Szerző: Bálint

Peter Brenner igazi nagymenő ügyvéd: irodáját a legnagyobbak bízzák meg, ő pedig mindenkit kibeszél a bajból. Porschét vezet, a legdrágább öltönyökben jár, a legelőkelőbb estélyekre és vacsorákra hivatalos, hatalmas házban lakik, amit a méregdrága ízléssel bíró, felső osztálybeli felesége rendszeresen felújít. A titkárnője természetesen a szeretője, de azért mindent megtenne két gyönyörű lányáért. Legújabb védence azonban kibillenti a komfortzónájából: az egykori prostituált és heroinfüggő, mára lelkes kutatóorvos Magdalena Becker megölte a hírneves professzor férjét, aki anno kimentette a nyomorból és lecsúszásból. De vajon miért tette? Tényleg a pénzre utazott? Aki egyszer drogos volt, mindig drogos marad? Brenner főnökének ellenszegülve is próbálja kideríteni az igazságot, ám a végére annyira belekeveredik a bajba, hogy az ő élete is örökre megváltozik…

Az elmúlt időszakban próbáltam aktívabban nyitni a krimik irányába, és Molnár T. Eszter könyve kifejezetten jó választásnak tűnt. Az írónő korábban írt már ifjúsági regényt és disztopikus/szépirodalmi novellafüzért is, úgyhogy láthatóan szeret próbálkozni új műfajokkal – bíztam benne, hogy a kísérletezés eredményeként valami izgalmasan eredeti született, ami úgy használja a krimik eszköztárát és bevett toposzait, hogy közben valamennyire túl is mutat rajtuk. Vártam valami egyedi ízt, ami kiegészíti a bűnügyi regényt, amitől utóbbira sem lehet olyan könnyen a „szokványos” jelzőt rámondani. Mindezt csak azért tartom fontosnak elmondani, hogy megindokoljam, miért csalódtam: a Szabadesés ugyanis bár meglebbent a fentiek közül valamit, valójában én egy pillanatig sem éreztem azt, hogy nem szokványos krimit olvasok. Sőt, a helyzet talán még ennél is rosszabb: végig az járt a fejemben, hogy még a „átlagos” krimik között sem tudna igazán kitűnni.

A legnagyobb problémám pont az előbb említett eredetiség hiányával volt. Annyi közhelyet érzékeltem (legyen szó akár a cselekményről, akár a karakterekről), hogy az már-már szándékosnak tűnik. Mintha direkt lett volna ennyire kiszámítható minden konfliktus: mindig az a megoldás került elő, ami számomra leginkább magától értetődött, minden szereplő pont úgy cselekedett, ahogy azt vártam, ez pedig nem csupán megölte a nyomokban előbukkanó izgalmat, de a történet esetlegesen érdekesnek ígérkező elemeit (mint a Germánia Testvériség vagy az utolsó száz oldal akciójelenetei) is egyszerű klisévé silányította. Olykor eléggé nehezemre esett komolyan venni a regényt, amikor az új történések kapcsán az első, ami az eszembe jutott, a beletörődő-unott „hát persze!” volt, és nem az őszintén csodálkozó-meglepődő „nahát!”.

Ami viszont váratlan, hogy ennek ellenére is élveztem az olvasását. Hiszen Molnár T. Eszter remekül ír: az a minimum, hogy erős a stílusa, hogy jól van felépítve a szöveg, vagy hogy visz magával a lendület előre, de közben egészen megragadó, ahogy bevezet minket Brenner életének felső osztálybeli posványába. Talán ezek a részek a regény legerősebb pillanatai: bár ugyanúgy főként sablonokból építkezik, mégis lelkesen merülünk el Brenner gondolataiban, egyre ridegebb és valójában sosem boldog házasságának mélységeiben, az apró, felszabadult percekben a nővérével és annak fiával. Molnár érzékletesen festi meg ezt a burokba zárt, felszínes világot, ráadásul szerintem itt még a közhelyek is a segítségére vannak – már előbb tudjuk, milyen ez a társadalom, mint ahogyan az le lenne írva, amikor pedig felbukkan, az olvasmányélmény visszaigazolja az elképzeléseinket, így erősítve a hatást (az persze más kérdés, hogy ez szándékos-e).

A végére egyre thrilleresebbé váló cselekmény szerintem így igazán feszültté vagy izgalmassá nem válik (a megoldások sem tartogatnak különösebben nagy meglepetést), még azt sem mondanám, hogy különösebben új dolgokat tudunk meg a német társadalom vagyonosabb feléről, viszont legalább kellemesen szórakozunk, amint követjük Brennert ebben a hálóban. Femme fatale, drogok, kokainos bulik és akvamarinkék járólapok; fehér férfiak, látszat-életek és elfojtott indulatok – mindez a Szabadesés, és egy kicsit még több is. A hagyományos krimik kedvelőinek bátran ajánlható regény.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Sok zsánerrel próbálkozott eddig az újabb (1989 utáni) magyar krimi. És voltaképpen mindegyikben kudarcot vallott. Csak vázlatosan jött össze a történelmi krimi (Baráth Katalin, Kondor Vilmos), miként a mai realista is (Kolozsi László); és a leghitelesebb próbálkozás inkább lírikus én- és bűnregény, mint krimi (Babiczky László: Magas tenger), amelyben a kriminalisztikai szál jelentéktelen.

Paradoxnak tűnik, de talán mégis igaz: a kudarcok fő oka, hogy az írók magyar anyaggal próbálkoztak. Ami máshol természetes (izlandi olvasónak izlandi miliőben játszódó regényt stb.), az nálunk félresiklott. Már a főhős kiválasztásakor borul az egész: a rendőrség iránti undor és gyanú miatt nálunk nem lehettek állami alkalmazottak főszerepben, de jogászok, bírók, ügyvédek sem; magánnyomozók sosem éltek idehaza, így maradt a szinte egyetlen lehetőség, az újság­író alakja. És valóban ők lépnek fel a felsorolt szerzők műveiben. De ekkor megint hiányzik az alapvető vonás: a hősök szabadságfoka nálunk a nulla felé tendál, különösen az utóbbi időkben, amikor az újságírás alapjait is eltörölte a rendszer.

Így íróilag hasznos döntés, hogy Molnár T. Eszter a mai Németországba teszi regénye színterét. Szereplői zömmel németek, kivétel a titokzatos szajha, Magdalena Becker, aki félig magyar. De akkor mennyiben magyar ez a krimi? Éppen csak. Viszont, mivel a szereplők szabadságfoka nyugat-európai (a nyomozó itt ügyvéd), minden erőltetés és kényszeredettség nélkül gördül előre az elég leleményes cselekmény. A bűnösök lelepleződnek, de közben Peter Brenner, az ügyvéd élete szilánkokra hasad. Vagyis valamiféle lélektani családregény is el van rejtve a könyvben, ami növeli értékét, miként az alapos német helyismeretet mutató miliőrajz.

Igazából egyetlen szó festi a legtalálóbban Molnár T. Eszter munkáját: tehetség.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

A regény tökéletes képet fest arról, hogyan válhat valakinek a kárára a múltja még akkor is, ha a jelene makulátlan, valamint arról is, hogy nem csak a vagyoni, hanem bizony a kapcsolati tőke és a társadalmi rang is korrumpálhatja az igazságszolgáltatást, és torzíthatja az igazságképünket.

---

Furcsa helyzetben van a krimiirodalom. Egyfelől a külföldi (főleg angolszáz) bűnügyi vagy thriller műfajú regények szinte minden kiadó kínálatában megtalálhatóak, nem is említve az időről időre megújuló külsőt és formát kapó Agatha Christie-életműsorozatot vagy a skandináv krimik iránti lankadatlan érdeklődést. Másfelől azonban a magyar irodalomban egy-két kósza próbálkozástól eltekintve a bűnügyi regény gyakorlatilag mellőzött műfaj, bár valójában hagyománya sem alakult ki.

Molnár T. Eszter, aki Margó-díjra jelölt, fiataloknak szóló sorozata, az Egy majdnem normális család által vált ismertté, mégis ehhez a műfajhoz nyúlt, amelynek egy klasszikus noir krimi lett a végeredménye, annak minden visszatérő elemével együtt.

Ott van Peter Brenner, a nyomozó, jelen esetben egy ügyvéd, aki egyfelől próbálja egyben tartani darabjaira hulló magán- és szakmai életét, miközben egyre sűrűbben kell kockára tennie és mérlegelnie azokat az elveket, amelyek szerint eddigi életét alakította. Walter Becker, az áldozat, akinek a halála ugyan vet fel kérdéseket, de a férfi szakmai és társadalmi helyzete elhallgattatná a válaszokat. A gyanúsított, Magdalena Becker, pedig a femme fatale, a nő, akinek sötét múltja miatt a jövője sem fest túl fényesen. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a negyedik szereplőről, Heidelbergről sem, a városról, ahol folyton esik az eső, minden szürke és lélektelen.

Egy műfaji regény esetében ritkán az a fontos, hogy az adott írásmű mennyire újítja meg a műfaj eszközkészletét; sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a szerző mennyire tudja saját formájára alakítani ezeket az egységeket. Molnár T. Eszter pedig ebben nagyon erős, a zsánerfigurák életre kelnek, a történetben pedig egy idő után a nyomozással egyenrangúvá emelkedik a magánéleti szál is. Peter Brenner ugyanis ügyvédi hivatása mellett kétgyerekes családapa, aki rádöbben, nem biztos, hogy a megfelelő nőt vette el feleségül, ehhez pedig, egy jó noirhoz méltóan, szép lassan hozzátársul az önpusztító életmód is. Magdalena Becker is jóval összetettebb, mint egy búgó hangú, veszedelmes női szereplő. Az ő karakterén keresztül egy olyan bevándorló nőt ismerünk meg, aki egy elhibázott, droggal és prostitúcióval átitatott fiatalkor után a Walter Beckerrel kötött házassága az újrakezdést jelentette – bár az új élet nem biztos, hogy jobb élet lett. Amikor azonban a férfit szíven szúrják, a felesége pedig ott áll felette, előtörnek mindenkiből az előítéletek a nővel szemben, amelyek alól mintha csak Peter igyekezne mentesíteni magát, talán nem is ok nélkül. Magdalena ugyanis nem a megmentésre váró hercegkisasszony, hanem egy erős és határozott nő, aki önmaga is látja és belátja a hibákat, amelyeket elkövetett, és aki képes lenne a saját és a mások érdekében áldozatokat hozni.

Egy jó krimi felvet társadalmi kérdéseket is, egy jó noir pedig ezeket a problémákat kiábrándultan, értékvesztetten ábrázolja. A regény tökéletes képet fest arról, hogyan válhat valakinek a kárára a múltja még akkor is, ha a jelene makulátlan, valamint arról is, hogy nem csak a vagyoni, hanem bizony a kapcsolati tőke és a társadalmi rang is korrumpálhatja az igazságszolgáltatást, és torzíthatja el az igazságképünket, még akkor is, ha a nyomok egyértelműen arra mutatnak, amit nem kívánunk meglátni. Ezzel kapcsolatban elgondolkodtató, hogy a kiönteni készülő Neckar vajon csak a nyomasztó hátteret kívánja erősíteni, vagy a duzzadó gonoszságot, bűnt és az önazonosság elvesztését kívánja szimbolizálni.

A regénynek azonban vannak apró hibái is. Miközben a leíró részek az első mondattól kezdve lágyan hömpölyögnek és olvastatják magukat, a párbeszédek a könyv elején megbicsaklanak, néha visszavetik a lendületet. Miközben a regény közepétől nyilvánvalóvá válik, hogy Peter magánélete egyáltalán nem fog jól alakulni, az, ahogy Molnár T. Eszter darabokra robbantja az életét, kissé túlzásnak tűnik, és a kötet végére rettenetesen maga alá gyűri az amúgy sem napfényes regény hangulatát. Végül pedig az antiklimatikus végkifejlet, amely egyfelől sokkal jobban passzol a regény egészéhez, mint egy nagy, dramatikus, szemtől szemben zajló párbaj, mégis valahogy hiányérzetet hagyhat az olvasóban. Annak ellenére, hogy Peter az egész regény folyamán valóban aktív módon, cselekvő karakterként nyomoz, az ügy megoldásában (már amennyire meg lehet oldani egy olyan ügyet, amivé Walter Becker meggyilkolása fajul) mintha mégsem játszana aktív szerepet.

Mindezek ellenére Molnár T. Eszter Szabadesése kiváló regény, amely remélhetőleg egyrészt megtalálja a közönségét, másfelől pedig talán egy újabb lépés lesz ahhoz, hogy a magyar irodalomban is fokozottabban legyen jelen az igényesen megírt krimi műfaja.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Baljósan forró nyári este a Trombitás-kertben. A kések a kolbászos pizzába hasítanak, a limonádé pezseg a poharakban. Hét magyar krimiíró ül egy asztal körül. A gyilkosság módját latolgatják. A célkeresztben egy kritikus. Bűne, hogy megint feltette az unalomig ismételt kérdést: létezik-e magyar krimi?

A magyar krimi jelenlétét rengeteg gyanakvás övezi mind a könyvkiadók, mind a kritikusok részéről, amit aztán az olvasók is átvesznek. A műfaj hazai megformálása körüli előítéletek eloszlatásához nem elég, hogy évente tucatnyi könyv jelenik meg magyar szerzők tollából. A kritikusok azt firtatják, tényleg elég magyar-e a magyar krimi, abból a téves előfeltevésből kiindulva, hogy magyar környezetben játszódó történetet, amelyben a magyar rendőrség szerepel, nem lehet írni. Ennek oka többek szerint hazánk 20. századi történelme, pontosabban az, hogy a kommunizmus majd az államszocializmus alatt működő rendőrség nem lehetett és nem lehet az igazság bajnoka.

A kiadók, ha meg is jelentetnek krimit magyar szerzőtől, azt úgy reklámozzák, mintha a mű igazából nagyobb nemzetközi trendbe illene. A „skandináv krimi” márkanév gyakori használatát hazai művekre nemcsak nevetségesnek gondolom, de elhibázottnak is. Fenntartja a problémát, hiszen a csalódás garantált: a címkézés olyan olvasói elvárást teremt, amelynek a magyar krimi természetesen nem tud megfelelni. Ennél szórakoztatóbb csak a Miss Marple-párhuzam. Amint felbukkan egy nőnemű nyomozó, azt valaki azonnal Agatha Christie örökzöld alakjához fogja hasonlítani, hiába az összes lehetséges történelmi és kulturális különbség.

Felénk – magyar krimiírók felé – az üzenet az, hogy a magyar krimi magyarságát ha szégyellni nem is, de magyarázni biztosan kell. A mi történeteink és szereplőink hitelességét az olvasó és a kritikus árgus szemmel vizslatja. Ha el akarjuk érni, hogy műveinkről jelentősebb orgánumokban jelenjen meg írás, akkor nekünk kétszer olyan jól kell teljesítenünk, mint angol, amerikai vagy skandináv kollégáinknak. És megértően kell fogadnunk az újra meg újra nekünk szegezett kérdéssorozatot, hogy 1. miért írunk krimit, 2. miért vagy miért nem magyar környezetben játszódik a cselekmény, és 3. szerintünk létezik-e a magyar krimi.

N. Nagy Zoltán első krimije, a Keselyű amellett, hogy remekül megszerkesztett és fordulatos történet, briliánsan megfelel a magyar krimiíróval szemben támasztott elvárásoknak. A szerző biztos kézzel rajzolja meg a sorozatgyilkost üldöző nyomozócsoportot, és ettől lesz a magyar rendőrség a könyv leghitelesebben ábrázolt szereplője. Az olvasóban már az első oldalakon az a benyomás támad, hogy az elbeszélő mindent tud a szervezet működéséről, ezért elfogadja azt – a könyvpiac szerint még mindig anomáliának számító – az alaphelyzetet, hogy a krimi Szigetszentmiklóson kezdődik.

A műfaj megköveteli, hogy az olvasó elfelejtse, a rendőrség a krimiben ugyanúgy fiktív, mint maga a gyilkos. N. Nagy azt az érzetet kelti, hogy a szervezet minden titkába beavat, majd, amikor nyomozócsoportja tettre kész, akkor kiemeli őket ebből a hitelesen ábrázolt világból. A krimiírás egyik jól ismert trükkjével él: a bűncselekmény súlyosságára való tekintettel különleges nyomozócsoportot hoz létre, melyre nem vonatkoznak a szervezet szabályai. Majd ügyesen beemel egy amatőrt is, hogy az olvasót még közelebb hozza a nyomozás izgalmához.

A krimi nyelvi megformáltsága, a sok rövidítés és a szakzsargon használata úgy erősíti a hitelesség látszatát, hogy közben az olvasó nem azt érzi, hogy a magyar rendőrség működésének nagy enciklopédiáját olvassa, hanem azt, hogy ismerős térben mozog és ő maga is részese a nyomozásnak.

N. Nagy legnagyobb bravúrja, hogy az elbeszélő tökéletesen egyensúlyoz a hősalkotás és a kritikus hozzáállás között. Nyomozói klasszikus értelemben vett hősök, akik elhivatottak és hűségesek a szervezethez, de szenvednek annak hibás működésétől és korlátaitól.

A történet hitelességét növeli az is, hogy a magyar környezet ábrázolásánál a szerző hasonló eszközzel él. A komoly tudással és rendkívül jó tollal megírt leíró részekbe mértékkel csepegteti az úthálózattal, a közkórházakkal, a bürokráciával vagy akár a focival kapcsolatos kritikát. A könyv néhány pontján viszont ez a távolságtartás zavaróvá válik. A „Magyarországon” helyhatározó és a „magyar” jelző gyakori használata néhol azt az érzetet keltette bennem, mintha az elbeszélő feltételezett olvasója külföldi lenne. Azt gondolom, hogy ez a ritkán előforduló egyenetlenség épp abból a vágyból fakad, hogy a történet hitelessége megfeleljen a magyar krimivel szemben támasztott magas elvárásoknak.

A könyv alcíme – A Babits-gyilkosságok – igazi csemegét ígér az irodalmat kedvelő olvasónak. És ezt az ígéretét száz százalékig beváltja, de úgy, hogy közben nem hagyja cserben azokat az olvasókat sem, akik a krimit a fordulatos cselekmény és a borzongás kedvéért veszik a kezükbe. A rendkívül izgalmas Babits-szál megalkotása mögött ugyanazt a komoly kutatómunkát látom, amelyen a rendőrség megformálása is alapszik. Ez teszi hitelessé N. Nagy könyvét, amelyben nincsenek félmegoldások.

A párbeszédek és a leíró részek arányosan váltakoznak, a szöveg szépen gondozott. A függővégek – cliffhanger! –  jól vannak elhelyezve, megfelelően adagolják a feszültséget. A belső monológokból kilógó, dőlttel szedett mondatok elhelyezése nem szerencsés azonban, azt ügyesebben lehetett volna belevarrni a szövegbe.

A szereplők ábrázolása hiteles – ugyan a főhős motivációja néha nem teljesen meggyőző –, de a nőalakok kevésbé összetettek. Talán ennek köszönhető, hogy a Babits-szál egy-egy mozzanatánál is hiányoltam az árnyaltabb megközelítést.

Nem szeretek krimit újraolvasni, és ez alól csak Stieg Larsson trilógiája a kivétel. N. Nagy könyve azonban másodszorra is nagyszerű olvasmányélményt nyújtott, mert a szerző nagyon komolyan veszi a műfajt, amelyben alkot. A Keselyű N. Nagy első megjelent kötete, de nem a semmiből jön. Egyperces krimik címen futó blogja feldolgozta az elmúlt évtizedek minden nagyobb bűnügyét.

Egy forró nyári délutánon valóban találkoztunk heten, magyar krimiírók a Trombitás-kertben. Pizzánkra várva azonban nem azt fontolgattuk, hogyan végezzünk a következő kritikussal, aki megkérdőjelezi a magyar krimi létezését. Arról beszélgettünk, hogyan lehetne a magyar krimivel szemben minimum gyanakvó, ha ugyan nem ellenséges könyvpiaci környezetben szakmai kört kialakítani.

N. Nagy Zoltán már megalapozta a szakmai párbeszédet azzal, hogy – mint a limonádé felett kiderült – mindannyiunk művét olvasta. Én ezzel az írással rovom le tartozásomat, és nemcsak várom a folytatást, amely már készül, de egészen biztos vagyok abban, hogy a magyar krimiírás egyik nagy életműve indult el a Keselyű megjelenésével.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Magyar krimi. És nem Kondor Vilmos írta. De még csak nem is Baráth Katalin. Sőt, nem is történelmi detektívregény: a jelenben játszódik. Az ilyenfajta könyveket két kézen is meg lehetne számolni. Ha pedig a meghatározáshoz még azt is hozzátesszük, hogy a kötet legyen izgalmas, olvasmányos, valószerű és játszódjon legalább részben a mai Magyarországon, valószínűleg már egy kéz is elég lenne… A Pacskovszky-testvérpár vaskos könyve azonban tökéletesen megfelel mindezeknek az elvárásoknak. Magyar, de érdekes. Elvisz külföldre is, de hitelesen és valószerűen. Nyomozós krimi, de telve van thriller-elemekkel. Jól megírt, ugyanakkor filmszerűen érdekes. És: teljesen eredeti. A Nő kutyával és holddal a modern magyar krimi klasszikusa lehet – máris, akár már pár hónappal a megjelenése után.

Gimes Emma Nagy-Britanniában él. Buzgón tervezgeti közös életét partnerével, Rayjel, aki elviszi egy skóciai kirándulásra. Inch Kennethnél aztán sok minden történik: többek közt meghal egy nő. Továbbá itt fut össze Emma a vonzó fotóssal, Alan Hunterrel, aki képet készít róla. S bár többé nem találkoznak, Emma rájön, a jövőjében nincs helye Raynek. A történet tíz évvel később folytatódik. Emma, a rendőr főhadnagy ismét a határán van annak, hogy kilépjen addigi életéből. Még mindig magányos, ráadásul mélyen megrázza, hogy legjobb barátnője családon belüli erőszak áldozata lesz. Főnökei úgy ítélik meg, hasznos lenne számára egy kis környezetváltozás, így azután elküldik egy londoni bűnmegelőzési konferenciára. És ekkor ismét feltűnik az életében a titokzatos Alan… Ám mielőtt még jobban megismerhetnék egymást, a férfi eltűnik. Emma tudni akarja, ki is valójában Alan, aki a Magányos nő kutyával és holddal című fotót készítette róla. Az angol rendőrség azonban elzárkózik. Emma magánnyomozásra kényszerül, ám minél többet tud meg Alanről, annál inkább veszélybe kerül az élete: s végül menekülnie kell…

A kötet szerzői fivérek. Pacskovszky József filmes és forgatókönyvíró: látomásszerű, költői játékfilmjei 2000-ben Balázs Béla-díjat hoztak neki. Az új évezredben a krimi filmes műfajával kísérletezik és Angliában tanít filmkészítést. Pacskovszky Zsolttól, aki író és műfordító, sok könyvet találhatunk a könyvesboltokban. Egyrészt folyamatosan fordít Boris Viantól Georges Simenonon át Timothée de Fombelle-ig, a kémregénytől a szépirodalmon át a gyerek- és útikönyvekig, másrészt maga is ír: még emlékszem, milyen izgalmas volt összefutni a könyvtárban Moribond című „regényfilmjével” (nem egészen tudtam hová tenni, de vitathatatlanul élveztem!), mostanában pedig a kamaszok és tinédzserek találkozhatnak a könyveivel, főleg a Móra Kiadónál (ilyen a nagy sikerű Szabadesés, vagy a Hogyan élheted túl, ha rád száll az osztály? és más Lélekdoki-kötetek). Már több forgatókönyvet írt a testvérével, de a Nő kutyával és holddal az első közös regényük.

Nem tudom, milyen munkamegosztással dolgoztak a krimijükön, de a végeredmény igazán meggyőző és különleges lett. És persze meglepően eredeti. Nem is igazán értettem, miért fogalmazott úgy a kiadó a fülszövegében: „A Pacskovszky fivérek bemutatkozó regénye rózsaszín felhős romantikus történetként indul, ám a komor hangulat, a baljós előjelek, a szereplők rejtett szennyes szándékai hamar kizökkentik az olvasót a komfortzónájából.” Én semmiféle rózsaszín felhőcskékkel nem találkoztam: hiszen már az első lapon Unity Mitfordról, az angol nácizmus tragikus fekete angyaláról esett szó, a negyediken pedig mindjárt váratlan haláleset történt… A komfortzónámból sem estem ki, mivel krimis thrillert vártam, s azt is kaptam: ez a kiszámíthatóság néha igazi megkönnyebbülés a posztmodernül és kényszeresen állandóan meglepetést okozni akaró modern irodalomban. Összességében kőkemény, nem annyira noiros, mint inkább csak nagyon szuggesztív hangulatú thrillernek éreztem a kötetet, amelyben azért a krimis nyomozásnak is jutott hely. A pergő cselekmény, a váratlan fordulatok, a kiválóan (bár néhol túl részletesen) ábrázolt fő- és mellékszereplők mindvégig lekötötték a figyelmet, sőt, még azt is elérték, hogy a (talán túl gyakori és) gyors helyszín-, szereplő- és cselekményváltások ellenére is igazán olvasmányos és lebilincselő maradt a kötet.

Épp ezért mindenkinek ajánlom, aki úgy gondolja, hogy a magyar krimi épp olyan jó kell, hogy legyen, mint a külföldi. A Nő kutyával és holddalnak nem kell semmit elnézni vagy megbocsátani: helyt áll magáért, s izgalmas szórakoztató olvasmányként várja reménybeli olvasóit – akik, remélem, minél többen lesznek.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Brüsszel. Egy esős novemberi nap a komor irodaházak dzsungelében. Úgy tűnik, a munkába igyekvő tisztviselőknek ez is csak egy átlagos hétfő lesz a sok közül, amikor az igazságért, az emberi jogokért harcolhatnak. Ám minden fenekestül felfordul, amikor egy férfi lezuhan a Berlaymont 13. emeletéről.

A könyv fülszövege szerint, ez a szerző első regénye, és bár akadt benne számomra néhány zavaró elem, azt kell mondjam, erős kezdés. Szerencsés Dániel egy olyan világba kalauzolja el az olvasót, ahova csak kevesek, komoly megkötésekkel tekinthetnek be. Mindennek megvan a maga helye, szabályok hálózzák be az intézmény működését.

Tóth Tamás, a magyar ex-hírszerző ebben a közegben dolgozik az Európai Bizottság Biztonsági Szolgálatánál. Épp az utolsó hetét tölti a Berlaymont épületében, amikor megbízzák az öngyilkosságnak tűnő eset vizsgálatával. Tamásnak válaszokat találnia a honfitársa, Birtalan András halálára: miért vetett véget az életének? Mi volt az, ami ennyire megrázott egy magas beosztású, magyar származású tisztviselőt? Biztos, hogy önszántából ugrott le a 13. emeletről?

Bár Tamás tudja, hol van az a határ, ahol meg kellene állnia, az igazság felderítése érdekében túllép a hatáskörén. Ezzel elindít egy olyan lavinát, ami akár többeket – beleértve Tamást is – maga alá temethet.

A szűnni nem akaró eső, a mocskos utcák, az épületek leírása megadja az alaphangulatot,  és közben a felszínen úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van. A történet néhány figurája ennek a látszatnak a fennmaradásáért bármit megtenne, súlyos konfliktusokat okozva ezzel. Lassan pedig az is világossá válik, hogy az emberi jogokért folytatott nemes harc mögött, a korrupció is felsejlik.

A történet ráadásul komoly társadalmi kérdéseket feszeget, bátran beemeli az LMBT közösséget is. A kötet több ponton is foglalkozik velük, és bár Tamás nem rajong értük, később éppen ez válik egy fontos szállá. A nyomozó kezdeti előítéletei is változnak, ahogy megismer olyan személyeket, akik nyíltan vállalják a másságukat.

Szerencsés Dániel ügyesen épít a szokásos műfaji elemekre: a nyomozó egy kívülálló, aki egyik rendszernek sem tagja (Magyarországon nem volt igazán otthon, Brüsszelben pedig végképp nincs semmilyen kapaszkodója, ráadásul olykor nyelvi korlátokba ütközik), nincs családja, de a nyomozás során lesz egy társa, aki a segítőjévé válik. Kissé talán megalapozatlannak tűnik az együttműködésük, ám érdekes interakciók alakulnak ki köztük, formálva ezzel egy kicsit Tamás jellemét (igaz, komoly jellemfejlődésről nem lehet beszélni). 

A regény néhány pontján Kondor Vilmos történetei jutottak eszembe. Bár A 13. emeletnél történelmileg más korszakban járunk, Gordon Zsigmond és Tóth Tamás karaktere mutat bizonyos egyezéseket (a különböző szenvedélyek, a karakter jelleme). Ez persze detektívtörténeteknél nem csoda, hiszen meghatározott elemekre építenek, a műfaj állandó jegyei azok, amik megadják a maga szépségét.

A regény nem egy Agatha Christie-féle analitikus detektívtörténet, hanem egy hard-boiled krimi (kemény krimi), ahol a világnak minden hibája felsejlik. Nincsenek egyértelműen jó karakterek, erkölcsileg senki sem feddhetetlen, és mindenki a saját boldogulását keresi – van, aki ezért bármit feláldozna. A nyomozó személye is kifogásolható, enged az élet különböző csábításainak, és olyan gondolatok fogalmazódnak meg benne, amelyek jócskán távol állnak a klasszikus krimi ikonikus alakjától, Sherlock Holmestól – de ez pontosan illik a történet világába.

Külön érdekes, ahogy Szerencsés Dániel a művében többszörösen reflektál magára a zsánerre: egy bárban film noir partit rendeznek, ahol Tamásnak  nyomozói álruhában kell elvegyülnie, miközben a háttérben detektívtörténetekből vetítenek részleteket.

Az eseményeket Tóth Tamás szemszögéből látjuk, aki bár élethű, nem válik szerethető karakterré. Kívülálló, olyan értelemben mégis része a világnak, hogy egy esendő ember, aki bizony hibázik is. Ez a történet szempontjából kifejezetten izgalmas, ám az olvasónál elérheti azt, hogy csak azért drukkol a nyomozónak, mert az igazság, és nem a főhős győzelme érdekli. 

Esetemben a könyv kinézete általában nem szokott számítani, de itt meg kell jegyeznem, hogy a 21. Század Kiadó remek munkát végzett. A borító ötletes, mégis egyszerű, az épületből kiemelkedő, vörös 13-as azonnal odavonzza a tekintetet. A belső tördelés is jó, szellősnek hat a szöveg, amitől még inkább könnyebbé válik az olvasás.

A párbeszédek rövidek és lényegre törőek, az események gyorsan pörögnek, így nehéz a könyvet letenni. Viszont a karakterek közötti interakciónál a kurta mondatok olykor azt az érzetet keltik, mintha valaki minél egyszerűbben próbálná megfogalmazni a gondolatait. 

Talán ez arra hivatott utalni, hogy Tamás egy nyelvileg is sokszínű közegben van, és a kollégái igyekeznek minél lényegre törőbben kommunikálni vele. Minden esetre ez néhol zavaró volt, egy-két mondat már-már magyartalannak hatott. A szövegben vannak idegen kifejezések is, amelyeknek a feloldását nem mindig adja meg a szerző.

Összességében elmondható, hogy a cselekmény és a karakterek fiktív mivolta ellenére úgy érezhetjük, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló eset a valóságban is megtörténhet. Ez pedig még inkább arra ösztökéli az olvasót, hogy a kezében tartsa a művet, és a végére érjen.  Bár az edzett krimi-fogyasztók is azt hihetik, hogy már az elején a kezükben van a megfejtés, a történet bizony képes meglepetéssel szolgálni.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Ha Balaton, akkor nyár, vízibicikli, hattyúk és a levegőben szálló fokhagymás lángos ínycsiklandozó illata. Ha nektek is megvan ez a fajta életérzés, akkor felejtsétek is el jó gyorsan, Szlavicsek Judit regénye ugyanis nem a balatoni romantikáról, hanem arról szól, amikor a Balaton nem a szép arcát mutatja felénk.

Magyar krimi skandináv módra – ha egyetlen mondatban kellene jellemeznem Szlavicsek Judit Légy/ott című regényét, akkor ez lenne az. Az írónő nemrégiben megjelent regényében minden benne van, amitől meghűl ereinkben a vér: sorozatgyilkosság, prostitúció, szervezett bűnözés és rideg, csontig hatoló tél.

Gyilkosság a Balatonon

Bevallom őszintén, csak nem olyan régen kezdtem elmélyedni a bűnügyi regényekben – mondhatni zöldfülű vagyok –, annyit azonban már elmondhatok, hogy a kriminek számtalan arca van:

lehet például Edgar Allan Poe-szerűen hátborzongató és kegyetlen, Agatha Christie-szerűen fifikás és cinikus, vagy Jo Nesbo-szerűen realisztikus és rideg. Szlavicsek regénye egyértelműen az utolsó kategóriába tartozik.

A nyomtatásban Légy/ott címmel 2020 őszén megjelent történet az online publikált West Coast-írások kibővített változata, amelyet Fejős Éva magánkiadója, az Erawan jelentetett meg. A sztoriról azt érdemes tudni, hogy napjainkban, a Balatonon játszódik – egészen pontosan Keszthely és Hévíz környékén -, főszerepben egy magának való, negyvenes éveit taposó nyomozónővel, Kardos Júliával és a jómódú Szendrei családdal. Utóbbiakkal kapcsolatban nem nagy spoiler, hogy a család a színfalak mögött már nem azt a mintaszerű életet éli, amit a környezet lát – mindez pedig már az első fejezetben világossá válik az olvasók számára is.

Visszatérve a regény másik főszereplőjére, az évek óta magányosan élő Kardos Júliára, bár ő sincs éppen topformában, kénytelen erőt venni magán, miután a fagyos februári tó egy tizenéves lány holtestét sodorja a partra, az ügyet pedig ő kapja meg. A szálak a Szendrei családhoz vezetnek, akikről fokozatosan bomlik le a csillogó máz és a tökéletesség hamis látszata.

Egy mogorva Miss Marple

A csavaros gondolkodás és a logikus következtetések mellett a krimik mit sem érnének a kiváló detektív, vagy az éles eszű nyomozó karaktere nélkül. Kardos Júlia sem esett a feje lágyára, intelligens, érzékeny, ugyanakkor határozott nő, aki minden tiltás ellenére is a bűnös nyomába ered, hogy szép lassan fényt derítsen a szörnyű titokra, amely a gyilkosságok (mert bizony több is volt) elkövetéséhez vezetett.

Szlavicsek hősnője mondhatni tipikus skandináv-könyv alapanyag: egyedülálló, magányos, traumák gyötrik, és mosolyogni se nagyon bír, bár erre meg is van az oka, Júlia ugyanis súlyos, feldolgozatlan emlékeket őriz, amelyeket a könyv vége felé már az olvasó is megismerhet. A nyomozónő nem egy tökéletes, bűnök felett álló figura, hanem egy hús-vér ember, akinek megvan a maga baja, és bőven megjárta már a saját poklát. A főhős karakterének drámaiságát Horváth hadnagy személye ellensúlyozza, akinek humora és jóhiszeműsége feloldást kínál a mindvégig feszes tempót diktáló történetben.

Kardos Júlia figurája bár remekül illeszkedik a fajsúlyos sztoriba, minden  traumája ellenére is kidolgozatlan maradt számomra, ráadásul csak a regény 70. oldala környékén bukkant fel, pedig lényegében róla (is) szólna a történet.

A karakter elnagyoltságát mégsem rónám fel túlságosan az írónőnek, hiszen a regényből süt a folytatás lehetősége, sőt, ha jól tudom, Utolér úgyis címmel már úton is van.

Méregerős atmoszféra

A realisztikus ábrázolásmódnak köszönhetően a magyar városok és a magyar emberek is nagy szerepet kapnak a regényben, amelyben nem csak az elit rétegek, de a társadalom perifériájára szorult emberek is megmutatkoznak. Az egész sztori annyira átélhető és valóságosnak tűnő, hogy a téma nehézsége ellenére egyszerűen tetőtől talpig benne van az ember, amelyre a tabudöntögető témák (kiskorú prostitúció, kábítószer) csak rátesznek még egy lapáttal.

A sztori végig pörgős tempóban robog a végkifejlet felé, és bár a feszültség szépen építkezik a regényben, és az események is szinte filmszerűen peregnek, a fejezetek számomra kissé darabosra sikeredtek. Nem igazán tudtam megbékélni azzal a megoldással, hogy az adott epizódok más-más személyekről szólnak, és lehet az én felfogásommal van baj, de néha időbe telt, míg rájöttem, melyik szereplő van éppen porondon.

Az sem segített a történet gördülékenységén, hogy míg egyes fejezetek E/1., addig mások 1/3. személyben íródtak, megtörve a regény lendületét, bár ez a technika kétségkívül egyedi és formabontó megoldás volt az írónő részéről.

A Balatoni krimik első kötete nem volt hibátlan, ám a botlások ellenére is több mint jó kezdés, így a magam részéről kíváncsian várom a folytatást. Hogy miért? A megválaszolatlan kérdések mellett a Légy/ott egy abszolút izmos, modern és izgalmas regény lett, emellett pedig ízig-vérig skandináv krimi, még akkor is, ha itthon, a Balatonon játszódik.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Egy kívülálló számára a Balaton hangulata már közvetlenül a turistaszezon lezárulta után, szeptember közepe körül radikális változáson megy keresztül. Különösen az esték lesznek hirtelen sokkal sejtelmesebbek, melankolikusabbak, már-már félelmetesek. Akinek nem ez a természetes közege, a telet bizonyára még ennél is sötétebbnek képzeli, olyan időszaknak, amikor a tópart könnyedén egy skandináv típusú krimi helyszínévé változhat. Szlavicsek Judit erre a fantáziára játszik rá első, Légy/ott című könyvében.

Az évek óta Hévízen élő szerzőre olyan inspirálóan hatott a szeretett tó közelsége, hogy már a második itt játszódó bűnügyi regényén dolgozik. Az Utolér úgyis lapjain visszatér majd Kardos Júlia százados, aki már regényhőssé válása előtt is felbukkant a PRAE Kiadó 2020-as Krimi Ma pályázatának nyertes novellájában, a Paranoiában. A szintén tavaly megjelent Légy/ottban Kardos (akinek nevéről hiába asszociálunk a Bujtor-filmekre, esetei kevés vidámságot tartogatnak) egy keszthelyi szórakozóhely elől eltűnt fiatal lány erőszakos halálának ügyében kezd nyomozni.

Amikor egy gyanútlan horgász rátalál a nádasban Lili holttestére, az olvasók már tudják, hogy saját (ex)barátjának apja fojtotta meg, de mivel ez nem a Columbo (amit később egy pillanatra a hadnagy kutyáján keresztül idéznek meg), az indíték ekkor még ismeretlen. Szlavicsek whydunit krimije az alműfaj követelményeinek megfelelően ez utóbbihoz próbál közelebb jutni, miközben jó néhány szereplő mozgatásával, a nézőpontok váltogatásával és az információk fokozatos adagolásával tartja fenn az érdeklődést.

A finom, de könyörtelen feszültségépítés egyik ékes példája éppen a nyitófejezetben bekövetkező gyilkosság felvezetése, amelynek során az első látásra ellenszenves, az alkoholtól közönségessé és kellemetlenül harsánnyá vált Lilit sorról sorra egyre inkább megsajnáljuk, amikor pedig rádöbben, hogy végzetes hiba volt beülnie abba az idegen autóba, már komolyan fáj érte a szívünk:

„A balatongyöröki Soós-öbölhöz vezető bicikliút mellett állnak, előttük hosszú kilométereken át elvadult nádas veszik bele a sötét éjszakába. A lány mindkét kezével megragadja a kilincset és megpróbálja kinyitni az ajtót, de a központi zár diszkrét kattanása néhány másodperccel megelőzi.

Lili rövid, nyüszítő hangot ad ki, és hangosan sírni kezd.”(11. o.)

Thrillerbe hajló jelenet, ahogyan az is, amikor a tettes szenvtelenül kihajítja kocsijából a lány után maradt utolsó nyomot, egy véres fülbevalót. Már ez a gyilkosság utáni rideg, érzelemmentes praktikum, a zaklatottság, megbánás vagy bármilyen emberi megnyilvánulás hiánya is borzongató képet fest az elkövető Szendrei Gáborról, aki „dolga végeztével” visszaindul Márk fiáért ahhoz a klubhoz, amely elől korábban Lilit is elvitte.

Ilyen erős kezdés után azonnal tudni akarjuk, ki ez az ember. A magyar Patrick Bateman a hévízi villanegyedből? Esetleg egy olyan lappangó, alkalmi gyilkos, mint a Tudhattad volna – szintén példásnak tűnő – családfője? Ilyennek született vagy valami gyermekkori törés változtatta szörnyeteggé? Van egyáltalán magyarázat a viselkedésére?

Ezt a kíváncsiságot azonban csak részben elégíti ki a regény, amely Szendrei profilját vázlatosan rajzolja meg, több figyelmet fordítva a környezetére és (nem feltétlenül kriminológiai értelemben vett) áldozataira. A szöveg négy esetben vált egyes szám első személyű elbeszélésre, de ezek közül egyik sem a gyilkos elméjébe enged betekintést. Helyette a feleség (Csilla), a szerető (Viki), a nyomozó (Júlia) és az áldozat (Lili) szemszögéből láttat egy-egy döntő momentumot, amelyeket párba állítva párhuzamokat és ellentéteket egyaránt felfedezhetünk. Csilla és Viki ugyanazon a – merőben másként megélt – társasági eseményen jutnak aggasztó következtetésre Gáborral kapcsolatban, Júlia és Lili dőlt betűvel szedett visszaemlékezésében pedig életük egy-egy tragikus fordulata tárul fel. Ezek az alkalmi váltások kissé következetlen megoldásnak tűnnek, talán inkább a kísérletezés magyarázza őket, mint a tudatos dramaturgiai döntés.

„Ma este valami valahogy más. Valami szokatlant érzek, amióta megjöttünk, és egyszerűen nem tudom az okát.

Aztán – ott a széjjelcsacsogott kanapé közepén ülve – egyszer csak megvilágosodom.

Hosszú, nagy kortyokban nyelem az aperolt, hátha fejbe vág annyira, hogy kiüsse a fejemből a gondolatot.

A gondolatot, hogy Gábor az, aki ma este más.

Még a szokásosnál is jobban ragyog. Olyan nem is tudom… olyan győzedelmes.

És egész este le nem száll a témáról. A gyilkosságról.”(109. o.)

A regény többi részében marad a harmadik személy, a nézőpont azonban így is mindig az éppen fókuszba helyezett karakterhez igazodik. A nyomozást vezető Kardos Júlia személye a gyilkoséhoz hasonlóan rejtélyes, a szöveg végig sejteti, hogy valami olyasmi nyomasztja, amit még saját maga előtt sem szívesen vállal. Az elbeszélő ugyanolyan tapintatos vele, mint a kollégái, akik „tudják, mi történt”, de nem hozzák szóba, így csak akkor ismerhetjük meg a titkát, amikor egy fejezet erejéig maga veszi át a szót. 

A hűvös atmoszféra mellett a magányos, bűntudattal hadakozó rendőr figuráján is a skandináv krimik hatása érezhető, a nyomozás tétje pedig nemcsak az elkövető megfékezése, hanem az ő felszabadulása, sötét múltjának elengedése. Ahogyan a cselekmény kezdetén még fagyos Balaton az áprilisi végkifejletkor már kezdi visszanyerni a nyaralóbarát formáját, lassan Júlia számára is beköszönthet a tavasz. Bár egészen más karakter, mégis távoli rokonságban áll A lány a vonaton Rachelével, ahogyan a Szendrei Csillával kialakult átmeneti kényszerszövetsége, és utóbbi keserű felismerései is a Paula Hawkins-regény hasonló szituációival állíthatók párhuzamba.

A Légy/ott számos emlékezetes mellék- és epizódszereplőt is felvonultat, akiknek meghatározó jellemvonásait, másokhoz való viszonyulását néhány mondattal is pontosan, átélhetően írja le. A második áldozatot megtaláló, nevetségessé válástól rettegő rendőr, a fiatal prostituált, aki Kardos ártalmatlan gesztusaiban is rasszizmust gyanít, a „luxusfeleség”, aki  soha nem ismerte a férjét, a gondoskodó tanárnő, aki mentőövet dob a gyászban és gyanúban fuldokló Szendrei Márknak, a lányokat futtató, traumatizált, alkoholista Miklós, akiből, ha másképp alakulnak a dolgai, akár rendes ember is lehetett volna, és persze maga Márk, a gazdag és boldogtalan tinédzserfiú, akiből talán még lehet… Többek között belőlük áll össze az a vegyes közeg, amely a késő téli, kora tavaszi Balaton szomorkás hangulatával együtt hozza létre a Légy/ott sajátos univerzumát, ahol a tó elrejt és felfed, lehúz és felemel egyszerre.

Ezt az izgalmas kettősséget hangsúlyozza a Prológus és Epilógus közötti kontraszt is, az elsüllyedő születésnapi csokorral és a ládából kiszabaduló, felszínre úszó hajtincsekkel.

Az atmoszférateremtést segíti, hogy a valós helyszínek közelebb hozzák a cselekményt, az egyedi képek pedig a már ismert nevezetességeket is egészen más megvilágításba helyezik. (A Szentbékálla melletti kőtenger sziklái például olyanok, „mint egy durcás óriás dühében szétdobált és hátrahagyott játékai”, amelyek „a pleisztocén kor óta várták, hogy valaki újra örömét lelje bennük”.) A Szendreivel utolsó útjára induló Lili „groteszk, lepukkant Kleopátra”, a Kardost kísérő múltbeli hiba pedig „mint egy lekapcsolhatatlan uszály egy túlgondolt esküvő túlzásnak bizonyult esküvői ruháján”. Egy-egy leírás olykor az adott szereplő szociális helyzetét, életmódját is tükrözi („a ház asszonyának pulzusa már a zsírégető tartományban van”), a popkulturális utalások pedig annyira frissek, hogy a Carson Coma frontembere Facebook-üzenetben köszönte meg Szlavicsek Juditnak, hogy „szerepeltette” őket.

Ahogyan dermesztően mai a Légy/ottban ábrázolt társadalmi közeg is, a kétesen meggazdagodott nagy emberek mocskos kis titkaival, az egyes „kasztok” között húzódó szakadékokkal, a bűnösök hazug életbe ragadt családtagjaival, akiknek olykor nem kevesebb, mint egy gyilkosság kell ahhoz, kihúzzák a fejüket a homokból. Olyan összképet kapunk, amely túlmutat a „főgonosz” motivációin, és a „miért tette” helyett inkább a „hogyan történhetett meg” kérdésére ad egy lehetséges választ.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.