen nagyszerű a „Hogyan lettem én detektív?” című novellája A vén kopóban (Kunossy, Szilágyi és Társa, Budapest, 1908). „Ha egy-egy világvárosba érve leugrottam a vonatról, azonnal körülfogott egy csomó detektív és úgy vigyázott minden lépésemre, mint valami királyi hercegre, akit merénylettől féltenek. Teremtő Isten! Be sokszor kifogtam rajtuk. A híres párisi rendőrügynököknek is sok borsot törtem az orruk alá. […] Vén róka vagyok már. Húshagyókedden leszek ötvenkilenc esztendős. Huszonhatot az ötvenkilencből rabságban töltöttem.” Aztán Tuzár mester megelégelvén az éhezést, beállt detektívnek. „Maholnap tizenöt esztendeje már, hogy detektív vagyok. Erős oszlopa a nyomozó hatóságnak, réme a tolvajvilágnak. Ahányszor csak valami rejtélyes, titokzatos ügy kerül a rendőrségre, mindig meghallgatják a véleményemet, kikérik a tanácsomat, és mint gyakorlott, ügyes kopó mindig helyes útra terelem a nyomozást.”
És valóban: Tuzár mester mindig megoldja az ügyet. Mert itt ügyekről van szó, szinte minden egyes esetben gyilkosságról. Gúthi tudta jól, mi érdekli az embereket: gyilkosság, méghozzá olyan, amelyiknek nem kivételezett arisztokrata vagy kissemmizett nyomorult a az áldozata vagy elkövetője. Gúthi egyik legnagyobb érdeme, hogy ő demokratizálta elsőként a bűn nyilvánosságát. Nála is felbukkannak ugyan befolyásos és dúsgazdag emberek, de bűnelkövetőként. Számos írását választhattam volna illusztrációként, de kénytelen voltam a „Megöltek egy leányt” címűnél maradni, mindjárt kiderül, miért. Az áldozat Ladányi Mariska, tizennyolc éves szépség, a József utcában lakott anyjával és mostohaapjával. Szegény család volt a Ladányi, olyannyira, hogy egyik szobájukat ki is adták egy bérlőnek. Aztán Mariskát holtan találták. Az ügyben a helyszínre kiérkező rendőrtanácsos megtudja, hogy a lánynak volt egy vőlegénye, egy Szabó Gergely nevű kereskedősegéd. A rendőrtanácsos azonnal rá gyanakszik, Tuzár mester azonban Mariska mostohaapjára – Varga Bálintra. De Tuzár nem azért vén kopó, hogy mindent elhiggyen, akár még saját magának is, majd Sherlock Holmest idéző logikával és dedukciós képességgel megcáfolja saját állítását. Bebizonyítja, hogy Varga Bálint nem ölhette meg Ladányi Mariskát, s mivel a szerencse is mellé szegődik, megtalálja a gyilkost, Davidov Istvánt, egy kereskedő titkárát, a kiadó szoba korábbi lakóját, aki összeszűrte a levet Mariskával, teherbe ejtette, majd amikor a lány megtagadta a gyermek elvételét, megölte.
Minden itt van, amit eddig darabokban, nyomokban vagy éppen sehogysem találtam az érintett művekben. Ahogy már említettem, Gúthi végre demokratizálta a bűnt, annak nyilvánosságát, szó sincs arisztokratákról vagy nyomorult, nyomortelepen élő szerencsétlenekről. Polgárokról, tisztviselőkről, az átlagos városlakókról írt. jelen novellában az áldozat: egy szegény lány a Józsefvárosból. Vőlegénye: egy kereskedősegéd. A tettes: egy titkár. Az eset bárkivel előfordulhatott akkoriban, éppen ettől lesz súlya az ügynek, ettől lesz fontos a leány halála, aki nem elég, hogy beteg anyját ápolta, de még teherbe is esett. Nem rekvizítuma a jó kriminek a tragikus gyilkosság, de mindenesetre fontos, hiszen ez ad okot az olvasónak, hogy tovább olvasson. (És arról sem szabad elfeledkezni, hogy a statisztikák szerint a gyilkosságok elkövetői és áldozatai az esetek túlnyomó többségében családtagok.)
Tuzár mester nem mellékesen nyomoz, nem műkedvelő módjára, nem fizet az információért, hanem jó kopó módjára addig dolgozik, amíg meg nem találja a valódi tettest. Nem egy ügyben hetekig, hónapokig nyomoz, nemegyszer feljebbvalói utasítása ellenére, és ebben már a modern detektív előképe is egyben, hiszen a kortárs krimi nyomozójának (pl. Marlowe-nak, Scuddernek, Lew Archernek, illetve McBain hőseinek) rendszerint nemcsak a gonosztevővel kell megküzdenie, hanem egyéb akadályokkal is, melyek a főnök zavaros parancsaitól az utcai verésekig terjedhetnek.
Gúthi gonosztevője nem egy bűnözőzseni. Nem képtárat rabolt ki, nem ékszereket lopott, nem pénzt hamisított, hanem megölt egy terhes lányt. A maga módján eszes, de nem észkombájn, éppen ezért nehéz megtalálni Tuzárnak. Gúthi bűnözői nem álruhás nemzetközi kalandorok, nem beszélnek nyelveket, és a legjobb esetben is a Kerepesi úton ismerik ki magukat, és nem Párizsban, plusz Bécsben és még Londonban is, mint a Vörös Pimpernel, Arsene Lupin vagy Vörösbegy.
Gúthi vette a fáradságot, és kitalálta Tuzár mestert. Nem tudom, olvasta-e Vidocq visszaemlékezéseit, de nem is lényeges. Eleve nem egy sablonos detektívet alkotott, hanem egy volt bűnözőt tett azzá, és ettől Tuzár mester igencsak pikáns alak lesz, olyannyira, hogy a szerzőnek azt is elnézzük: itt abba is hagyta Tuzár kidolgozását. De nem is kell ennél több. Tuzár mester hiteles alak, értelmes, remek kapcsolatai vannak, megy a saját feje után, és valahányszor megold egy ügyet, azt érezzük, hogy a világ egy kicsivel megint jobb lett, helyreállt az erkölcsi egyensúly. Még akkor is, ha gonosztevői olyan nyomorultak, mint áldozatuk. Van még valami, ami végképp súlyossá teszi Tuzár mester alakját, nevezetesen az, hogy az igazságszolgáltatás nemegyszer ténylegesen rajta múlik. Tuzár persze nem öl meg senkit, de az összes írásban igencsak nyílt kritikát fogalmaz meg a kor rendőrségével szemben (amiben lehetett valami, hiszen Gúthi büntetőügyekre szakosodott védőként elsőkézből látta a rendőrség és a bíróság működését), és ennek eredményeképpen óvatosan és ügyesen a helyes megoldás felé tereli feletteseit. Tuzár nem gyűlöli a bűnösöket, akiket üldöz, hanem együtt érez velük, és kivételes esetnek kell történnie ahhoz, hogy kilépjen ebből a szerepből. Tuzár nem a gonosztevő miatt lesz érintett az adott ügyekben, hanem az áldozat miatt. Nem két szuperember (szuperdetektív és szuperbűnöző) párharcáról van szó, ahol a bűneset már-már mellékes, még ha gyilkosságról van is szó, hanem arról, hogy a detektív látja az áldozatot, látja a családját, megérinti az áldozat halála, és emiatt nyomoz fáradhatatlanul. Nem vetélytársat lát a bűnelkövetőben, és nem is ellenfelet, hanem az idézett novella esetében egy férfit, aki megölte a lányt, akit előzőleg teherbe ejtett. Ebben áll Gúthi mély humanizmusa, és szinte forradalmian új hozzállása a bűnügyi történetekhez. Neki fontos az áldozat, érdekli őt, törődik vele, és ezáltal az olvasó is ezt teszi. Gúthi másik nagy erénye az, hogy akut társadalmi érzékenységről tesz tanúbizonyságot. Ez nem csoda, hiszen ügyvédként mindent látott, amit akkor látni lehetett, és társadalmi érzékenységében ott a helye a kor két kiemelkedő kriminalistája/szociográfusa, a Tábori Kornél-Székely Vladimir kettőse mellett.
A Gúthi-féle társadalomkritika a nyugati krimiben is későn jelenik meg, elsőként Dashiell Hammettnél, majd kettéválva az ún. keménykötésű krimik (Ross MacDonald, Lawrence Block, Mankell Henning vagy éppen Dennis Lehane) és a bűnregények szerzőinél (David Goodis és Charles Willeford) lesz a történet elengedhetetlen részévé. A FEKETE KÖNYV-sorozat ötödik köteteként jelent meg szintén 1908-ban a Homosexuális szerelem, amely hossza miatt inkább kisregény, mint hosszú novella. Gúthi nem árult zsákbamacskát, rögtön közölte, miről szól a könyv, és hosszasan írt a jelenségről a kisregény előszavában. Freud elmélete akkoriban még nem terjedt el Magyarországon, így Gúthi érthetően Krafft-Ebingre hivatkozott, sőt rajta kívül számos szerzőre, ami komoly felkészültséget és kutatómunkát feltételez. A kisregény egy megházasadott homoszexuális fiatalember története, aki meghasonlott önmagával, ám mégsem ő lesz gyilkossá, hanem a szeretője. Gúthi nagyon érzékenyen és intelligensen kezeli a témát, persze sok butaságot is összehord, de ez megbocsátható, hiszen akkoriban ez egy súlyosan félreértelmezett és kényes téma volt. (Olyannyira, hogy a második világháború végéig a „szodómia” bűncselekmény volt, külön detektívcsoport üldözte a homoszexuális férfiakat.)
Gúthi mindezeket a történeteket tisztán, világosan és egy profi magabiztosságával mondja el. Stílusa nemegyszer kedélyes, anekdotázó, és ebből azóta sem nagyon tudott kinőni a magyar krimiszerző. Az mindazonáltal szomorú, hogy Gúthi a sorozat után nem írt több ilyen tárgyú könyvet (én legalábbis nem találtam) – és követője sem akadt. A magyar szórakoztató irodalom legnagyobbjának tartott Moly Tamás legemlékezetesebb szereplője Vörösbegy, egy jólelkű és furfangos nemzetközi kalandor. (Akár Moly is világhíres lehetett volna, Orczy Emmának szerencséje volt csupán. A Vörösbegy-sztorik egy fikarcnyival sem rosszabbak a Vörös Pimpernelnél, sőt.) Tábori Kornél lassan kihátrált a bűnügyi riportokból, és bár rengeteg könyvet írt, krimit soha. Fröhlich János, rendőri riporter, Conan Doyle feltétlen híve, a Detektívkrónika című periodika szerzője és szerkesztője az 1900-as évek legelején ugyan írt bűnügyi történeteket, de azok megtörtént esetek nem túl ügyes megregényesítései voltak. Gúthi Soma így egyedül áll mint krimiszerző. Az ő írásai izgalmasak, érdekesek, fontosak, szórakoztatóak, és Gúthi nemcsak az első magyar krimiszerző jogán érdemelne meg egy alaposabb tanulmányt, hanem ragyogó tollú íróként is, aki bóhozatok és vígjátékok mellett komoly és fontos történeteket írt, melyek szociográfiai szempontból is jelentősek.
8. Egy paradigmáról
A tanulmány megírása során egyre-másra botlottam bele olyan tanulmányokba, amelyek számomra egészen szokatlan módon tárgyalták a krimit. Hol egyfajta intellektuális játékként olvasó és szerző között, hol szereplői szempontjából statikus műfajként, mire elkezdtem visszafejteni az okfejtések szövetét. Megdöbbenve láttam, hogy a kortárs magyar irodalomtörténet – azon túl, hogy méltatlanul keveset foglalkozik a krimivel, a bűnügyi irodalommal – teljesen hibás és idejétmúlt alaptételből indul ki. Sokan hivatkoznak Poe-ra és Borgesre, akik valóban egy intellektuális játékot láttak a bűnügyi történetekben. Poe erős százötven éve halott, Borges pedig ugyan maga is írt krimiket, ám azokat paródiának szánta, és kevés bizonyítékát látom annak, hogy közelről kísérte volna figyelemmel a krimi fejlődését.
Ugyanis a krimi az egyik legprogresszívebben fejlődő műfajok egyike. Az elmúlt ötven-hatvan évben a krimi lett a társadalmilag legérzékenyebb zsáner. Hihetetlenül gyorsan válaszol a modern kor problémáira, roppant sokrétű, és nagyon alkalmazkodó. Súlyos hibának tartom, hogy a magyar irodalmárok túlnyomó többsége még ezen elavult viszonyrendszer alapján értelmezi a krimit. Mindenhonnét a reménytelenül elavult Keszthelyi Tibor reménytelenül elavult könyvei köszönnek vissza. A recenzorok és elméleti szakemberek gyakorlatilag S.S. van Dine 1928-ban papírra vetett szabálygyűjteménye alapján elemzik a krimiket, amelymár akkor idejét múlt volt, hiszen Dashiell Hammett a húszas évek végén ereje teljében írta a jobbnál jobb ún. keménykötésű novellákat.
Azon lassan szerencsére túllépünk, hogy a krimi „alantas” műfaj lenne, de ez nem elég. A krimi rengeteget fejlődött, módosult Poe és Borges óta. És évről évre fejlődik, változik, módosul. A magyar kritikusok javarésze szerint a krimi még mindig a Morgue utca sarkán áll, és azt igyekszik eldönteni, hogy most akkor értelmes és komoly műfaj legyen-e, vagy csak bohó és alantas szórakoztatás. Itt az ideje a paradigmaváltásnak.
Varga Bálint
1 Ehelyütt kell megjegyeznem, hogy a magyar krimi létével/nemlétével 2005-ben az Agave Könyvek gondozásában megjelent, Magándetektívek című könyvemben már foglalkoztam „A magyar krimi hiányáról” címmel, az alábbiakban többször is idézek abból a tanulmányból.
2 Irodalomtudományi közlemények 2001/5-6.
3 A Tudás Fája, Szabadka 2002.
4 ld. A Hamu és Gyémánt magazin 2008 tavaszi számában megjelent „A budapesti prostitúció története” című cikkem vonatkozó részét.
5 ld. a szindikátusról írott cikkemet a Hamu és Gyémánt magazin 2007 őszi számában „A Helyszínelők” címmel.
6 Gúthi bibliográfiájával kapcsolatban félig-meddig sötétben tapogatózom, ugyanis szekunder irodalma gyakorlatilag nincs, művei fellelhetetlenek, még aukciókon is ritkán fordulnak elő, bibliográfiáját senki sem állította össze. Ez talán azért is lehet különös, mert sok olvasónak ismerős a neve, nem véletlenül. Lánya Devecseriné Gúthi Erzsébet volt, unokája pedig Devecseri Gábor.