Kategória: Kritika

Évek óta keresem azt a krimiszerzőt, aki rajongásom tárgya lehetne. Talán túlságosan nagyok az igényeim: szeretném, ha a könyv a jelenben játszódna, magyar környezetben, detektívregény, és nem akcióthriller kerekedne ki belőle, és semmiképpen sem világméretű összeesküvés jelentené a megoldását, hanem valódi, magánéleti indoklás. Amikor sikerült elolvasnom Kovács Noémi Lélekölőjét, elégedetten mondhattam: itt egy könyv, amilyenre évek óta vártam.

A jelenben vagyunk, Budapesten. Page Péter, az amerikai és magyar felmenőkkel is rendelkező nyomozó egy sorozatgyilkosságon dolgozik: a Normafás gyilkos után kutat, aki nőket tesz el láb alól és fura e-maileket küldözget. Vajon mi köze az áldozatoknak egymáshoz? Miben segíthet a pszichológia? Ki tört be a rendőrség irattárába? Mit jelenthet a parfümillat? A gyors menetű történet jelenetei úgy peregnek az olvasó előtt, mint egy jó film képkockái. Bár ez az írónő első regénye, mégis megfelelt az összes elvárásomnak, s ha nem is állítom, hogy a könyv tökéletes, bátran ajánlom mindenkinek, aki jó krimit akar olvasni.

A Lélekölő reális és hihető világban játszódik, a megoldása körmönfont és bonyolult. Kerüli a kölcsönzött elemeket, detektívregény, amelyben nyomoznak, töprengenek és összerakják a mozaikdarabkákat, ám azért találni benne akciót és kalandot, sőt szerelmet is. A főszereplők és a világ magyarok, ismerős utcákkal és helyekkel, éttermekkel és látványokkal találkozhatunk: ám ezek az elemek nem úgy vannak ráaggatva a sztorira, mint a karácsonyfadísz, hanem szerves részei a történetnek. A könyv egy kissé a magyar rendőrség világába is bevezet (pont annyira, ami egy laikus olvasónak hiteles és érdekes lehet), ám a történet az ezt sejtető fülszöveg és a kedves előszó ellenére sem kényszerít arra, hogy kulcsregényként olvassák: egyszerűen van, és érdekes.

Ami nagyon meglepett, hogy a könyv másoktól nem kapott egyértelműen jó kritikákat. Volt, aki a nyelvet kifogásolta, ám valójában a véleményezők elvesztek az olyan problémák elemzésében, hogy jó szó-e a porcica, s lehet-e a fájdalmat szétkürtölni, vagy egy bögrét egy húzással kiinni. Ha van is néhány túlcizellált körmondat a regényben, összességében ízes és olvasmányos a szöveg. Az valóban kellemetlen, hogy szegény könyvet legalább tizennégyes betűtípussal és dupla sorközökkel szedték, hogy 272 oldal legyen, ám tartok tőle, ez nem az írónő döntése volt, s az, hogy ettől széttöredeznének a dialógusok, egyáltalán nem igaz, legfeljebb vizuális értelemben.

Végül több kritikában feltűnt, hogy íróját zavarja, a történet szereplői valódi budapesti éttermekben esznek, létező boltokban vásárolnak, ismerős utcákon bandukolnak. Még az is leíratott, milyen kellemetlen a Teve utcai székház emlegetése. Azt hiszem, ezekből a véleményekből összeáll egy fal, amit nagyon nehéz áttörni, és aminek a léte megmagyarázza, miért találok nehezen a fentebb leírt elveimnek megfelelő magyar bűnügyi regényt. Miközben a legtöbb országnak megvan a saját krimije, tehát a németek szívesen olvasnak detektívtörténetet németekről, a finnek finnekről, sőt a dél-afrikaiak dél-afrikaiakról, mintha mi, magyarok nem akarnánk ezt. A krimi „lógjon” egy másik kitalált világ pókfonalán, vigyen el a múltba, amikor még minden szép és békebeli volt, vagy egy másik országba, misterek és monsieur-k közé, csak nehogy itt, ebben a magyar valóságban akarjon működni! (Ha pedig működik, legyen (bulvár) kulcsregény és semmi más: még a Lélekölő reklámkampánya is az áthallásosságra épült…)

De vajon miért zárkózunk el így a saját kulisszáink elől? Furcsa lenne, ha Maigret nem a Quai des Orfèvres-ben dolgozna, nem érezzük kellemetlennek, hogy Sherlock Holmes még létező lakcímmel is rendelkezik (igaz, a megadott házszámon eredetileg nem állt ház), egy skandináv krimiben nyugodtan lapozgathat valódi svéd újságot a nyomozó, s Block Scudderje is békén kalandozhat a Hell’s Kitchenben anélkül, hogy valaki megkérdezné, miért nem egy kitalált bűntanyán nyomoz inkább Manhattan helyett. Ideje lenne megbarátkozni azzal, hogy ha szeretnénk jó és modern magyar krimiket, el kell fogadnunk a saját valóságunkat, illetve azt a képet róla, ami egy krimibe beleillik. Azt a valóságot, ahol a külföldről hozott szakértő sajnos csak egy dologra jó: hogy szerződtetése, ellátása és számláinak ki(nem)fizetése komoly logisztikai gondot okozzon a fiatal magyar nyomozónak… Mert ez az irónia is része Kovács Noémi történetének.

A Lélekölő jó szórakozás, s – sorozattársaival együtt – választásra is kényszerít: elfogadjuk-e a modern magyar krimit, vagy megmaradunk a nagyon titkos összeesküvés-elméletek és a külföldi misterek és monsieur-k történeteinél? Persze ha az előbbit választjuk, akkor is van még hová fejlődni… Állítólag a Lélekölő szereplői is nemsokára visszatérnek egy új regényben: a magam részéről már alig várom.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Kósa Henriknek nem kellett volna meghalnia. A diplomata ma már alighanem bottal járna, de még bőven itt lehetne köztünk, ha Kulcsár István nem öli meg. De az egykori rádiós könyörtelenül kinyírta, mert manapság kevesen olvasnak sima korrajzot, krimi viszont nincs hulla nélkül. A bajuszos nőcsábászt fel kellett áldozni az olvasmányosság oltárán, de halála nem hiábavaló: akit érdekel, most első kézből ismerheti meg, milyen volt fél évszázaddal ezelőtt a moszkvai magyar kolónia élete.

Meg kicsit a moszkvaiaké. Kulcsár leningrádi egyetemistaként, majd a Magyar Rádió moszkvai tudósítójaként megint olyan témához nyúlt, amelyben igazán otthon van. Akárcsak tavalyi, Nem ezt ígértétek című korrajz-regényében, most is saját tapasztalatairól, a vele történt vagy általa akkoriban hallott sztorikról ír. Még a házból sem lép ki, amelyben tudósítóként maga is lakott: a Kutuzov sugárút 7/4 valós helyszín, ahol gyakorlatilag minden Moszkvában élő és dolgozó magyar megfordult. Márpedig ők nem voltak kevesen, hiszen a egyetemistákkal együtt egyszerre 2-3 ezres kolónia folyamatosan cserélődött, így szerény számítások szerint ma is több tízezer embernek ugrik be a sárga köves, hosszú épület, srégen szemben a ma inkább Radissonként emlegetett Ukrajna szállóval, aljában a szuvenírvadász külföldiek pumpolására szakosodott Berjozka bolttal.

Itt végezte ki Kulcsár szegény Kósát, hogy elmesélhesse, miért volt a szovjet időkben öt-hat lelakatolt hűtőszekrény az egykori nagypolgári lakások előterében. (Megfejtés: mert annyi család lakott bennük, ahány szobásak voltak és a társbérlők persze nem bíztak egymásban.) A szerző kíméletes szereplőivel, mert nem nevezi őket a valódi nevükön, de biztosak lehetünk benne, hogy többségük nem a fantázia szülötte. Az álcázásban az idő is segítségére van: ötven év után már kevesen ismernek rá a kor (amúgy tipikus) figuráira, például az oroszul nem beszélő, munkáskáder nagykövetre vagy a kereskedelmi képviselet gazdasági dolgokban járatlan vezetőjére. A rejtvényfejtésnél talán izgalmasabbak is az élet apró részletei. Például az, hogyan lehetett Moszkvában jegyet szerezni egy éppen sikeres filmet vetítő moziba vagy mivel foglalkozott bódéja átlátszatlan üvege mögött a Kutuzov sugárút 7/4-nél posztoló rendőr. A krimi megoldása végül semmivel sem meglepőbb, mint hogy a külföldi diplomaták és tudósítók lakásait lehallgatta a KGB. No de nem is ezért érdemes elolvasni a Gyilkosság a magyar követségen-t.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Elfogult vagyok, szeretem Réti László izgalmas és igen profin megírt regényeit, ezért aztán miközben a Megölni Telekit című fikciót (!) olvastam tőle, végig azon aggódtam, nehogy a lendületes és jól megírt könyv végül állásfoglalás legyen az „Öngyilkos lett-e Teleki vagy meggyilkolták?” vitában. A könyv végére érve aztán eléggé megnyugodtam.

Jóllehet már a figyelemfelkeltő és provokatív címadás (írjuk ezt a marketingkényszer számlájára) is értelmezhető egyfajta állásfoglalásként, és a könyv befejezése sem hagy kétséget afelől, melyik alternatívtörténelem-változat mellett teszi le a voksát Réti László, azért meglehetősen elegánsan megoldja a dolgot (nyilván nem fogom elárulni, hogyan), és az utószóban maga is többször hangsúlyozza a történet fiktív jellegét: „Szeretném előrebocsátani, ez fiktív történet. […] A főszereplők közül Teleki Pál az egyetlen valós személy, a többiek fiktív karakterek. A mellékszereplők között szintén találunk valós (Incze, Pap, Witz, Bárdossy, Keresztes-Fischer, Von Erdmannsdorff stb.) és kitalált szereplőket.”

Lényeg tehát: olvassuk irodalomként, olvassuk szórakoztató fikcióként a művet, és akkor nem fogunk csalódni/bosszankodni. Annál is inkább így lesz ez, hogy Réti László tényleg elképesztően professzionális történetmesélő és történetépítő. Ennek nemcsak az az oka, hogy korábbi rendőri munkája folytán másoknál hitelesebben mozog a bűn és bűnüldözés laikusok számára ugyancsak ingoványos és sok – akár a könyv megjelenéséig észrevétlenül maradó – csapdát rejtő talaján, hanem az is, hogy pontosan tisztában van a recepttel, miként kell az olvasót a könyvhöz bilincselni, és úgy adagolni a több szálon futó cselekmény újabb és újabb fordulatait, hogy muszáj legyen egyetlen nekifutásból végigolvasni a könyvét.

A regény a Teleki halálát megelőző napok történetét dolgozza fel, illetve ezekben a napokban játszódik, hiszen a cselekmény több szálon fut: egyfelől figyelemmel követhetjük Teleki vívódását, hogy engedjen-e Hitler kérésének, és átengedje-e a német csapatokat Magyarországon, hogy azok megtámadják Jugoszláviát; másfelől megismerkedünk a civilben gróf Debrődy Károly detektívvel is (aki a krimiben bevett szokások szerint kissé kiégett, szomorkás, iszogatós, cinikus profi), aki több, egymás után megtörtént, de különböző helyszíneken végrehajtott gyilkosság között meglátja az összefüggést – és ráadásul Teleki személyes védelmét is rábízzák. Mindeközben Berlinből egy magyar származású ügynököt, Max Ringét küldik Budapestre, hogy álljon készenlétben, és várja Hitler utasítását – Max Ringének ugyanis az a specialitása, hogy a diplomáciai bonyodalmak elkerüléséért igen hatékonyan tudja rábeszélni Berlin politikai ellenfeleit az… öngyilkosságra.

Közben persze van szerelem, múltbéli sebek és titkok, és olyan fordulatok, hogy az olvasó elismerően csettint: ez igen. Amikor túl sok az akció, nyomban behoz a szerző egy kis politikát, és a tőle már megszokott éleslátással elemzi a kialakult helyzeteket („– Ön hintapolitikát próbál folytatni. – Ön szerint a Kárpát-medencében lehetséges más reálpolitika is?”), és amikor túlságosan komor lesz a történet, már-már Rejtő Jenő munkásságához hasonló poénokkal oldja a feszültséget: „Lemehetünk a sarokra – javasolta a gróf. – Kisfröccs, sertéspaprikás, nokedli és uborkasaláta.” Vagy: „A tizenhetesben a Tóth család lakik, annyi ott a gyermek, hogy derékmagasságig áll a lakásban. Azok nem láttak semmit.” És közben árad a történet, könnyedén, olvasmányosan halad előre – de óva intem az olvasót, hogy ebből azt a téves következtetést vonja le, könnyű ilyen könyvet írni. Próbálja csak meg, és rájön: szinte lehetetlen egyszerre izgalmas, meglehetősen korhű, jópofa, mégis érvényes és működő történetet kitalálni úgy, hogy a háttérben a magyar történelem nem csupán kulisszaként van jelen, hanem minden bonyolultságával, titokzatosságával és bizonyos szemszögből megoldatlannak látszó kérdésével maga is szereplővé válik.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Hangulatában a leginkább Carlos Ruíz Zafón rejtélyes barcelonai történeteit idézi Pintér Tibor zeneesztéta, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatójának első regénye, amely a Prae Kiadónál jelent meg ősszel. Noha A harmónia tébolya című kötet műfaji megjelölése „krimi”, a könyvben egy rejtélyes ezüsttárgy ürügyén nem egy jelenbéli bűnügyben folyik nyomozás, hanem a 18. századi Capodistriába (a mai Koperbe) vezetnek a szálak.

A város életét és korabeli olasz kultúráját – sőt, az egész térségét – láthatóan jól ismeri a szerző. A történet egy esős, őszi napon kezdődik, amikor Koper egyik olasz lakója, aki azért sem hajlandó a Tito teret becsületes jugoszláv, később szlovén nevén emlegetni, hiszen az az ő családjának évszázadokig Piazza del Duomo volt, véletlenül belerúg egy miniatűr ceruzához hasonlatos tárgyba, amelyen elmosódott, hiányos felirat látható. Noha történész, és a legapróbb kacatok is érdeklik, nem képes megfejteni, hogy mit tart a kezében, ezért segítséget kér szlovén régiségkereskedő barátjától.

Egy másik szálon is elindulunk közben: Matteo, egy helyi kézműves kisfia maga sem tudja, hogy mire képes, amikor bekerül a capodistriai internátusba. Az 1700-as években járunk: a dóm iskolájában tanuló diákokból szervezett kórus a város fontos intézménye, a közben felfedezett kiemelkedő tehetségekből, mint amilyen Matteo is, azonban – kasztrált – operaénekes lesz Velence valamelyik színpadán.

A zenei szerkezetre írt történet mindkét szálon magával sodorja az olvasót, aki mintha két képzeletbeli képernyőn követné Matteo és a 21. században utána nyomozó férfiak életét, várva, hogy mikor rakja össze a történész is azt a történetet, amely a narrátor által közben kibontakozik.  Matteot szerencsétlenségére felfedezik, sőt, mi több, egy olyan énektanár fedezi fel, aki nem elégszik meg azzal, hogy újabb énekest bocsásson útjára a világ operaszínpadaira, de egyenesen az ”isteni hangot” és annak eredetét keresi minden lehetséges módon, monomániájától pedig igazi emberi szörnyeteggé válik, aki (mint minden monomá­niás) képtelen megkülönböztetni a jót a rossztól, ha a célról van szó.

A szerző, amint említettük, szemmel láthatóan ismeri a 18. századot: nemcsak kultúrtörténeti értelemben tűnik hitelesnek a könyv, de a háttérben kirajzolódó korabeli világ­képről vagy mindennapi életről is meggyőzően szól, miközben közelebb és közelebb jutunk az ezüsttárgy titkához.

Persze nemcsak a Velence vonzás­körzetében élő kis isztriai város történetében  kalandozunk, de lépésről lépésre feltárul az is, hogyan nyomoz egy történész, akinek gyakorlatilag a semmiből, az intuíciói alapján kell rekonstruálnia egy emberi sorstörténetet, amelyről ha van is forrás, semmilyen kulccsal nem nyitható – kizárólag az ösztön és a logika kombinációjával.

Pintér érezhetően nem gyakorlott szépíró. Párbeszédei néhol kényszeredettek, néhol a televíziós sorozatok megszólalásmódját idézik, írói stílusa hol a (legjobb) krimiszerző­ket idézi, máshol érezhetően nehe­zen tartja a saját tempóját, mégis, a stilisztikailag néhol bukdácsoló prózaszöveg logikailag, szerkezetileg annyira koherens, hogy az olvasó alig veszi észre a sutaságokat.  A regényt egyértelműen a témaválasztás viszi el – amit lehetett, azt kihozta a szerző a 18. századi Capodistriából és a zenetörténetből.  Egy biztos: még hasonló könyv sincs a kortárs magyar irodalomban.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Pintér Tibor A harmónia tébolya című könyve olyan szépen, lassan és biztosan telik meg elborzasztó tartalommal az olvasás során, hogy azt olvasói öröm nézni – a rettenetes és komótosan kibomló történetet a szerző igen nagy tudással, profizmussal és műgonddal írja meg.

A könyv (egyik) főhőse egy ismeretlen rendeltetésű, különleges alakú tárgyat talál napjainkban, és a kíváncsiság meg a szakmai érdeklődés arra ösztökéli, hogy elkezdjen utánajárni a XVIII. század elején készült tárgy történetének. Ezzel párhuzamosan elindul egy XVIII. század eleji történet is, amelyben a tárgy szörnyű rendeltetése is kiderül, de tényleg csak a történet legvégén. Addig szédítő izgalmak, egy művészi és művészeti szépségekkel teli, de kegyetlen világ bontakozik ki, amelyben egy megszállott zenetanár keresi a tökéletes emberi hangot, és ehhez nem rest már első lépésben rávenni a másik (harmadik?) főhős édesapját, hogy egyezzen bele fia kasztráltatásába… És ez még úgyszólván csak a kezdet.

A szerző zeneesztéta, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, legfőképpen a XVIII. század zenéjét kutatja, és maga is játszik orgonán, csembalón és zongorán. Igaz, ha mindezt nem tudnánk, akkor is kiderülne a szövegből, mely az ábrázolt világ olyan átgondolt és tökéletes ismeretéről, olyan elképesztő tudásanyagról tesz tanúbizonyságot, mint amilyent például Umberto Eco regényei kapcsán szoktunk elismerően emlegetni.

A regénybeli zenetanár tébolya igen lassan és alig észrevehetően bontakozik ki: tettei – a saját szakmája szabályai szerint legalábbis – eleinte racionálisnak tűnnek, egy elkötelezett művész ő, aki hajlandó áldozatokat hozni a nagy mű létrejötte érdekében (persze főleg másokat áldoz fel, mint Kőműves Kelemen). És az a furcsa, hogy minden rémsége dacára valahol mégis szép ez a világ, az a világ, ahol az énekhang, az opera tud annyira fontos lenni, mint a könyvben ábrázolt miliőben: a maestro és a mecénás, illetve a maestro meg a győzködést viszonylag könnyen elfogadó és tudomásul vevő édesapa közötti beszélgetések mesteriek, a fordulatok pompásak.

A Prae Kiadó Krimi ma-sorozatának talán ez a legirodalmibb könyve úgy, hogy már a tizedik oldal után elakad a lélegzet a műfaj szabályai szerinti izgalmak és fordulatok olvastán. Ez a szerző első regénye. Reméljük, már dolgozik a következőn.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Szenvedélyem a krimik olvasása, s szívesen vennék kézbe ilyesmit magyar szerzőktől is. A hazai könyvkiadás azonban eddig nemigen kényeztetett el. Idén azonban elindult az Athenaeum Friss magyar krimik sorozata, én pedig máris három remek olvasmányélménnyel lettem gazdagabb. S bár a sorozat első három tagját lehetetlen összehasonlítani, annyira másfélék és másként jók, nekem talán a Hamlet halott tetszett a legjobban: egy izgalmas, professzionálisan megírt, jó magyar krimi volt.

Hogy eddig miért nem találtam magyar krimikedvencet? Először is, hagyományos detektívtörténetre, tényekkel, esetekkel, tanúkkal, titkokkal és nyomozással teli regényekre vágytam, ahol a történet nem vezet világméretű politikai és gazdasági összeesküvésekhez (mint Frei Tamás könyveiben), és nem is a valóságban megtörtént esetek rejtelmes magyarázatát adja szépirodalmi eszközökkel (ahogyan Kolozsi László vagy Kereszty András regényei teszik). Olyan könyveket szerettem volna olvasni, ahol a magántörténetként induló esetből még bármi lehet, politikai bűntény vagy lélektani rejtély, s a történések végig megmaradnak az elképzelhető realitás talaján, de mégsem bulvárosan titokzatoskodók. Másrészt olyan regényt akartam, amelyik viszonylag keveset használ fel az amerikai stílusú akció- és thillerelemekből (ezt csinálja például Réti László, egyébként elképesztően jól), s még véletlenül sem játszódik külföldi környezetben (mint például Lesley Valley vagyis Garamvölgyi László könyvei), vagy egy mesterségesen megalkotott (szöveg)világban (így Vavyan Fable vagy T. O. Teas sem jöhetett szóba). Ehelyett ízig-vérig magyar sztorikra vágytam, amelyek legalább olyan profi módon mesélődnek, mint egy jó angolszász vagy skandináv krimi, mégis teljesen hitelesen hazaiak. Végül feltételül szabtam, hogy a könyv a jelenben játszódjon: nem a Monarchia idején (ahogy Baráth Katalin Dávid Veron-regényei), nem a harmincas években (mint Kondor Vilmos európai hírű Budapest-történetei), sőt, még csak nem is a Kádár-korszakban (ahogy Sárosdi Bence Az árulója). Nem csoda, hogy nehezen került kezembe a megfelelő kötet.

Pataki Éva és Vajda Anikó új regénye azonban pontosan olyan, amilyenről fentebb írtam. Ha nem hangzana furcsán, legszívesebben azt mondanám, ez egy valódi magyar skandináv krimi. Persze ez nem azt jelenti, hogy a szerzőpáros valamelyik svéd írót utánozza. Ám ha például Kristina Ohlsson szintén idén kiadott Elnémítva és Ninni Schulman Lány a hóban című kötete között olvassa az ember a Hamlet halottat, ugyanazt a minőséget, profizmust és élvezetet találhatja meg mind a három könyvben.

A történetről nem szabad többet elárulni, mint a könyv fülszövege teszi: meggyilkolják az ünnepelt, elképesztően tehetséges, vonzó – és meleg – színészt, a fiatal nyomozónő, Salgó Anita pedig, nem sokkal azután, hogy megkapja az ügyet, máris állandó életveszélybe kerül és egyre sötétebb és átláthatatlanabb titkoknak jut a nyomára. Szélsőjobboldali szervezet fenyegeti, politikusok rendelik magukhoz, ráadásul meggyűlik a baja egy jóképű és lelkes újságíróval is. Mindeközben a magánélete is zavaros: húzom-eresztem viszonya volt férjével, aki még mindig jelen van az életében, legalább olyan érdekes, ahogy azt a skandináv krimik rendőrnőinek civil életéről olvasva megszokhattuk.

A könyv fordulatai végig ébren tartják az érdeklődést. Nagyon izgalmasra sikerült például a könyvbéli pszichológus nyomozásának leírása, s remekül vezetett félre a befejezés: a szerzők először felébresztették, majd elaltatták a gyanúmat – ami egyébként helyes volt –: így végül mégsem tudtam kitalálni a teljes megoldást. Különösen jó volt csupa hazai eseményről olvasni: s itt kiemelendő, hogy ez a regény a legkevésbé sem A tanú magyar narancsaként működik, vagyis nem kell megalkudni ügyetlen leírásokkal, félig hihető párbeszédekkel, miközben azon sóhajtozunk, nem baj, azért ez mégiscsak a miénk… Ehelyett a két szerző tökéletesen tud írni, a szereplők valóságosak és sokdimenziósak, a cselekmény pedig hihetően és élvezetesen burjánzik, s csak ott válik kissé hihetetlenül kalandossá, amikor már úgyis „megvette” az olvasót: a nagyot csattanó befejezésnél.

Zárásképpen fontosnak tartom viszont leírni, hogy a kötet reklámkampányával nem igazán értettem egyet. A fül is azt sugallja, hogy ebben a regényben mindent és mindenkit be kell azonosítani, mert akkor aztán, hűha, sokkal érdekesebb lesz. Találni olyan kritikát, amely még Széplaki Tibor „valódi nevét” is megadja: ezzel máris a tegnaphoz rögzítve a történetet az éppen most helyett… Én inkább azt javasolnám, hogy a jól értesült mindentudás helyett képzelje mindenki olyannak a szereplőket és a helyszíneket, amilyennek szeretné. Így a regény bízvást túlélheti a 2013-as évet, sőt, akár öt év elmúltával is friss magyar krimi maradhat. Mert jó könyv, önmagában is. Érdemes elolvasni.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Mészáros Dorka Én vagy senki című regénye két zsánert próbál egy könyvvé gyúrni: az ifjúsági regényt és a krimit. Ez már önmagában is bátor vállalkozás. A végeredmény összességében inkább krimi, annak viszont kellően frappáns és fordulatos, az pedig, hogy ifjúsági regényként olvasva olykor-olykor felszínesebb a kelleténél, megbocsátható neki.

Az Én vagy senki egy, a Kisalföld Bakonnyal határos csücskében fekvő – konkrétan meg nem nevezett – kisvárosban játszódik, ahol a fiatalokat rejtélyes módon elkezdik meggyilkolni. Bár a vidéki atmoszférában történő gyilkosság önmagában hathat zsánerképnek, azért megidéz olyan kiváló elődöket, mint például David Lynch Twin Peaks sorozata. Ahogyan ott, úgy ennél a meg nem nevezett kisvárosnál is az az érzése támad az embernek, hogy egy folyamatosan hideg, ködös területre tévedt, még akkor is, ha időnként kisüt a nap, és meleg van. Ugyanakkor a hasonlóságok ennyiben ki is merülnek, mert amíg Twin Peaks világában kívülről érkezik nyomozó szándék Dale Cooper személyében, addig Mészáros Dorkánál a fiatalok saját maguk kezdik el kideríteni – egy évvel a történtek után –, miért is mérgezték meg három társukat halálos kábítószerrel 2014 nyarán. A késlekedés oka a borzasztó tragédia, barátaik elvesztésének mielőbbi elfelejtése, a nyomozásra késztető ok pedig az egy évvel ezelőtti jelek – az állati vérrel írt 7-11 felirat – újbóli felbukkanása. A könyv szerkezetében a gyilkosság, illetve a nyomozás évében történtek leírása folyamatosan váltja egymást.

Szereplőink első ránézésre tipikus karakterek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a könyv hátsó borítóján pár külső jelzővel igyekeztek róluk leírást adni – és ezzel rögtön némi aggodalmat is elültetni a figyelmes olvasóban felszínességüket illetően –, ám jó krimihez méltóan a regény során egyre többet tudunk meg Zénóról, a laza zenészről, Alizról, a népszerű táncosról, Burniről, a bulifelelős izompacsirtáról, Nóriról, a vad gótról, Erikről, a magának való kockáról, Meliről, a visszahúzódó orvospalántáról és Gergőről, a tökéletes szívtipróról. Ráadásul ez a hét szereplő – ahogy mondani szokás, mint a gonoszok: egyszerű, mégis nagyszerű toposz – kellően sok ahhoz, hogy megágyazzon egy olyan kriminek, amelyben az azért minimum valószínűnek tűnik, hogy a gyilkos éppen közülük valaki. A rajtuk kívül szereplő – élő – személyekről ugyanis még ennyi leírást sem kapunk. Ez alól az egyetlen kivételt Luca képezi, a gyilkossági kísérlet egyedüli túlélője, aki a történtek óta a zárt osztályon tengeti napjait.

Ami a könyv olykor fájdalmas megoldásait illeti: sok a szerelem. Ez önmagában még nem feltétlenül lenne baj, mert például az Aliz és Erik között kialakuló kapcsolat a regény legmeglepőbb fordulatokkal teli szála, a tökéletes szívtipróként megismert Gergő önmagával való küzdelmét pedig öröm nézni. Ami viszont már zavaróbb hogy – talán első kötetes szerző lévén – Mészáros Dorkánál a szerelem igazsága és nagysága egyenesen arányos leírásának felszínességével. Ez leginkább a Zénó és Nóri között elhúzódó kapcsolatra vonatkozik, amelynek legfontosabb jeleneteként a két szereplő ismét együtt áll a színpadra közös zenekarukkal, hogy többek között a szerelem nagyságáról énekeljenek. Egy ponton még konkrét leírás szintjén is feltűnik egyik dalszövegük, amely sajnos ugyanolyan kiszámítható és sablonos, mint az előbb említett színpadi pillanat. Az pedig különösen elszomorító, hogy a történet abszolút háttérzaját olyan popkulturális utalások adják, mint hogy a szereplők a Harry Potterről beszélgetnek, vagy épp Twilightot néznek. Ugyanis a fantasy mint az ifjúsági regényt és a krimit összekötő harmadik zsánerműfaj valahogy anélkül is ott lebeg a könyv hátterében, hogy ezt időnként konkrét példákkal illusztrálni kéne. A Twin Peaks ridegségét egyszerűen kár a Twilight felszínességével összeereszteni.

Az Én vagy senki összességében sokkal súlyosabb és okosabb, mint a saját háttérzaja. Az ifjúsági regény és a krimi ilyen módon való párosítása bátran szembemegy azzal a szülői magatartással, hogy a gyerekeknek ne mutassunk semmilyen szörnyűséget. A tizenhatos karika a könyv hátoldalán nyugodtan módosítható lenne tizennégyre, ha használnánk ilyen jelölést.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Ha szóba került a magyar krimi, a legtöbben még mindig Kondor Vilmosra vagy Lőrincz L. Lászlóra gondolunk, a külföldi vonalon pedig a műfaj igazi sztárjaiként – az angolok után – a skandináv szerzőket emlegetjük. Pedig ez a kategória újra feljövőben van a magyar irodalmi és filmes szcénában is, gondoljunk csak a zseniális A martfűi rémre, illetve Pacskovszky Zsolt (kevésbé jó visszhangra talált) A tökéletes gyilkosára. Most pedig itt egy újabb történet, amit érdemes magunkkal vinni a napernyők hűvösébe.

Eszternek egyébként nem ez az első megjelent kötete: kipróbálta már magát az ifjúsági irodalom műfajában. Stand up! című sorozatának első két része a Tilos az Á Kiadónál látott napvilágot, valamint írt novellákat is A számozottak című könyvében, ami a JAK-PRAE.HU gondozásában jelent meg. Most azonban a krimi felé fordult, aminek több okból is örülök: egyrészt, mert szuper lett a végeredmény, másrészt, mert női krimiszerzőkkel még mindig nincs tele a padlás, pedig sem atmoszférateremtésben, sem karakterábrázolásban nem maradtak el soha férfitársaiktól (ugye, nem kell ideírnom annak az angol írónőnek a nevét, akinek a könyveiből a mai napig milliószámra adnak el világszerte?). A „karakterábrázolás” kifejezésbe bele is kapaszkodnék, mert a Szabadesés ebben a legerősebb – skandináv hagyományok szerint építkezik, így a központi bűnesetre és annak elkövetőjére is elég hamar fény derül, onnantól kezdve pedig a hangsúly a kérdéseken van: miért tette, hogyan, és egyáltalán, kik ezek a maguk módján mind szenvedélyes, különös emberek? Amúgy egy gyilkosságról van szó: Walter Beckert, a híres heidelbergi tudóst holtan találják a háza pincéjében, és a bűncselekménnyel a feleségét, Magdalenát vádolják. Peter Brenner elvállalja a nő védelmét, és miközben kibontakozik előtte és előttünk a különös, szövevényes eset, egyre közelebb kerül magához Magdalenához is, míg végül az egész élete fenekestül fölfordul.

Molnár T. Eszter figyelmesen, érzékenyen bontja ki a szereplők motivációit, pontosan ábrázolja a viszonyaikat, miközben végig sikerül megtartania azt a természetes, könnyed, de abszolút szépirodalmi igényű stílust, ami a Szabadesést a „must have”-kategóriába emeli.

(Néhol az egyébként nagyon szép költői képek kicsit megtörik ezt, de az olvasásélmény erejét nem csökkentik.) Egyedül a címmel nem vagyok kibékülve, szerintem nagyon általános, ez a történet figyelemfelkeltőbb, pontosabb címet kívánt volna. De ezt inkább az írónő jövőbeli munkáinak tekintetében jegyzem meg, mert semmit nem vont le a könyv értékéből, egy jobb cím már csak hab lett volna a tortán.

A Szabadesés kellemes olvasmány, miközben azért orvul kimozdít egy kicsit a komfortzónánkból.

Peter és Magdalena sorsán keresztül az embernek óhatatlanul el kell gondolkodnia azon, ő milyen élethazugságok és megalkuvások között él, hogy egyszer minden elfojtás felszínre tör, és a szerző a mindenkorin kívül az aktuálisra is figyelmet fordít a történet idegenséggel, a beilleszkedés problémáival kapcsolatos részeiben. Molnár T. szórakoztat, de közben eleget tesz a szembesítés egyáltalán nem könnyű írói feladatának is, ám ez senkit ne tántorítson el az olvasásától. Ahogy Peter Brenner nővére, Sylvia mondja az öccsének: „…most már itt az ideje, hogy leszállj a halandók közé. Lehet, hogy kicsit gusztustalan lesz az elején, de aztán élvezni fogod, ígérem.” Én is erre biztatok mindenkit: merüljetek alá a Szabadesés világába nyitott szemmel és szívvel, mert megéri. És éljenek a magyar női krimiszerzők!

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

„Nem kedveltem a családon belüli ügyeket. Túl jól ismertem már a szeretetnek ál­cázott gyűlölködést, mégsem voltam képes átlátni a hazugságok és elhallgatások szö­vevényén.” (25.) Mint sok más bűnügyi történet, Molnár T. Eszter Szabadesés cí­mű regénye is egy elhívatással kezdődik. Peter Brennert, egy jól menő ügyvédi iroda állandó alkalmazottját keresi főnöke kora hajnalban telefonon. Egy fiatal, ám an­nál sötétebb előéletű nő, Magdalena Becker az éjszaka meggyilkolta nála jóval idősebb, köztiszteletnek örvendő professzor férjét. Brenner minden vonakodása és szá­mos baljós jel ellenére vállalja a gyilkos jogi képviseletét. Idézett vallomása azonban hangsúlyosabb szerepet kap a regény alakulása során, mert az eset kiváltotta szemléletváltása a saját családi szerepét és társadalmi egzisztenciáját sodorja veszélybe. Jól mintázza ezt, és a regény felépítéséről mintegy metaforikusan sok min­dent elárul az egész történet folyamán mellékesen végighúzódó, a regény világán belül több szempontból is logikátlannak tűnő lakásfelújítási projekt, melyet Pe­­ter hűvösen elegáns felesége, Laura szorgalmaz, s aminek központi eleme a hi­bátlannak tűnő, de elunt padlócsempézet felfeszegetése.

A könyv olvasása elején úgy tűnik, egy klasszikus krimi – és azon belül is a filmes noir – zsánerét megidéző regényt tartunk a kezünkben. Rögtön az első lapokon a következő evokációt találni Magdalena Becker első megszólalása kapcsán: „(t)örténetéből hiányoztak az érzelmek, mint a színek egy fekete-fehér filmből” (8.). A színek hiánya, a dolgok valódi látványát elfedő szürke fátyol tematikusan és sti­lárisan is megjelenik a szövegben. A cselekmény helyszínén, a látszólag védett és zárt Heidelbergben szinte egyfolytában esik az eső. Rögtön a történet elején Brenner majdnem autóbalesetet szenved, végül csak az autója lökhárítója sérül, mint­ha az idézett hazugság szövevénye feslene föl a főhős előtt, ami nem hagyja töb­bé nyugodni. Elmondása szerint eddig ugyan nem dohányzott, ám amikor a Mag­dalena-ügy kapcsán kénytelen alámerülni a megszokott rend hálója alatt el­terülő bűn világába, akkor egyben a cigarettafüst homályában is elveszik. Bár a fő­hős énelbeszéléséből értesülhetünk a regény nagy részében a történésekről, tárgyilagos, tényközlő leírásai tökéletesen megfelelnek a keményvonalas detektív-nyo­mozó idealista és racionális gondolkodásával kapcsolatos előítéletnek. Brenner a történések során ugyan gyakran kerül rizikós helyzetekbe, illuminált vagy szélsőséges tudatállapotba, elbeszélése mégis végig egyenletes, szép stílusú, de változatlan, homogén marad. Egy átlagos ügyvéd visszaemlékező naplóbejegyzéseinek is nehezen tekinthető a szöveg, mert az elbeszélő olyan dolgokra is felhívja az ol­vasó figyelmét, mintha adott helyzetben kívülről szemlélhette volna saját magát. Bár ez nincs kimondottan hangsúlyozva a történet során, de mint egy igazi (fikciós) detektív, valamelyest kívülállóként figyeli saját világa történéseit.

Peter Brenner kívülálló nyomozó monokróm világlátása rendkívül felszínes is egyben. Az ügyvédi irodán kívüli kapcsolati hálóját elsősorban nők jelentik. Fele­sé­géről igazából nem tud sokat, azon túl, hogy szép és hozzá képest felsőbb osztályból való, így valószínűleg sosem tud neki teljesen megfelelni. Telt idomú titkár­nője, Mia a menő ügyvédi iroda kelléktárához tartozóan természetesen a főhős sze­retője is – bár a „szerető” szóval csak a finomkodó látszat kedvéért lehet jellemezni a történet elején ábrázolt kapcsolatot, hiszen egy titkárnő sosem terheli a fő­hőst érzelmi, lelki vagy akár csak intellektuális megnyilvánulásaival. Ha valaki fel­ismeri a műfaj sematikus mintázatait, az elején talán bosszantó is lehet az örökölt, szte­reotípiákból és panelekből összetevődő ügyvédi-nyomozós világkép. Sze­ren­csé­re éppen ez a cél. Újdonsült védence, Magdalena Becker Brenner és egyben a könyv­olvasó számára felkínált nagy rejtély, hiszen már a fülszöveg is azt a kérdést teszi fel, kicsoda ő, és erre különböző válaszokat kapunk. Kezdetben Brenner egye­térteni látszik a közvélemény és némileg a műfaj által közvetített minden elő­ítélettel. Miával való első beszélgetése Magdalenáról így hangzik: „– A képeken nem tűnt annyira kurvásnak, de azt is írták, hogy nem egy észlény, és hogy csak a férjére való tekintettel tudta elvégezni az orvosit. – A legtöbb nő nem egy észlény, de ez aligha hírértékű. A Bild olvasóinak végképp tudni kéne.” (14.) Majd ezután a hí­rekből a következőt olvassa ki: „A nő jellemzésében a testrészek domináltak, a férfiéban a tudományos fokozatok.” (15.) Ám ezen a vonalon haladva Brenner hamar ön­ellentmondásokba ütközik, hiszen a megbeszélések során a vádlott ve­szé­lyesen in­telligensnek bizonyul. Mint a sötét múltú, rejtélyes szépasszony, aki­be a főhős belehabarodik, ő a történet femme fatale-ja. Bizonyos értelemben a re­gény végkifejlete szerint az is marad. Schwer egyébként elfogult, axiomatikus kijelenté­se szerint Brennernek vigyáznia kellene vele, mert „az a nő egy manipulátor”, és ez­zel ne­hezen lehetne vitatkozni, hiszen minden rábeszélés nélkül teljes befolyása alá von­ja a főhőst. Ugyanakkor az olvasó által megismert oldala teljesen le­vetkőzi a veszélyes szörnyeteg képzetét: egyetlen magyar származású szereplőként szimpátiát ébreszt, közösségvállalásra szólít fel. Olyan értelemben olvasható a „végzet asszonyának”, hogy az elbeszélő élete végül is miatta fordul fel fenekestül, miközben az elvesztett régi egzisztenciája helyébe Brenner számára nem kínál vi­gasz­dí­jat vagy megoldást. A műfaji konvenciókkal szemben azonban, neve bibliai vonatkozása mellett is, az eredendő bűn magával hurcolása helyett inkább az élet kaotikusabb, „valódibb” megélése felé vezeti az ügyvédet.

Molnár T. Eszter eddigi munkássága arra utal, hogy a különböző műfajok kö­zött magabiztosan kormányzó íróként jól tudhatja, a semmiből nem lehet újat te­remteni. Tehát a körülöttünk heverő közhelyeket kell valamiképpen szóra bírni, a halott metaforákat felrázni. Egy noir regény porosodó kellékei között mozogva az el­beszélőt nővére, Laura s a fent tárgyalt karakterek segítik e tematikus panelek fel­­törésében. Újító szándéka és igényessége további vizsgálódásra érdemesít fel.

A regénynek három rétegét lehet jól elkülöníteni. Az első kettő, a már érintett nyomozói szál és Peter Brenner magánéleti válságának alakulása a regény első fe­lében még szorosan összefügg, az elbeszélő szemléletmódja, világlátása szerint ala­kul át. Idővel azonban megszűnik ez az összhang, és a krimivonal kevésbé hangsúlyossá válik. Kezdetben az ügyvéddel folytatott párbeszédei nyomán tudomást szerezhetünk Magdalena hányattatott sorsáról, három nyelv és náció peremvidékén tengetett, erdélyi gyerekkoráról. Ez a nehezen leírható és talán épp ezért nép­szerűségnek örvendő egzisztencia, vagy éppen a kulturális idegenség azonban nem tematizálódik többé a regényben: szerepe kimerül az egzotikussá, illetve az ol­vasó számára szimpatikussá tételben. Ezek a beszélgetések, talán nem árulok el ve­le sokat, a gyilkossági ügy felderítéséhez sem nyújtanak közvetlen segítséget. Az igazi detektívmunka, az olvasó számára elhintett nyomok és félrevezetések csak a re­gény harmadik harmadában, ott is egészen mellékesen jelennek meg. Így a zárt bű­nügyi regénnyel szemben felállított posztmodern kétely nem egészen úgy tűnik föl, hogy a nyomozás önkeresésbe fordul, hanem úgy, hogy az előző egyszerűen zárójelbe kerül, az utóbbi pedig nyomatékosabb lesz. A szálakat mozgató, már a regény elejétől kezdve jelen levő sejtett és végül megtalált bűnszövetkezetek a ki­fejletben is a háttérben maradnak, nem tudunk meg róluk többet, mint bármely összeesküvés-elméletről. A zsáner kedvelői számára ez az aspektus csalódást okoz­­hat. „Szótlanul hallgattuk a híreket. Halálos áldozatok Szíriában, iszlamista tá­ma­dás Pá­rizs külvárosában, lövöldözés Berlinben. Mikor a sporthírek szignálja köz­ben ki­kapcsolta a tévét, hirtelen mély csend lett a szobában. Heidelberg, kétoldalról he­gyekkel közrefogva védve volt, mint gyöngy a kagylóhéjban, és védve vol­tunk vele mi is a kulturált problémáinkkal együtt.” (138.) A „világ zaja” ebbe a zárt do­bozba leginkább csak a tévén keresztül szűrődik be. Ahogy Brenner szakít a dolgok felszínes szemléletével, úgy az elbeszélés egyúttal lemond a nagy egész összefoglaló leírásáról. Az ügyvédet többé nem zavarja szakmai kudarca, hogy egy ál­tala képviselt bűnöző perét elveszíti, hiszen jól tudja, ő nem az igazság képviseletében állt ki.

A léptékváltásnak vannak egészen szép mozzanatai is. A noir-történetek általában igen borús, kilátástalan világ- és énképet közvetítenek, amikor a társadalmi rend­szer a törvény révén kiiktatja vagy félreállítja a magától kutakodó főhőst. Itt a mik­rotörténeti szemléletmód lehetőséget ad egy sokkal személyesebb és átélhetőbb énkeresés olvasási tapasztalatára. „A hétvégék a magabiztosaknak valók, azoknak, akinek vannak terveik, akik be tudják osztani az üres órákat. Rajtam lötyögött a vasárnap, mint egy bő kabát.” (126.)

A harmadik réteget a már a regény elejétől megtalálható, a vége felé pedig sű­rűbbé váló álomleírások jelentik. Az álomkeretes betétek nehezen elkülöníthetők a múlt em­lékképeitől, illetve a dőlt szedés révén talán Magdalena egyik levele is idesorolható. Ezek az álmok lefordíthatóságuk okán a regény egy lehetséges allegorikus olvasatát erősítik fel. A központi álom megfejtését a messzi vándorlásból hazaérkező Sylvia, Brenner testvére adja meg: a gyermek Peter nem akart bemászni a tó­ba, mert koszos volt, helyette felmászott egy fűzfára, amelynek az ága leszakadt, és végül mégis beesett a vízbe. Testvére segített őt kimenteni. Sylvia szerint Peter bár­mennyire is finnyás, eljött az ideje, hogy leszálljon a halandók közé, az iszapos tóba. „Lehet, hogy kicsit gusztustalan lesz, de aztán élvezni fogod, ígérem.” (125.)

Brenner később a Magdalena-ügy megoldásakor kikéri Sylvia véleményét, és úgy jár el, ahogy az nővérének szimpatikus lenne. A sokáig távol levő, majd az idealisztikus szemléletmóddal éppen szakító Brenner életében felbukkanó nővér mintha csak a főhős gyermeki vagy ösztönénjét képviselné, érvényesítené. Sylvia a történet végén ismét vándorútra kel (mint ahogy a mesében Lacit is megára hagyja a kisoroszlán), de egy valódibb élet bátorságát és felelősségét hátrahagyja Brenner számára.

Hasonló pszichoanalitikus értelmezésekre adnak módot Brenner férfiakkal való kapcsolatai is, amelyek hétköznapjaiban az ügyvédi iroda meglepően kevés állandó mun­katársaira szűkülnek. Az iroda alapítójára és főnökére, a mindig jól értesült, racionális, de rendkívül felszínes Schwerre (szuperego), valamint Peter fiatalabb és ke­vésbé tehetséges nőcsábász kollégájára, Jochenre (id), aki annyira ko­molytalan, hogy vezetékneve még csak ki sem derül. Kérdéses, hogy előnyös-e a regény szempontjából, ha a mellékszereplő karakterei ennyire eltolódnak a sematikus, illetve allegorikus értelmezés felé, s apró elmozdulásaikkal legalábbis csak rit­kán kész­tetik hezitálásra az olvasót.

Laura a lakás földszinti részét úgy alakítja át, hogy a nappalit és konyhát egységesen hideg, akvamarinkék padlócsempézet fedje le. Mint később kiderül, férje személyiségéhez illően szerette volna átszabni a közösségi teret. Bár Brenner határozottan visszautasítja, hogy ez az átalakítás tetszene neki, nyelvi megnyilatkozásaiból tükröződő énképét a regény folyamán változatlanul jellemzi ez a monokróm színvilág. Noha a regény szövegét egyenletes és színvonalas nyelvi igényesség jellemzi, ez egyben egysíkúságot is jelent. A párbeszédek és más szereplők monológjai is ugyanabban a hangnemben íródtak, mint a leíró és elbeszélő részek. Le­het persze, hogy mindezek idézetként értendők, és a főszereplő átalakított, belső szó­lamaként képzelhetők el, de ezek között a „belső szólamok” között nincs kü­lönbség. Brenner a még ismeretlen és már megszeretett Magdalenát, valamint eli­de­genedett feleségét is nagyon hasonló természeti metaforákkal jellemzi. Magda­lena története, „amit aznap elmondott, befejezett volt, mint egy népmese, és lekerekített, mint egy kavics, amit messziről hozott a folyó” (46.). Később hallgatása „mély volt, tiszta és hideg, mint egy tó a fenyvesek között” (201.). Laura szeme pe­dig „ijesztően kifejezéstelen lett, mozdulatlan és befejezett, mint egy tengerszem” (250.).

A különböző nyelvi rétegek átlátszatlansága, az egymással beszélhetőség kérdése pedig egy ponton mintha tematizálódna is a regényben. Magdalena először egyetlen barátot nevez meg a gyilkosság előtti életéből, ő pedig egy bejárónő, Veronica Ponta. Nevéből és Brenner elmondása szerint „rossz németségű” be­szé­dé­ből nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy Veronica is Romániából ér­kezett vendégmunkás vagy bevándorló, így a köznapi némettel szemben ők szó sze­rint is közös nyelvet beszélhettek, ez a regény nyelvi regiszteréből azonban teljesen kimarad. Az ügyvéd és a tanú között elhangzó párbeszédben is mindössze a „mindenórás” kifejezés utal a takarítónő tanult nyelvi kompetenciájára, Magdalena szó­lamai pedig teljesen áttetszők, több szempontból marginalizált identitásának sok­színűsége a gyermekkorát elmesélő monológokon kívül nem kerül felszínre. A megkövesedett tematikus elemek játékba hozásával párhuzamosan a nyelvi rétegződések bonyolultabb szövevénye, karneváli játékossága, úgy hiszem, még emelte volna a regény színvonalát.

Egy detektívregény kritikusa számára a bírálat önreflexió is. Mert mi maradhat a sikeresen szétfeszített panelek után? Hogyan lehet felfejteni egy bűnügyről, egy könyv­ről vagy saját életünkről az igazságot? Molnár T. Eszter regényében erre vá­lasz talán – és igen helyesen – nem rejlik, de a kérdés feltevésével további nyomo­zásra készteti az olvasót.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.