Hónap: 2022 január

Hangulatában a leginkább Carlos Ruíz Zafón rejtélyes barcelonai történeteit idézi Pintér Tibor zeneesztéta, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatójának első regénye, amely a Prae Kiadónál jelent meg ősszel. Noha A harmónia tébolya című kötet műfaji megjelölése „krimi”, a könyvben egy rejtélyes ezüsttárgy ürügyén nem egy jelenbéli bűnügyben folyik nyomozás, hanem a 18. századi Capodistriába (a mai Koperbe) vezetnek a szálak.

A város életét és korabeli olasz kultúráját – sőt, az egész térségét – láthatóan jól ismeri a szerző. A történet egy esős, őszi napon kezdődik, amikor Koper egyik olasz lakója, aki azért sem hajlandó a Tito teret becsületes jugoszláv, később szlovén nevén emlegetni, hiszen az az ő családjának évszázadokig Piazza del Duomo volt, véletlenül belerúg egy miniatűr ceruzához hasonlatos tárgyba, amelyen elmosódott, hiányos felirat látható. Noha történész, és a legapróbb kacatok is érdeklik, nem képes megfejteni, hogy mit tart a kezében, ezért segítséget kér szlovén régiségkereskedő barátjától.

Egy másik szálon is elindulunk közben: Matteo, egy helyi kézműves kisfia maga sem tudja, hogy mire képes, amikor bekerül a capodistriai internátusba. Az 1700-as években járunk: a dóm iskolájában tanuló diákokból szervezett kórus a város fontos intézménye, a közben felfedezett kiemelkedő tehetségekből, mint amilyen Matteo is, azonban – kasztrált – operaénekes lesz Velence valamelyik színpadán.

A zenei szerkezetre írt történet mindkét szálon magával sodorja az olvasót, aki mintha két képzeletbeli képernyőn követné Matteo és a 21. században utána nyomozó férfiak életét, várva, hogy mikor rakja össze a történész is azt a történetet, amely a narrátor által közben kibontakozik.  Matteot szerencsétlenségére felfedezik, sőt, mi több, egy olyan énektanár fedezi fel, aki nem elégszik meg azzal, hogy újabb énekest bocsásson útjára a világ operaszínpadaira, de egyenesen az ”isteni hangot” és annak eredetét keresi minden lehetséges módon, monomániájától pedig igazi emberi szörnyeteggé válik, aki (mint minden monomá­niás) képtelen megkülönböztetni a jót a rossztól, ha a célról van szó.

A szerző, amint említettük, szemmel láthatóan ismeri a 18. századot: nemcsak kultúrtörténeti értelemben tűnik hitelesnek a könyv, de a háttérben kirajzolódó korabeli világ­képről vagy mindennapi életről is meggyőzően szól, miközben közelebb és közelebb jutunk az ezüsttárgy titkához.

Persze nemcsak a Velence vonzás­körzetében élő kis isztriai város történetében  kalandozunk, de lépésről lépésre feltárul az is, hogyan nyomoz egy történész, akinek gyakorlatilag a semmiből, az intuíciói alapján kell rekonstruálnia egy emberi sorstörténetet, amelyről ha van is forrás, semmilyen kulccsal nem nyitható – kizárólag az ösztön és a logika kombinációjával.

Pintér érezhetően nem gyakorlott szépíró. Párbeszédei néhol kényszeredettek, néhol a televíziós sorozatok megszólalásmódját idézik, írói stílusa hol a (legjobb) krimiszerző­ket idézi, máshol érezhetően nehe­zen tartja a saját tempóját, mégis, a stilisztikailag néhol bukdácsoló prózaszöveg logikailag, szerkezetileg annyira koherens, hogy az olvasó alig veszi észre a sutaságokat.  A regényt egyértelműen a témaválasztás viszi el – amit lehetett, azt kihozta a szerző a 18. századi Capodistriából és a zenetörténetből.  Egy biztos: még hasonló könyv sincs a kortárs magyar irodalomban.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Pintér Tibor A harmónia tébolya című könyve olyan szépen, lassan és biztosan telik meg elborzasztó tartalommal az olvasás során, hogy azt olvasói öröm nézni – a rettenetes és komótosan kibomló történetet a szerző igen nagy tudással, profizmussal és műgonddal írja meg.

A könyv (egyik) főhőse egy ismeretlen rendeltetésű, különleges alakú tárgyat talál napjainkban, és a kíváncsiság meg a szakmai érdeklődés arra ösztökéli, hogy elkezdjen utánajárni a XVIII. század elején készült tárgy történetének. Ezzel párhuzamosan elindul egy XVIII. század eleji történet is, amelyben a tárgy szörnyű rendeltetése is kiderül, de tényleg csak a történet legvégén. Addig szédítő izgalmak, egy művészi és művészeti szépségekkel teli, de kegyetlen világ bontakozik ki, amelyben egy megszállott zenetanár keresi a tökéletes emberi hangot, és ehhez nem rest már első lépésben rávenni a másik (harmadik?) főhős édesapját, hogy egyezzen bele fia kasztráltatásába… És ez még úgyszólván csak a kezdet.

A szerző zeneesztéta, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, legfőképpen a XVIII. század zenéjét kutatja, és maga is játszik orgonán, csembalón és zongorán. Igaz, ha mindezt nem tudnánk, akkor is kiderülne a szövegből, mely az ábrázolt világ olyan átgondolt és tökéletes ismeretéről, olyan elképesztő tudásanyagról tesz tanúbizonyságot, mint amilyent például Umberto Eco regényei kapcsán szoktunk elismerően emlegetni.

A regénybeli zenetanár tébolya igen lassan és alig észrevehetően bontakozik ki: tettei – a saját szakmája szabályai szerint legalábbis – eleinte racionálisnak tűnnek, egy elkötelezett művész ő, aki hajlandó áldozatokat hozni a nagy mű létrejötte érdekében (persze főleg másokat áldoz fel, mint Kőműves Kelemen). És az a furcsa, hogy minden rémsége dacára valahol mégis szép ez a világ, az a világ, ahol az énekhang, az opera tud annyira fontos lenni, mint a könyvben ábrázolt miliőben: a maestro és a mecénás, illetve a maestro meg a győzködést viszonylag könnyen elfogadó és tudomásul vevő édesapa közötti beszélgetések mesteriek, a fordulatok pompásak.

A Prae Kiadó Krimi ma-sorozatának talán ez a legirodalmibb könyve úgy, hogy már a tizedik oldal után elakad a lélegzet a műfaj szabályai szerinti izgalmak és fordulatok olvastán. Ez a szerző első regénye. Reméljük, már dolgozik a következőn.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Szenvedélyem a krimik olvasása, s szívesen vennék kézbe ilyesmit magyar szerzőktől is. A hazai könyvkiadás azonban eddig nemigen kényeztetett el. Idén azonban elindult az Athenaeum Friss magyar krimik sorozata, én pedig máris három remek olvasmányélménnyel lettem gazdagabb. S bár a sorozat első három tagját lehetetlen összehasonlítani, annyira másfélék és másként jók, nekem talán a Hamlet halott tetszett a legjobban: egy izgalmas, professzionálisan megírt, jó magyar krimi volt.

Hogy eddig miért nem találtam magyar krimikedvencet? Először is, hagyományos detektívtörténetre, tényekkel, esetekkel, tanúkkal, titkokkal és nyomozással teli regényekre vágytam, ahol a történet nem vezet világméretű politikai és gazdasági összeesküvésekhez (mint Frei Tamás könyveiben), és nem is a valóságban megtörtént esetek rejtelmes magyarázatát adja szépirodalmi eszközökkel (ahogyan Kolozsi László vagy Kereszty András regényei teszik). Olyan könyveket szerettem volna olvasni, ahol a magántörténetként induló esetből még bármi lehet, politikai bűntény vagy lélektani rejtély, s a történések végig megmaradnak az elképzelhető realitás talaján, de mégsem bulvárosan titokzatoskodók. Másrészt olyan regényt akartam, amelyik viszonylag keveset használ fel az amerikai stílusú akció- és thillerelemekből (ezt csinálja például Réti László, egyébként elképesztően jól), s még véletlenül sem játszódik külföldi környezetben (mint például Lesley Valley vagyis Garamvölgyi László könyvei), vagy egy mesterségesen megalkotott (szöveg)világban (így Vavyan Fable vagy T. O. Teas sem jöhetett szóba). Ehelyett ízig-vérig magyar sztorikra vágytam, amelyek legalább olyan profi módon mesélődnek, mint egy jó angolszász vagy skandináv krimi, mégis teljesen hitelesen hazaiak. Végül feltételül szabtam, hogy a könyv a jelenben játszódjon: nem a Monarchia idején (ahogy Baráth Katalin Dávid Veron-regényei), nem a harmincas években (mint Kondor Vilmos európai hírű Budapest-történetei), sőt, még csak nem is a Kádár-korszakban (ahogy Sárosdi Bence Az árulója). Nem csoda, hogy nehezen került kezembe a megfelelő kötet.

Pataki Éva és Vajda Anikó új regénye azonban pontosan olyan, amilyenről fentebb írtam. Ha nem hangzana furcsán, legszívesebben azt mondanám, ez egy valódi magyar skandináv krimi. Persze ez nem azt jelenti, hogy a szerzőpáros valamelyik svéd írót utánozza. Ám ha például Kristina Ohlsson szintén idén kiadott Elnémítva és Ninni Schulman Lány a hóban című kötete között olvassa az ember a Hamlet halottat, ugyanazt a minőséget, profizmust és élvezetet találhatja meg mind a három könyvben.

A történetről nem szabad többet elárulni, mint a könyv fülszövege teszi: meggyilkolják az ünnepelt, elképesztően tehetséges, vonzó – és meleg – színészt, a fiatal nyomozónő, Salgó Anita pedig, nem sokkal azután, hogy megkapja az ügyet, máris állandó életveszélybe kerül és egyre sötétebb és átláthatatlanabb titkoknak jut a nyomára. Szélsőjobboldali szervezet fenyegeti, politikusok rendelik magukhoz, ráadásul meggyűlik a baja egy jóképű és lelkes újságíróval is. Mindeközben a magánélete is zavaros: húzom-eresztem viszonya volt férjével, aki még mindig jelen van az életében, legalább olyan érdekes, ahogy azt a skandináv krimik rendőrnőinek civil életéről olvasva megszokhattuk.

A könyv fordulatai végig ébren tartják az érdeklődést. Nagyon izgalmasra sikerült például a könyvbéli pszichológus nyomozásának leírása, s remekül vezetett félre a befejezés: a szerzők először felébresztették, majd elaltatták a gyanúmat – ami egyébként helyes volt –: így végül mégsem tudtam kitalálni a teljes megoldást. Különösen jó volt csupa hazai eseményről olvasni: s itt kiemelendő, hogy ez a regény a legkevésbé sem A tanú magyar narancsaként működik, vagyis nem kell megalkudni ügyetlen leírásokkal, félig hihető párbeszédekkel, miközben azon sóhajtozunk, nem baj, azért ez mégiscsak a miénk… Ehelyett a két szerző tökéletesen tud írni, a szereplők valóságosak és sokdimenziósak, a cselekmény pedig hihetően és élvezetesen burjánzik, s csak ott válik kissé hihetetlenül kalandossá, amikor már úgyis „megvette” az olvasót: a nagyot csattanó befejezésnél.

Zárásképpen fontosnak tartom viszont leírni, hogy a kötet reklámkampányával nem igazán értettem egyet. A fül is azt sugallja, hogy ebben a regényben mindent és mindenkit be kell azonosítani, mert akkor aztán, hűha, sokkal érdekesebb lesz. Találni olyan kritikát, amely még Széplaki Tibor „valódi nevét” is megadja: ezzel máris a tegnaphoz rögzítve a történetet az éppen most helyett… Én inkább azt javasolnám, hogy a jól értesült mindentudás helyett képzelje mindenki olyannak a szereplőket és a helyszíneket, amilyennek szeretné. Így a regény bízvást túlélheti a 2013-as évet, sőt, akár öt év elmúltával is friss magyar krimi maradhat. Mert jó könyv, önmagában is. Érdemes elolvasni.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Mészáros Dorka Én vagy senki című regénye két zsánert próbál egy könyvvé gyúrni: az ifjúsági regényt és a krimit. Ez már önmagában is bátor vállalkozás. A végeredmény összességében inkább krimi, annak viszont kellően frappáns és fordulatos, az pedig, hogy ifjúsági regényként olvasva olykor-olykor felszínesebb a kelleténél, megbocsátható neki.

Az Én vagy senki egy, a Kisalföld Bakonnyal határos csücskében fekvő – konkrétan meg nem nevezett – kisvárosban játszódik, ahol a fiatalokat rejtélyes módon elkezdik meggyilkolni. Bár a vidéki atmoszférában történő gyilkosság önmagában hathat zsánerképnek, azért megidéz olyan kiváló elődöket, mint például David Lynch Twin Peaks sorozata. Ahogyan ott, úgy ennél a meg nem nevezett kisvárosnál is az az érzése támad az embernek, hogy egy folyamatosan hideg, ködös területre tévedt, még akkor is, ha időnként kisüt a nap, és meleg van. Ugyanakkor a hasonlóságok ennyiben ki is merülnek, mert amíg Twin Peaks világában kívülről érkezik nyomozó szándék Dale Cooper személyében, addig Mészáros Dorkánál a fiatalok saját maguk kezdik el kideríteni – egy évvel a történtek után –, miért is mérgezték meg három társukat halálos kábítószerrel 2014 nyarán. A késlekedés oka a borzasztó tragédia, barátaik elvesztésének mielőbbi elfelejtése, a nyomozásra késztető ok pedig az egy évvel ezelőtti jelek – az állati vérrel írt 7-11 felirat – újbóli felbukkanása. A könyv szerkezetében a gyilkosság, illetve a nyomozás évében történtek leírása folyamatosan váltja egymást.

Szereplőink első ránézésre tipikus karakterek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a könyv hátsó borítóján pár külső jelzővel igyekeztek róluk leírást adni – és ezzel rögtön némi aggodalmat is elültetni a figyelmes olvasóban felszínességüket illetően –, ám jó krimihez méltóan a regény során egyre többet tudunk meg Zénóról, a laza zenészről, Alizról, a népszerű táncosról, Burniről, a bulifelelős izompacsirtáról, Nóriról, a vad gótról, Erikről, a magának való kockáról, Meliről, a visszahúzódó orvospalántáról és Gergőről, a tökéletes szívtipróról. Ráadásul ez a hét szereplő – ahogy mondani szokás, mint a gonoszok: egyszerű, mégis nagyszerű toposz – kellően sok ahhoz, hogy megágyazzon egy olyan kriminek, amelyben az azért minimum valószínűnek tűnik, hogy a gyilkos éppen közülük valaki. A rajtuk kívül szereplő – élő – személyekről ugyanis még ennyi leírást sem kapunk. Ez alól az egyetlen kivételt Luca képezi, a gyilkossági kísérlet egyedüli túlélője, aki a történtek óta a zárt osztályon tengeti napjait.

Ami a könyv olykor fájdalmas megoldásait illeti: sok a szerelem. Ez önmagában még nem feltétlenül lenne baj, mert például az Aliz és Erik között kialakuló kapcsolat a regény legmeglepőbb fordulatokkal teli szála, a tökéletes szívtipróként megismert Gergő önmagával való küzdelmét pedig öröm nézni. Ami viszont már zavaróbb hogy – talán első kötetes szerző lévén – Mészáros Dorkánál a szerelem igazsága és nagysága egyenesen arányos leírásának felszínességével. Ez leginkább a Zénó és Nóri között elhúzódó kapcsolatra vonatkozik, amelynek legfontosabb jeleneteként a két szereplő ismét együtt áll a színpadra közös zenekarukkal, hogy többek között a szerelem nagyságáról énekeljenek. Egy ponton még konkrét leírás szintjén is feltűnik egyik dalszövegük, amely sajnos ugyanolyan kiszámítható és sablonos, mint az előbb említett színpadi pillanat. Az pedig különösen elszomorító, hogy a történet abszolút háttérzaját olyan popkulturális utalások adják, mint hogy a szereplők a Harry Potterről beszélgetnek, vagy épp Twilightot néznek. Ugyanis a fantasy mint az ifjúsági regényt és a krimit összekötő harmadik zsánerműfaj valahogy anélkül is ott lebeg a könyv hátterében, hogy ezt időnként konkrét példákkal illusztrálni kéne. A Twin Peaks ridegségét egyszerűen kár a Twilight felszínességével összeereszteni.

Az Én vagy senki összességében sokkal súlyosabb és okosabb, mint a saját háttérzaja. Az ifjúsági regény és a krimi ilyen módon való párosítása bátran szembemegy azzal a szülői magatartással, hogy a gyerekeknek ne mutassunk semmilyen szörnyűséget. A tizenhatos karika a könyv hátoldalán nyugodtan módosítható lenne tizennégyre, ha használnánk ilyen jelölést.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Ha szóba került a magyar krimi, a legtöbben még mindig Kondor Vilmosra vagy Lőrincz L. Lászlóra gondolunk, a külföldi vonalon pedig a műfaj igazi sztárjaiként – az angolok után – a skandináv szerzőket emlegetjük. Pedig ez a kategória újra feljövőben van a magyar irodalmi és filmes szcénában is, gondoljunk csak a zseniális A martfűi rémre, illetve Pacskovszky Zsolt (kevésbé jó visszhangra talált) A tökéletes gyilkosára. Most pedig itt egy újabb történet, amit érdemes magunkkal vinni a napernyők hűvösébe.

Eszternek egyébként nem ez az első megjelent kötete: kipróbálta már magát az ifjúsági irodalom műfajában. Stand up! című sorozatának első két része a Tilos az Á Kiadónál látott napvilágot, valamint írt novellákat is A számozottak című könyvében, ami a JAK-PRAE.HU gondozásában jelent meg. Most azonban a krimi felé fordult, aminek több okból is örülök: egyrészt, mert szuper lett a végeredmény, másrészt, mert női krimiszerzőkkel még mindig nincs tele a padlás, pedig sem atmoszférateremtésben, sem karakterábrázolásban nem maradtak el soha férfitársaiktól (ugye, nem kell ideírnom annak az angol írónőnek a nevét, akinek a könyveiből a mai napig milliószámra adnak el világszerte?). A „karakterábrázolás” kifejezésbe bele is kapaszkodnék, mert a Szabadesés ebben a legerősebb – skandináv hagyományok szerint építkezik, így a központi bűnesetre és annak elkövetőjére is elég hamar fény derül, onnantól kezdve pedig a hangsúly a kérdéseken van: miért tette, hogyan, és egyáltalán, kik ezek a maguk módján mind szenvedélyes, különös emberek? Amúgy egy gyilkosságról van szó: Walter Beckert, a híres heidelbergi tudóst holtan találják a háza pincéjében, és a bűncselekménnyel a feleségét, Magdalenát vádolják. Peter Brenner elvállalja a nő védelmét, és miközben kibontakozik előtte és előttünk a különös, szövevényes eset, egyre közelebb kerül magához Magdalenához is, míg végül az egész élete fenekestül fölfordul.

Molnár T. Eszter figyelmesen, érzékenyen bontja ki a szereplők motivációit, pontosan ábrázolja a viszonyaikat, miközben végig sikerül megtartania azt a természetes, könnyed, de abszolút szépirodalmi igényű stílust, ami a Szabadesést a „must have”-kategóriába emeli.

(Néhol az egyébként nagyon szép költői képek kicsit megtörik ezt, de az olvasásélmény erejét nem csökkentik.) Egyedül a címmel nem vagyok kibékülve, szerintem nagyon általános, ez a történet figyelemfelkeltőbb, pontosabb címet kívánt volna. De ezt inkább az írónő jövőbeli munkáinak tekintetében jegyzem meg, mert semmit nem vont le a könyv értékéből, egy jobb cím már csak hab lett volna a tortán.

A Szabadesés kellemes olvasmány, miközben azért orvul kimozdít egy kicsit a komfortzónánkból.

Peter és Magdalena sorsán keresztül az embernek óhatatlanul el kell gondolkodnia azon, ő milyen élethazugságok és megalkuvások között él, hogy egyszer minden elfojtás felszínre tör, és a szerző a mindenkorin kívül az aktuálisra is figyelmet fordít a történet idegenséggel, a beilleszkedés problémáival kapcsolatos részeiben. Molnár T. szórakoztat, de közben eleget tesz a szembesítés egyáltalán nem könnyű írói feladatának is, ám ez senkit ne tántorítson el az olvasásától. Ahogy Peter Brenner nővére, Sylvia mondja az öccsének: „…most már itt az ideje, hogy leszállj a halandók közé. Lehet, hogy kicsit gusztustalan lesz az elején, de aztán élvezni fogod, ígérem.” Én is erre biztatok mindenkit: merüljetek alá a Szabadesés világába nyitott szemmel és szívvel, mert megéri. És éljenek a magyar női krimiszerzők!

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

„Nem kedveltem a családon belüli ügyeket. Túl jól ismertem már a szeretetnek ál­cázott gyűlölködést, mégsem voltam képes átlátni a hazugságok és elhallgatások szö­vevényén.” (25.) Mint sok más bűnügyi történet, Molnár T. Eszter Szabadesés cí­mű regénye is egy elhívatással kezdődik. Peter Brennert, egy jól menő ügyvédi iroda állandó alkalmazottját keresi főnöke kora hajnalban telefonon. Egy fiatal, ám an­nál sötétebb előéletű nő, Magdalena Becker az éjszaka meggyilkolta nála jóval idősebb, köztiszteletnek örvendő professzor férjét. Brenner minden vonakodása és szá­mos baljós jel ellenére vállalja a gyilkos jogi képviseletét. Idézett vallomása azonban hangsúlyosabb szerepet kap a regény alakulása során, mert az eset kiváltotta szemléletváltása a saját családi szerepét és társadalmi egzisztenciáját sodorja veszélybe. Jól mintázza ezt, és a regény felépítéséről mintegy metaforikusan sok min­dent elárul az egész történet folyamán mellékesen végighúzódó, a regény világán belül több szempontból is logikátlannak tűnő lakásfelújítási projekt, melyet Pe­­ter hűvösen elegáns felesége, Laura szorgalmaz, s aminek központi eleme a hi­bátlannak tűnő, de elunt padlócsempézet felfeszegetése.

A könyv olvasása elején úgy tűnik, egy klasszikus krimi – és azon belül is a filmes noir – zsánerét megidéző regényt tartunk a kezünkben. Rögtön az első lapokon a következő evokációt találni Magdalena Becker első megszólalása kapcsán: „(t)örténetéből hiányoztak az érzelmek, mint a színek egy fekete-fehér filmből” (8.). A színek hiánya, a dolgok valódi látványát elfedő szürke fátyol tematikusan és sti­lárisan is megjelenik a szövegben. A cselekmény helyszínén, a látszólag védett és zárt Heidelbergben szinte egyfolytában esik az eső. Rögtön a történet elején Brenner majdnem autóbalesetet szenved, végül csak az autója lökhárítója sérül, mint­ha az idézett hazugság szövevénye feslene föl a főhős előtt, ami nem hagyja töb­bé nyugodni. Elmondása szerint eddig ugyan nem dohányzott, ám amikor a Mag­dalena-ügy kapcsán kénytelen alámerülni a megszokott rend hálója alatt el­terülő bűn világába, akkor egyben a cigarettafüst homályában is elveszik. Bár a fő­hős énelbeszéléséből értesülhetünk a regény nagy részében a történésekről, tárgyilagos, tényközlő leírásai tökéletesen megfelelnek a keményvonalas detektív-nyo­mozó idealista és racionális gondolkodásával kapcsolatos előítéletnek. Brenner a történések során ugyan gyakran kerül rizikós helyzetekbe, illuminált vagy szélsőséges tudatállapotba, elbeszélése mégis végig egyenletes, szép stílusú, de változatlan, homogén marad. Egy átlagos ügyvéd visszaemlékező naplóbejegyzéseinek is nehezen tekinthető a szöveg, mert az elbeszélő olyan dolgokra is felhívja az ol­vasó figyelmét, mintha adott helyzetben kívülről szemlélhette volna saját magát. Bár ez nincs kimondottan hangsúlyozva a történet során, de mint egy igazi (fikciós) detektív, valamelyest kívülállóként figyeli saját világa történéseit.

Peter Brenner kívülálló nyomozó monokróm világlátása rendkívül felszínes is egyben. Az ügyvédi irodán kívüli kapcsolati hálóját elsősorban nők jelentik. Fele­sé­géről igazából nem tud sokat, azon túl, hogy szép és hozzá képest felsőbb osztályból való, így valószínűleg sosem tud neki teljesen megfelelni. Telt idomú titkár­nője, Mia a menő ügyvédi iroda kelléktárához tartozóan természetesen a főhős sze­retője is – bár a „szerető” szóval csak a finomkodó látszat kedvéért lehet jellemezni a történet elején ábrázolt kapcsolatot, hiszen egy titkárnő sosem terheli a fő­hőst érzelmi, lelki vagy akár csak intellektuális megnyilvánulásaival. Ha valaki fel­ismeri a műfaj sematikus mintázatait, az elején talán bosszantó is lehet az örökölt, szte­reotípiákból és panelekből összetevődő ügyvédi-nyomozós világkép. Sze­ren­csé­re éppen ez a cél. Újdonsült védence, Magdalena Becker Brenner és egyben a könyv­olvasó számára felkínált nagy rejtély, hiszen már a fülszöveg is azt a kérdést teszi fel, kicsoda ő, és erre különböző válaszokat kapunk. Kezdetben Brenner egye­térteni látszik a közvélemény és némileg a műfaj által közvetített minden elő­ítélettel. Miával való első beszélgetése Magdalenáról így hangzik: „– A képeken nem tűnt annyira kurvásnak, de azt is írták, hogy nem egy észlény, és hogy csak a férjére való tekintettel tudta elvégezni az orvosit. – A legtöbb nő nem egy észlény, de ez aligha hírértékű. A Bild olvasóinak végképp tudni kéne.” (14.) Majd ezután a hí­rekből a következőt olvassa ki: „A nő jellemzésében a testrészek domináltak, a férfiéban a tudományos fokozatok.” (15.) Ám ezen a vonalon haladva Brenner hamar ön­ellentmondásokba ütközik, hiszen a megbeszélések során a vádlott ve­szé­lyesen in­telligensnek bizonyul. Mint a sötét múltú, rejtélyes szépasszony, aki­be a főhős belehabarodik, ő a történet femme fatale-ja. Bizonyos értelemben a re­gény végkifejlete szerint az is marad. Schwer egyébként elfogult, axiomatikus kijelenté­se szerint Brennernek vigyáznia kellene vele, mert „az a nő egy manipulátor”, és ez­zel ne­hezen lehetne vitatkozni, hiszen minden rábeszélés nélkül teljes befolyása alá von­ja a főhőst. Ugyanakkor az olvasó által megismert oldala teljesen le­vetkőzi a veszélyes szörnyeteg képzetét: egyetlen magyar származású szereplőként szimpátiát ébreszt, közösségvállalásra szólít fel. Olyan értelemben olvasható a „végzet asszonyának”, hogy az elbeszélő élete végül is miatta fordul fel fenekestül, miközben az elvesztett régi egzisztenciája helyébe Brenner számára nem kínál vi­gasz­dí­jat vagy megoldást. A műfaji konvenciókkal szemben azonban, neve bibliai vonatkozása mellett is, az eredendő bűn magával hurcolása helyett inkább az élet kaotikusabb, „valódibb” megélése felé vezeti az ügyvédet.

Molnár T. Eszter eddigi munkássága arra utal, hogy a különböző műfajok kö­zött magabiztosan kormányzó íróként jól tudhatja, a semmiből nem lehet újat te­remteni. Tehát a körülöttünk heverő közhelyeket kell valamiképpen szóra bírni, a halott metaforákat felrázni. Egy noir regény porosodó kellékei között mozogva az el­beszélőt nővére, Laura s a fent tárgyalt karakterek segítik e tematikus panelek fel­­törésében. Újító szándéka és igényessége további vizsgálódásra érdemesít fel.

A regénynek három rétegét lehet jól elkülöníteni. Az első kettő, a már érintett nyomozói szál és Peter Brenner magánéleti válságának alakulása a regény első fe­lében még szorosan összefügg, az elbeszélő szemléletmódja, világlátása szerint ala­kul át. Idővel azonban megszűnik ez az összhang, és a krimivonal kevésbé hangsúlyossá válik. Kezdetben az ügyvéddel folytatott párbeszédei nyomán tudomást szerezhetünk Magdalena hányattatott sorsáról, három nyelv és náció peremvidékén tengetett, erdélyi gyerekkoráról. Ez a nehezen leírható és talán épp ezért nép­szerűségnek örvendő egzisztencia, vagy éppen a kulturális idegenség azonban nem tematizálódik többé a regényben: szerepe kimerül az egzotikussá, illetve az ol­vasó számára szimpatikussá tételben. Ezek a beszélgetések, talán nem árulok el ve­le sokat, a gyilkossági ügy felderítéséhez sem nyújtanak közvetlen segítséget. Az igazi detektívmunka, az olvasó számára elhintett nyomok és félrevezetések csak a re­gény harmadik harmadában, ott is egészen mellékesen jelennek meg. Így a zárt bű­nügyi regénnyel szemben felállított posztmodern kétely nem egészen úgy tűnik föl, hogy a nyomozás önkeresésbe fordul, hanem úgy, hogy az előző egyszerűen zárójelbe kerül, az utóbbi pedig nyomatékosabb lesz. A szálakat mozgató, már a regény elejétől kezdve jelen levő sejtett és végül megtalált bűnszövetkezetek a ki­fejletben is a háttérben maradnak, nem tudunk meg róluk többet, mint bármely összeesküvés-elméletről. A zsáner kedvelői számára ez az aspektus csalódást okoz­­hat. „Szótlanul hallgattuk a híreket. Halálos áldozatok Szíriában, iszlamista tá­ma­dás Pá­rizs külvárosában, lövöldözés Berlinben. Mikor a sporthírek szignálja köz­ben ki­kapcsolta a tévét, hirtelen mély csend lett a szobában. Heidelberg, kétoldalról he­gyekkel közrefogva védve volt, mint gyöngy a kagylóhéjban, és védve vol­tunk vele mi is a kulturált problémáinkkal együtt.” (138.) A „világ zaja” ebbe a zárt do­bozba leginkább csak a tévén keresztül szűrődik be. Ahogy Brenner szakít a dolgok felszínes szemléletével, úgy az elbeszélés egyúttal lemond a nagy egész összefoglaló leírásáról. Az ügyvédet többé nem zavarja szakmai kudarca, hogy egy ál­tala képviselt bűnöző perét elveszíti, hiszen jól tudja, ő nem az igazság képviseletében állt ki.

A léptékváltásnak vannak egészen szép mozzanatai is. A noir-történetek általában igen borús, kilátástalan világ- és énképet közvetítenek, amikor a társadalmi rend­szer a törvény révén kiiktatja vagy félreállítja a magától kutakodó főhőst. Itt a mik­rotörténeti szemléletmód lehetőséget ad egy sokkal személyesebb és átélhetőbb énkeresés olvasási tapasztalatára. „A hétvégék a magabiztosaknak valók, azoknak, akinek vannak terveik, akik be tudják osztani az üres órákat. Rajtam lötyögött a vasárnap, mint egy bő kabát.” (126.)

A harmadik réteget a már a regény elejétől megtalálható, a vége felé pedig sű­rűbbé váló álomleírások jelentik. Az álomkeretes betétek nehezen elkülöníthetők a múlt em­lékképeitől, illetve a dőlt szedés révén talán Magdalena egyik levele is idesorolható. Ezek az álmok lefordíthatóságuk okán a regény egy lehetséges allegorikus olvasatát erősítik fel. A központi álom megfejtését a messzi vándorlásból hazaérkező Sylvia, Brenner testvére adja meg: a gyermek Peter nem akart bemászni a tó­ba, mert koszos volt, helyette felmászott egy fűzfára, amelynek az ága leszakadt, és végül mégis beesett a vízbe. Testvére segített őt kimenteni. Sylvia szerint Peter bár­mennyire is finnyás, eljött az ideje, hogy leszálljon a halandók közé, az iszapos tóba. „Lehet, hogy kicsit gusztustalan lesz, de aztán élvezni fogod, ígérem.” (125.)

Brenner később a Magdalena-ügy megoldásakor kikéri Sylvia véleményét, és úgy jár el, ahogy az nővérének szimpatikus lenne. A sokáig távol levő, majd az idealisztikus szemléletmóddal éppen szakító Brenner életében felbukkanó nővér mintha csak a főhős gyermeki vagy ösztönénjét képviselné, érvényesítené. Sylvia a történet végén ismét vándorútra kel (mint ahogy a mesében Lacit is megára hagyja a kisoroszlán), de egy valódibb élet bátorságát és felelősségét hátrahagyja Brenner számára.

Hasonló pszichoanalitikus értelmezésekre adnak módot Brenner férfiakkal való kapcsolatai is, amelyek hétköznapjaiban az ügyvédi iroda meglepően kevés állandó mun­katársaira szűkülnek. Az iroda alapítójára és főnökére, a mindig jól értesült, racionális, de rendkívül felszínes Schwerre (szuperego), valamint Peter fiatalabb és ke­vésbé tehetséges nőcsábász kollégájára, Jochenre (id), aki annyira ko­molytalan, hogy vezetékneve még csak ki sem derül. Kérdéses, hogy előnyös-e a regény szempontjából, ha a mellékszereplő karakterei ennyire eltolódnak a sematikus, illetve allegorikus értelmezés felé, s apró elmozdulásaikkal legalábbis csak rit­kán kész­tetik hezitálásra az olvasót.

Laura a lakás földszinti részét úgy alakítja át, hogy a nappalit és konyhát egységesen hideg, akvamarinkék padlócsempézet fedje le. Mint később kiderül, férje személyiségéhez illően szerette volna átszabni a közösségi teret. Bár Brenner határozottan visszautasítja, hogy ez az átalakítás tetszene neki, nyelvi megnyilatkozásaiból tükröződő énképét a regény folyamán változatlanul jellemzi ez a monokróm színvilág. Noha a regény szövegét egyenletes és színvonalas nyelvi igényesség jellemzi, ez egyben egysíkúságot is jelent. A párbeszédek és más szereplők monológjai is ugyanabban a hangnemben íródtak, mint a leíró és elbeszélő részek. Le­het persze, hogy mindezek idézetként értendők, és a főszereplő átalakított, belső szó­lamaként képzelhetők el, de ezek között a „belső szólamok” között nincs kü­lönbség. Brenner a még ismeretlen és már megszeretett Magdalenát, valamint eli­de­genedett feleségét is nagyon hasonló természeti metaforákkal jellemzi. Magda­lena története, „amit aznap elmondott, befejezett volt, mint egy népmese, és lekerekített, mint egy kavics, amit messziről hozott a folyó” (46.). Később hallgatása „mély volt, tiszta és hideg, mint egy tó a fenyvesek között” (201.). Laura szeme pe­dig „ijesztően kifejezéstelen lett, mozdulatlan és befejezett, mint egy tengerszem” (250.).

A különböző nyelvi rétegek átlátszatlansága, az egymással beszélhetőség kérdése pedig egy ponton mintha tematizálódna is a regényben. Magdalena először egyetlen barátot nevez meg a gyilkosság előtti életéből, ő pedig egy bejárónő, Veronica Ponta. Nevéből és Brenner elmondása szerint „rossz németségű” be­szé­dé­ből nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy Veronica is Romániából ér­kezett vendégmunkás vagy bevándorló, így a köznapi némettel szemben ők szó sze­rint is közös nyelvet beszélhettek, ez a regény nyelvi regiszteréből azonban teljesen kimarad. Az ügyvéd és a tanú között elhangzó párbeszédben is mindössze a „mindenórás” kifejezés utal a takarítónő tanult nyelvi kompetenciájára, Magdalena szó­lamai pedig teljesen áttetszők, több szempontból marginalizált identitásának sok­színűsége a gyermekkorát elmesélő monológokon kívül nem kerül felszínre. A megkövesedett tematikus elemek játékba hozásával párhuzamosan a nyelvi rétegződések bonyolultabb szövevénye, karneváli játékossága, úgy hiszem, még emelte volna a regény színvonalát.

Egy detektívregény kritikusa számára a bírálat önreflexió is. Mert mi maradhat a sikeresen szétfeszített panelek után? Hogyan lehet felfejteni egy bűnügyről, egy könyv­ről vagy saját életünkről az igazságot? Molnár T. Eszter regényében erre vá­lasz talán – és igen helyesen – nem rejlik, de a kérdés feltevésével további nyomo­zásra készteti az olvasót.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Peter Brenner igazi nagymenő ügyvéd: irodáját a legnagyobbak bízzák meg, ő pedig mindenkit kibeszél a bajból. Porschét vezet, a legdrágább öltönyökben jár, a legelőkelőbb estélyekre és vacsorákra hivatalos, hatalmas házban lakik, amit a méregdrága ízléssel bíró, felső osztálybeli felesége rendszeresen felújít. A titkárnője természetesen a szeretője, de azért mindent megtenne két gyönyörű lányáért. Legújabb védence azonban kibillenti a komfortzónájából: az egykori prostituált és heroinfüggő, mára lelkes kutatóorvos Magdalena Becker megölte a hírneves professzor férjét, aki anno kimentette a nyomorból és lecsúszásból. De vajon miért tette? Tényleg a pénzre utazott? Aki egyszer drogos volt, mindig drogos marad? Brenner főnökének ellenszegülve is próbálja kideríteni az igazságot, ám a végére annyira belekeveredik a bajba, hogy az ő élete is örökre megváltozik…

Az elmúlt időszakban próbáltam aktívabban nyitni a krimik irányába, és Molnár T. Eszter könyve kifejezetten jó választásnak tűnt. Az írónő korábban írt már ifjúsági regényt és disztopikus/szépirodalmi novellafüzért is, úgyhogy láthatóan szeret próbálkozni új műfajokkal – bíztam benne, hogy a kísérletezés eredményeként valami izgalmasan eredeti született, ami úgy használja a krimik eszköztárát és bevett toposzait, hogy közben valamennyire túl is mutat rajtuk. Vártam valami egyedi ízt, ami kiegészíti a bűnügyi regényt, amitől utóbbira sem lehet olyan könnyen a „szokványos” jelzőt rámondani. Mindezt csak azért tartom fontosnak elmondani, hogy megindokoljam, miért csalódtam: a Szabadesés ugyanis bár meglebbent a fentiek közül valamit, valójában én egy pillanatig sem éreztem azt, hogy nem szokványos krimit olvasok. Sőt, a helyzet talán még ennél is rosszabb: végig az járt a fejemben, hogy még a „átlagos” krimik között sem tudna igazán kitűnni.

A legnagyobb problémám pont az előbb említett eredetiség hiányával volt. Annyi közhelyet érzékeltem (legyen szó akár a cselekményről, akár a karakterekről), hogy az már-már szándékosnak tűnik. Mintha direkt lett volna ennyire kiszámítható minden konfliktus: mindig az a megoldás került elő, ami számomra leginkább magától értetődött, minden szereplő pont úgy cselekedett, ahogy azt vártam, ez pedig nem csupán megölte a nyomokban előbukkanó izgalmat, de a történet esetlegesen érdekesnek ígérkező elemeit (mint a Germánia Testvériség vagy az utolsó száz oldal akciójelenetei) is egyszerű klisévé silányította. Olykor eléggé nehezemre esett komolyan venni a regényt, amikor az új történések kapcsán az első, ami az eszembe jutott, a beletörődő-unott „hát persze!” volt, és nem az őszintén csodálkozó-meglepődő „nahát!”.

Ami viszont váratlan, hogy ennek ellenére is élveztem az olvasását. Hiszen Molnár T. Eszter remekül ír: az a minimum, hogy erős a stílusa, hogy jól van felépítve a szöveg, vagy hogy visz magával a lendület előre, de közben egészen megragadó, ahogy bevezet minket Brenner életének felső osztálybeli posványába. Talán ezek a részek a regény legerősebb pillanatai: bár ugyanúgy főként sablonokból építkezik, mégis lelkesen merülünk el Brenner gondolataiban, egyre ridegebb és valójában sosem boldog házasságának mélységeiben, az apró, felszabadult percekben a nővérével és annak fiával. Molnár érzékletesen festi meg ezt a burokba zárt, felszínes világot, ráadásul szerintem itt még a közhelyek is a segítségére vannak – már előbb tudjuk, milyen ez a társadalom, mint ahogyan az le lenne írva, amikor pedig felbukkan, az olvasmányélmény visszaigazolja az elképzeléseinket, így erősítve a hatást (az persze más kérdés, hogy ez szándékos-e).

A végére egyre thrilleresebbé váló cselekmény szerintem így igazán feszültté vagy izgalmassá nem válik (a megoldások sem tartogatnak különösebben nagy meglepetést), még azt sem mondanám, hogy különösebben új dolgokat tudunk meg a német társadalom vagyonosabb feléről, viszont legalább kellemesen szórakozunk, amint követjük Brennert ebben a hálóban. Femme fatale, drogok, kokainos bulik és akvamarinkék járólapok; fehér férfiak, látszat-életek és elfojtott indulatok – mindez a Szabadesés, és egy kicsit még több is. A hagyományos krimik kedvelőinek bátran ajánlható regény.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Sok zsánerrel próbálkozott eddig az újabb (1989 utáni) magyar krimi. És voltaképpen mindegyikben kudarcot vallott. Csak vázlatosan jött össze a történelmi krimi (Baráth Katalin, Kondor Vilmos), miként a mai realista is (Kolozsi László); és a leghitelesebb próbálkozás inkább lírikus én- és bűnregény, mint krimi (Babiczky László: Magas tenger), amelyben a kriminalisztikai szál jelentéktelen.

Paradoxnak tűnik, de talán mégis igaz: a kudarcok fő oka, hogy az írók magyar anyaggal próbálkoztak. Ami máshol természetes (izlandi olvasónak izlandi miliőben játszódó regényt stb.), az nálunk félresiklott. Már a főhős kiválasztásakor borul az egész: a rendőrség iránti undor és gyanú miatt nálunk nem lehettek állami alkalmazottak főszerepben, de jogászok, bírók, ügyvédek sem; magánnyomozók sosem éltek idehaza, így maradt a szinte egyetlen lehetőség, az újság­író alakja. És valóban ők lépnek fel a felsorolt szerzők műveiben. De ekkor megint hiányzik az alapvető vonás: a hősök szabadságfoka nálunk a nulla felé tendál, különösen az utóbbi időkben, amikor az újságírás alapjait is eltörölte a rendszer.

Így íróilag hasznos döntés, hogy Molnár T. Eszter a mai Németországba teszi regénye színterét. Szereplői zömmel németek, kivétel a titokzatos szajha, Magdalena Becker, aki félig magyar. De akkor mennyiben magyar ez a krimi? Éppen csak. Viszont, mivel a szereplők szabadságfoka nyugat-európai (a nyomozó itt ügyvéd), minden erőltetés és kényszeredettség nélkül gördül előre az elég leleményes cselekmény. A bűnösök lelepleződnek, de közben Peter Brenner, az ügyvéd élete szilánkokra hasad. Vagyis valamiféle lélektani családregény is el van rejtve a könyvben, ami növeli értékét, miként az alapos német helyismeretet mutató miliőrajz.

Igazából egyetlen szó festi a legtalálóbban Molnár T. Eszter munkáját: tehetség.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

A regény tökéletes képet fest arról, hogyan válhat valakinek a kárára a múltja még akkor is, ha a jelene makulátlan, valamint arról is, hogy nem csak a vagyoni, hanem bizony a kapcsolati tőke és a társadalmi rang is korrumpálhatja az igazságszolgáltatást, és torzíthatja az igazságképünket.

---

Furcsa helyzetben van a krimiirodalom. Egyfelől a külföldi (főleg angolszáz) bűnügyi vagy thriller műfajú regények szinte minden kiadó kínálatában megtalálhatóak, nem is említve az időről időre megújuló külsőt és formát kapó Agatha Christie-életműsorozatot vagy a skandináv krimik iránti lankadatlan érdeklődést. Másfelől azonban a magyar irodalomban egy-két kósza próbálkozástól eltekintve a bűnügyi regény gyakorlatilag mellőzött műfaj, bár valójában hagyománya sem alakult ki.

Molnár T. Eszter, aki Margó-díjra jelölt, fiataloknak szóló sorozata, az Egy majdnem normális család által vált ismertté, mégis ehhez a műfajhoz nyúlt, amelynek egy klasszikus noir krimi lett a végeredménye, annak minden visszatérő elemével együtt.

Ott van Peter Brenner, a nyomozó, jelen esetben egy ügyvéd, aki egyfelől próbálja egyben tartani darabjaira hulló magán- és szakmai életét, miközben egyre sűrűbben kell kockára tennie és mérlegelnie azokat az elveket, amelyek szerint eddigi életét alakította. Walter Becker, az áldozat, akinek a halála ugyan vet fel kérdéseket, de a férfi szakmai és társadalmi helyzete elhallgattatná a válaszokat. A gyanúsított, Magdalena Becker, pedig a femme fatale, a nő, akinek sötét múltja miatt a jövője sem fest túl fényesen. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a negyedik szereplőről, Heidelbergről sem, a városról, ahol folyton esik az eső, minden szürke és lélektelen.

Egy műfaji regény esetében ritkán az a fontos, hogy az adott írásmű mennyire újítja meg a műfaj eszközkészletét; sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a szerző mennyire tudja saját formájára alakítani ezeket az egységeket. Molnár T. Eszter pedig ebben nagyon erős, a zsánerfigurák életre kelnek, a történetben pedig egy idő után a nyomozással egyenrangúvá emelkedik a magánéleti szál is. Peter Brenner ugyanis ügyvédi hivatása mellett kétgyerekes családapa, aki rádöbben, nem biztos, hogy a megfelelő nőt vette el feleségül, ehhez pedig, egy jó noirhoz méltóan, szép lassan hozzátársul az önpusztító életmód is. Magdalena Becker is jóval összetettebb, mint egy búgó hangú, veszedelmes női szereplő. Az ő karakterén keresztül egy olyan bevándorló nőt ismerünk meg, aki egy elhibázott, droggal és prostitúcióval átitatott fiatalkor után a Walter Beckerrel kötött házassága az újrakezdést jelentette – bár az új élet nem biztos, hogy jobb élet lett. Amikor azonban a férfit szíven szúrják, a felesége pedig ott áll felette, előtörnek mindenkiből az előítéletek a nővel szemben, amelyek alól mintha csak Peter igyekezne mentesíteni magát, talán nem is ok nélkül. Magdalena ugyanis nem a megmentésre váró hercegkisasszony, hanem egy erős és határozott nő, aki önmaga is látja és belátja a hibákat, amelyeket elkövetett, és aki képes lenne a saját és a mások érdekében áldozatokat hozni.

Egy jó krimi felvet társadalmi kérdéseket is, egy jó noir pedig ezeket a problémákat kiábrándultan, értékvesztetten ábrázolja. A regény tökéletes képet fest arról, hogyan válhat valakinek a kárára a múltja még akkor is, ha a jelene makulátlan, valamint arról is, hogy nem csak a vagyoni, hanem bizony a kapcsolati tőke és a társadalmi rang is korrumpálhatja az igazságszolgáltatást, és torzíthatja el az igazságképünket, még akkor is, ha a nyomok egyértelműen arra mutatnak, amit nem kívánunk meglátni. Ezzel kapcsolatban elgondolkodtató, hogy a kiönteni készülő Neckar vajon csak a nyomasztó hátteret kívánja erősíteni, vagy a duzzadó gonoszságot, bűnt és az önazonosság elvesztését kívánja szimbolizálni.

A regénynek azonban vannak apró hibái is. Miközben a leíró részek az első mondattól kezdve lágyan hömpölyögnek és olvastatják magukat, a párbeszédek a könyv elején megbicsaklanak, néha visszavetik a lendületet. Miközben a regény közepétől nyilvánvalóvá válik, hogy Peter magánélete egyáltalán nem fog jól alakulni, az, ahogy Molnár T. Eszter darabokra robbantja az életét, kissé túlzásnak tűnik, és a kötet végére rettenetesen maga alá gyűri az amúgy sem napfényes regény hangulatát. Végül pedig az antiklimatikus végkifejlet, amely egyfelől sokkal jobban passzol a regény egészéhez, mint egy nagy, dramatikus, szemtől szemben zajló párbaj, mégis valahogy hiányérzetet hagyhat az olvasóban. Annak ellenére, hogy Peter az egész regény folyamán valóban aktív módon, cselekvő karakterként nyomoz, az ügy megoldásában (már amennyire meg lehet oldani egy olyan ügyet, amivé Walter Becker meggyilkolása fajul) mintha mégsem játszana aktív szerepet.

Mindezek ellenére Molnár T. Eszter Szabadesése kiváló regény, amely remélhetőleg egyrészt megtalálja a közönségét, másfelől pedig talán egy újabb lépés lesz ahhoz, hogy a magyar irodalomban is fokozottabban legyen jelen az igényesen megírt krimi műfaja.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Baljósan forró nyári este a Trombitás-kertben. A kések a kolbászos pizzába hasítanak, a limonádé pezseg a poharakban. Hét magyar krimiíró ül egy asztal körül. A gyilkosság módját latolgatják. A célkeresztben egy kritikus. Bűne, hogy megint feltette az unalomig ismételt kérdést: létezik-e magyar krimi?

A magyar krimi jelenlétét rengeteg gyanakvás övezi mind a könyvkiadók, mind a kritikusok részéről, amit aztán az olvasók is átvesznek. A műfaj hazai megformálása körüli előítéletek eloszlatásához nem elég, hogy évente tucatnyi könyv jelenik meg magyar szerzők tollából. A kritikusok azt firtatják, tényleg elég magyar-e a magyar krimi, abból a téves előfeltevésből kiindulva, hogy magyar környezetben játszódó történetet, amelyben a magyar rendőrség szerepel, nem lehet írni. Ennek oka többek szerint hazánk 20. századi történelme, pontosabban az, hogy a kommunizmus majd az államszocializmus alatt működő rendőrség nem lehetett és nem lehet az igazság bajnoka.

A kiadók, ha meg is jelentetnek krimit magyar szerzőtől, azt úgy reklámozzák, mintha a mű igazából nagyobb nemzetközi trendbe illene. A „skandináv krimi” márkanév gyakori használatát hazai művekre nemcsak nevetségesnek gondolom, de elhibázottnak is. Fenntartja a problémát, hiszen a csalódás garantált: a címkézés olyan olvasói elvárást teremt, amelynek a magyar krimi természetesen nem tud megfelelni. Ennél szórakoztatóbb csak a Miss Marple-párhuzam. Amint felbukkan egy nőnemű nyomozó, azt valaki azonnal Agatha Christie örökzöld alakjához fogja hasonlítani, hiába az összes lehetséges történelmi és kulturális különbség.

Felénk – magyar krimiírók felé – az üzenet az, hogy a magyar krimi magyarságát ha szégyellni nem is, de magyarázni biztosan kell. A mi történeteink és szereplőink hitelességét az olvasó és a kritikus árgus szemmel vizslatja. Ha el akarjuk érni, hogy műveinkről jelentősebb orgánumokban jelenjen meg írás, akkor nekünk kétszer olyan jól kell teljesítenünk, mint angol, amerikai vagy skandináv kollégáinknak. És megértően kell fogadnunk az újra meg újra nekünk szegezett kérdéssorozatot, hogy 1. miért írunk krimit, 2. miért vagy miért nem magyar környezetben játszódik a cselekmény, és 3. szerintünk létezik-e a magyar krimi.

N. Nagy Zoltán első krimije, a Keselyű amellett, hogy remekül megszerkesztett és fordulatos történet, briliánsan megfelel a magyar krimiíróval szemben támasztott elvárásoknak. A szerző biztos kézzel rajzolja meg a sorozatgyilkost üldöző nyomozócsoportot, és ettől lesz a magyar rendőrség a könyv leghitelesebben ábrázolt szereplője. Az olvasóban már az első oldalakon az a benyomás támad, hogy az elbeszélő mindent tud a szervezet működéséről, ezért elfogadja azt – a könyvpiac szerint még mindig anomáliának számító – az alaphelyzetet, hogy a krimi Szigetszentmiklóson kezdődik.

A műfaj megköveteli, hogy az olvasó elfelejtse, a rendőrség a krimiben ugyanúgy fiktív, mint maga a gyilkos. N. Nagy azt az érzetet kelti, hogy a szervezet minden titkába beavat, majd, amikor nyomozócsoportja tettre kész, akkor kiemeli őket ebből a hitelesen ábrázolt világból. A krimiírás egyik jól ismert trükkjével él: a bűncselekmény súlyosságára való tekintettel különleges nyomozócsoportot hoz létre, melyre nem vonatkoznak a szervezet szabályai. Majd ügyesen beemel egy amatőrt is, hogy az olvasót még közelebb hozza a nyomozás izgalmához.

A krimi nyelvi megformáltsága, a sok rövidítés és a szakzsargon használata úgy erősíti a hitelesség látszatát, hogy közben az olvasó nem azt érzi, hogy a magyar rendőrség működésének nagy enciklopédiáját olvassa, hanem azt, hogy ismerős térben mozog és ő maga is részese a nyomozásnak.

N. Nagy legnagyobb bravúrja, hogy az elbeszélő tökéletesen egyensúlyoz a hősalkotás és a kritikus hozzáállás között. Nyomozói klasszikus értelemben vett hősök, akik elhivatottak és hűségesek a szervezethez, de szenvednek annak hibás működésétől és korlátaitól.

A történet hitelességét növeli az is, hogy a magyar környezet ábrázolásánál a szerző hasonló eszközzel él. A komoly tudással és rendkívül jó tollal megírt leíró részekbe mértékkel csepegteti az úthálózattal, a közkórházakkal, a bürokráciával vagy akár a focival kapcsolatos kritikát. A könyv néhány pontján viszont ez a távolságtartás zavaróvá válik. A „Magyarországon” helyhatározó és a „magyar” jelző gyakori használata néhol azt az érzetet keltette bennem, mintha az elbeszélő feltételezett olvasója külföldi lenne. Azt gondolom, hogy ez a ritkán előforduló egyenetlenség épp abból a vágyból fakad, hogy a történet hitelessége megfeleljen a magyar krimivel szemben támasztott magas elvárásoknak.

A könyv alcíme – A Babits-gyilkosságok – igazi csemegét ígér az irodalmat kedvelő olvasónak. És ezt az ígéretét száz százalékig beváltja, de úgy, hogy közben nem hagyja cserben azokat az olvasókat sem, akik a krimit a fordulatos cselekmény és a borzongás kedvéért veszik a kezükbe. A rendkívül izgalmas Babits-szál megalkotása mögött ugyanazt a komoly kutatómunkát látom, amelyen a rendőrség megformálása is alapszik. Ez teszi hitelessé N. Nagy könyvét, amelyben nincsenek félmegoldások.

A párbeszédek és a leíró részek arányosan váltakoznak, a szöveg szépen gondozott. A függővégek – cliffhanger! –  jól vannak elhelyezve, megfelelően adagolják a feszültséget. A belső monológokból kilógó, dőlttel szedett mondatok elhelyezése nem szerencsés azonban, azt ügyesebben lehetett volna belevarrni a szövegbe.

A szereplők ábrázolása hiteles – ugyan a főhős motivációja néha nem teljesen meggyőző –, de a nőalakok kevésbé összetettek. Talán ennek köszönhető, hogy a Babits-szál egy-egy mozzanatánál is hiányoltam az árnyaltabb megközelítést.

Nem szeretek krimit újraolvasni, és ez alól csak Stieg Larsson trilógiája a kivétel. N. Nagy könyve azonban másodszorra is nagyszerű olvasmányélményt nyújtott, mert a szerző nagyon komolyan veszi a műfajt, amelyben alkot. A Keselyű N. Nagy első megjelent kötete, de nem a semmiből jön. Egyperces krimik címen futó blogja feldolgozta az elmúlt évtizedek minden nagyobb bűnügyét.

Egy forró nyári délutánon valóban találkoztunk heten, magyar krimiírók a Trombitás-kertben. Pizzánkra várva azonban nem azt fontolgattuk, hogyan végezzünk a következő kritikussal, aki megkérdőjelezi a magyar krimi létezését. Arról beszélgettünk, hogyan lehetne a magyar krimivel szemben minimum gyanakvó, ha ugyan nem ellenséges könyvpiaci környezetben szakmai kört kialakítani.

N. Nagy Zoltán már megalapozta a szakmai párbeszédet azzal, hogy – mint a limonádé felett kiderült – mindannyiunk művét olvasta. Én ezzel az írással rovom le tartozásomat, és nemcsak várom a folytatást, amely már készül, de egészen biztos vagyok abban, hogy a magyar krimiírás egyik nagy életműve indult el a Keselyű megjelenésével.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.