Hónap: 2022 január

A Prae Kiadó egyedülálló vállalkozásáról – melynek keretében látható szépirodalmi igénnyel megírt kortárs krimiket, nyomozós történeteket jelentet meg az újonnan elnevezett „Krimi ma” című sorozatában, már többször beszámoltunk: írtunk Molnár T. Eszter Szabadesés című izgalmas regényéről, személyes kedvencemről, Mészöly Ágnes Rókabérc, haláltúra című krimijéről, Cserháti Éva A Sellő titka – A K.É.Z. első esete című különleges könyvéről (amelyik már deklaráltan a „Krimi ma”-sorozatban jelent meg, valamint a nem kimondottan és kizárólagosan krimiszerű Pintér Tibor-könyvről, „A harmónia tébolyá”-ról. (Ebben a sorozatban – bizony! – eddig csak jó könyveket olvastam.)

A Krimi Ma sorozat 2020-ban újabb kitűnő kötettel bővült: az eddig elsősorban gyerekkönyvszerzőként ismert Kertész Erzsi Az átutazó című regényével. Különleges hangulatú regény ez, szinte végig esik benne az eső (a magyar krimikben feltűnően gyakran esik az eső, úgy látszik, ez a kulissza elengedhetetlen, ha már ködünk nincsen elég, mint az angoloknak), és a történet előrehaladtával egészen hátborzongatóvá és pszichedelikussá válik.

A könyv főhőse egy nagyszájú, cinikus, céltudatos, szellemes folyamat­optimalizáló menedzser asszony, aki egy éppen ezekkel ellentétes kvalitásokat követelő helyszínen, az Ágasfa nevű település határában defektet szenved, és be kell mennie a faluba segítségért. (Afféle „pesti kislány falun” fordulatnak tűnik ez sokáig.) Véletlenül a fura unokatestvére is a faluban lakik (illetve a falu fölötti erdőben egy kunyhóban), és odahívja magához a nőt. Különös és különc emberek egész sokasága jelenik meg körülöttük, és a főhős körül olyan események történnek, amelyek alapján még az is megkérdőjeleződik (igencsak hátborzongató módon), hogy egyáltalán életben van. (Sötétben enyhén fénylik az egyik keze – ez egy álom következménye, amelyben Jézussal társalgott.) Szóba kerül egy bizonyos Kislány, aki évekkel korábban tűnt el a faluból, így az erdőben rekedt menedzser asszony elkezd nyomozni.

Bár a végkifejlet nem annyira katartikus, amennyire a felvezetőből következhetne, nagyon egyben van ez a könyv: a beszélgetések mögött húzódó – a beszélgetések tartalmával gyakran ellentétes irányú – pszichológiai motivációknak ilyen professzionális leírását csak a legnagyobbaknál láthatjuk (talán nem véletlen ez: a szerző maga is pszichológus): „– Helló – mondja Li­lióza, de a hangsúlyban ennél azért több van. Valami olyasmi, hogy helló, megjöttem, vedd el a kabátomat, kínálj meg egy bársonyhuzatú karosszékkel és egy csésze finom, gőzölgő teával. Ha én is így tudnám mondani a hellót, akkor nem itt tartanék. – Helló – mondom, és attól tartok, nincs ebben több, mint hogy fáradj be, és meg ne erőltesd magad, majd megkenem én mind a harmincat” (tudniillik szendvicset a bulira). A jelekből olvasás krimikben elengedhetetlen ábrázolása ugyancsak mesteri: a könyv csúcspontján afféle shakespeare-i, hamleti trükként a főhős egy általa (meg)rendezett, dramatizált játék (az úgynevezett gyilkosos játék) segítségével próbál a való életben esetleg működő motivációkat feltárni, és így a rejtély kulcsára bukkanni. (Ha már párhuzamok: a kötetből nagyon erős Fekete tükör epizódot lehetne forgatni.)

És hát a kesernyés, (ön)ironikus, kíméletlen humora, az bizony briliáns: „– Maga tényleg hisz az igaziban? – kérdezem. Egyre jobban kedvelem Irmát. A szeme táskás és vizenyősen kék, az arca puffadt, a ruháiból molyirtó és birsalma szaga árad. A körmein lepattogzott élénkvörös festék, a keze reszket, ahogy a pohárért nyúl.” Vagy pedig (még mindig a szendvicskenés kontextusában): „Faragom a hideg vajat, zsíros forgácsok repkednek a pulton. Valamennyi a kenyérre is jut. Az eredmény siralmas, folyamatmenedzserhez nem méltó, de majd eltakarom az olcsó felvágottal. A tetejére egy kis reszelt sajt, aztán jöhet is az ételfotós.” És végül: „A pálinka még aktív. Ezt abból sejtem, hogy váratlanul határtalan emberszeretet önt el, mindenkit imádok a szobában, kivétel nélkül. Régen is így volt, ha ittam. Azt mondják, az alkohol az igazi énünket hozza elő. A enyém ilyen kis cuki.”

És valóban: a narrátor ezen a kedves, kedélyes és cuki hangon adja elő ezt a komor, borús történetet, és vezet el a végkifejlethez – amit természetesen nem árulhatunk el.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

A történelmi regények kedvelői 2018-ban minden bizonnyal kőbe vésték és szívükbe zárták Cserhalmi Dániel nevét, amikor a Csengőfrász című első regényének megjelenésével egy űrt töltött be a magyar irodalom palettáján. Én külön szerencsésnek mondhatom magam, mert kifejezetten kedvelem az ’50-es évek Magyarországáról szóló műveket – de nem csupán ezért. A szerzővel való személyes megismerkedésünket követően ugyanis úgy alakult, hogy felkérést kaptam tőle: legyek előolvasója készülő új regényének, ami természetesen még mindig hű az „ÁVH-regények” kategóriához. Nagy megtiszteltetéssel fogadtam el a feladatot; mi, könyvmolyok szeretünk kicsit a kulisszák mögé látni, megtudni némi háttérinformációt a szerzőkről, készülő regényükről. Képzelhetitek, milyen érzés volt tehát egy magamfajtának belecsöppenni egy regény születésébe!

Köztudott, hogy a jelenlegi járványhelyzet sajnos nem tett jót a könyvmegjelenéseknek, a Szibériai csapda esetében is több hónap kellett, míg végre a könyvet fizikai valójában kézbe vehettem. Itt meg kell jegyeznem, hogy a végeredmény – az Alexandra Kiadó jóvoltából – egy igazán piacképes, küllemre is nagyon impozáns kötet lett.

A regény főszereplője Csonka ezredes, akinek múltbéli sötét foltjait a volt ludovikás tiszttársa, Pállfy György tünteti el, cserébe „csupán” csatlakoznia kell a Katonapolitikai Osztályhoz (vagy ahogy akkoriban hívták: „katpol”-hoz – ez a szerv volt az Államvédelmi Hatóság elődje), ahol kezdetben a nácikkal kollaborálók felkutatása volt a feladata. Nem volt más választása, mert csak így kerülhette el a börtönt. Idővel a dolgok kissé elfajultak, koholt vádakkal ártatlanokat is elfogtak, megkínoztak. Csonkát hiába gyötörte a lelkiismeret, a helyzetből nem volt kiút, egészen a „katpol” megszüntetéséig, ekkor ugyanis Piliscsabára kerül az ottani laktanya élére. Ám Pállfy letartóztatása, majd halálra ítélése Csonkát megrémiszti, biztos benne, hogy az ÁVH hozzá is eljut, és őt is ki akarják majd vonni a forgalomból. Néhány tiszttársa, bizalmasa segítségével terveket sző hát, hogy ezt megelőzze, és titokban – feleségével és lányával együtt – elhagyhassa az országot. Ismeri az ÁVH eszközeit, hiszen „katpol”-osként a múltban ő is ugyanazokkal dolgozott, ezért biztos benne, hogy képes az időközben a faluba érkező ÁVH-nyomozók előtt járni egy lépéssel. De vajon tényleg így van-e? Feltétel nélkül megbízhat-e a társaiban? Sikerülhet-e a szökési tervük, és ha igen, milyen áron?

Csakúgy, mint az első regénye írásakor, a szerző ezúttal is nagy gondot fordított a hitelességre – ezért csak alapos kutatómunkát követően kezdett bele az írásba. Ismerve az előző munkáját, én a hitelességben nem is kételkedtem, ám korántsem számítottam ilyen ütős cselekményre. Ezen a téren mindenképpen nagyfokú fejlődést érzek a szerző munkájában, magabiztosan mozog az ÁVH világában, a karakterek kidolgozása is élethűbbre, pontosabbra sikerült. Az ÁVH-nyomozók Piliscsabára kerülésétől kezdve mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését, egy percig sem unatkozhat. Hiába nem volt számomra ismeretlen a szöveg, most, a második olvasásakor is ugyanolyan lelkesen, izgatottan követtem a sorokat, mint első alkalommal (ráadásul ezúttal csak a saját szórakoztatásom céljából tettem). Nem vagyok túl nagy filmrajongó, a könyveket mindig is többre értékeltem, de ezúttal úgy érzem, ez a történet megállná a helyét a filmvásznon is – én mindenképpen megnézném, ha egy filmrendező úgy gondolná, adaptálja.

A Szibériai csapda a történelmi regény és a krimi remek ötvözete, mindkét műfaj kedvelői számára bátran ajánlom. De vigyázzatok! Ha egyszer elkezditek, nincs megállás a 464. oldalig! Az én ízlésem pedig nem valószínű, hogy a jövőben változik annyit, hogy kerüljem ezt a témakört, de az biztos, ha Cserhalmi Dániel továbbra is ellát hasonló minőségű olvasmányokkal, akkor végképp esélyem sincs.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Van egyfajta vonzalmam a 20. századi magyar történelem, illetve pontosabban a II. világháború utáni időszak történelme iránt. Már nem tudom felidézni, honnan ered ez, de az már biztos, hogy több évtizede tart, és talán az is közrejátszik benne, hogy a középiskolában ezt az időszakot a mi időnkben nem taníthatták – ismert okok miatt. Igyekszem tehát figyelemmel kísérni a témabeli megjelenéseket, de mit mondjak, nem vagyok túlságosan elkényeztetve ezen a téren. Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy felfigyeltem Cserhalmi Dániel Csengőfrász című regényére. Micsoda könyvcím! – gondoltam. Beszédes. Még azok számára is érdeklődésre adhat okot, akik nem tudják, mi a szó jelentése, honnan ered, miféle hatással volt ez régen az emberekre. Az a generáció lassan már kihal, akik végigszenvedték és tűrték a „piszok ávós” korszakot, akik netán személyes élményeiket elmondhatják nekünk. Éppen ezért nagyon jó dolognak tartom, hogy időnként ilyen-olyan formában feldolgozásra kerül ilyen történet. Azt, hogy ezúttal egy fiatal, elsőkönyves szerző teszi ezt, külön dicséretesnek tartom.

Huszonéves koromban elég sok Berkesi könyvet olvastam, pontosan azért, mert ebben a korszakban játszódnak. Persze, ma már nem sikk Berkesit olvasni, sőt egyenesen ciki is talán, hiszen tudjuk jól, milyen (ávós) múlttal rendelkezik. Akkoriban ez nem zavart, bár tudni lehetett, hogy részrehajlóan ír, nem olyan hiteles, de nekem a cselekményvezetése akkor is nagyon szimpatikus volt.

A Csengőfrász olvasása közben természetesen nem kellett ilyenek miatt aggódnom. Világosan látszott, hogy a szerző rengeteg energiát fordított az írást megelőző kutatómunkára, mindennek aprólékosan utánajárt, hogy a helyszínt, a korszakot, az államvédelmi hatóság tevékenységét úgy tárhassa elénk, hogy egy szemernyi kétségünk ne lehessen annak hitelességében. Tagadhatatlanul ez a regény egyik legnagyobb erőssége. Remekül át tudta adni azt a bizonytalanságot, ami abban a korszakban jellemző volt az emberekre: senki sem bízhatott a másikban, bárki lehetett besúgó, bárkit elvihetett az ÁVH, egyáltalán nem volt szükség hozzá arra, hogy ténylegesen bűnt kövessen el.

A regény központi eleme az államvédelmi tiszt, Szabados Imre karaktere: szorgalmas, megbízható, felettesei elégedettségét élvezi. Munkája is az ÁVH tevékenységét tipizálja: koncepciókat gyárt, (ál)bűnösöket vallat, ha kell fizikai kényszert is alkalmaz. Itt ügyek igazából nincsenek, bűnösök se nagyon, két kézzel kapnak egy-egy gyanús elem vagy egyén után, hogy aztán ráhúzhassák a vizes lepedőt. A legborzasztóbb az egészben az, hogy maguk az ávósok is tudják, hogy vádjaik koholtak, mégis teszik a dolgukat. Olyan ügyeket kapcsolnak össze, amiknek semmi közük egymáshoz, nem létező összeesküvéseket gyártanak és „lepleznek” le, hogy aztán Rákosi elvtárs elégedetten dőlhessen hátra a székében.

Ám egy napon két régi barát, Zánkay és Dolnics elhatározta, hogy véget vetnek ennek a sötét korszaknak még az életük árán is. A lehetetlen vállalkozást alaposan megtervezték, kevés embert fogadtak bizalmukba, hogy minél kisebb legyen a lebukás veszélye. Mivel ez fikció, joggal reménykedhettem abban, hogy az akciójuk sikerül, még akkor is, ha igazából eleinte nem is derült ki számomra, pontosan mire készülnek. Körmömrágva faltam a sorokat, és ahogy az összeesküvők, úgy én is vártam, hogy végre túl legyenek rajta. És amikor ez megtörtént, azt hittem, viszonylag megnyugodva fejezhetem be a regény hátra levő részét. Nagyot tévedtem. A szerző az utolsó pillanatig nem hagyja nyugodni az olvasóját. Ekkora csavarra, csattanóra egyáltalán nem számítottam. A szálak összeérnek végül, az első fejezet (és sok minden egyéb) is más értelmet nyert.

Nem egyszerű a regény műfaját meghatározni. Cserhalmi Dániel a krimi és a szépirodalom mezsgyéjén lavíroz, és bár a vérprofi krimiolvasóknak és széppróza kedvelőknek egyaránt lehet némi hiányérzetük, mégis mindkét csoportnak bátran merem ajánlani, mert hiánypótló a magyar irodalom palettáján. Sötét korszak az 50-es évek Magyarországa, sosem fogjuk megérteni a miérteket, de legalább próbáljuk meg!

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Hétzenés kvarcóra, Star Wars, Neoton Família: Benedek Szabolcs legutóbbi regényének küszöbei (a cím, a címlapon elhelyezett idézet a regényből, az első fejezet előtt helyet kapó mottó) szinte zavarba ejtő módon zárják körbe az olvasót a retrókorszak néhány olyan hívószavával, amelyek elsősorban az 1980-as években cseperedő gyerekek számára jelentették a világ határait. Ennek a (túlzott) referencializálásnak nagy tétje van, hiszen a narrációnak meg kell küzdenie a különböző emlékezési stratégiák elvárásaival, a lokális, a generációs, a kollektív vagy éppen a kommunikatív emlékezet funkcióival, s ezek egyikéhez vagy mindegyikéhez igazodva kell a vitathatatlanul emblematikus korszakot elbeszélni. Nem függetlenül a személyes és a társadalmi emlékezet feszültségeitől, mérlegelni kell a közelmúlt elbeszélhetőségének korlátait: be kell látni a távolságtartás nehézségeit, fel kell ismerni a vakság alaphelyzeteit, s ezek függvényében dönteni az időben és térben pontosan meghatározott események kommunikálásáról.

Olvasóként szükségképpen tartozunk valahová: az elbeszélőhöz hasonlóan megéltük a 80-as éveket s meghatározó, markáns érzelmekkel kísért emlékeink vannak róla — vagy éppen saját élmények hiányában a különféle médiatermékek, illetve a kollektív emlékezet narratívájából véljük ismerni a korszakot. Réti Zsófia kritikája a KULTer.hu-n ez utóbbi szemszögből született, ami azért is izgalmas, mert írásából egy olyan olvasat lehetősége képződik meg, ami számomra (aki a regényíró kortársa) szükségképpen nem adott, így nekem másképpen kellett megküzdenem a történelmi regény és a generációs regény műfaji kereteivel. Negyed évszázad távlatából a rendszerváltás időszaka és az azt megelőző évtized modern mitológiává kezd formálódni a populáris diskurzusban, kitermelve hétköznapi, devalválódó vagy éppen divinizálódó hőseit, a hatalomhoz való viszony heroikus vetületeit, a heterotopikus tereket, illetve a sokszor hamis nosztalgiával kísért különféle eseményeket, amelyek a kollektív emlékezetre identitásformáló hatással látszanak bírni (pl. a mexikói vébé 0:6-ja vagy éppen a Szörényi–Bródy-féle István, a király).

Benedek Szabolcs az énelbeszélést, vagyis ebben az esetben a személyes emlékezés alaphelyzetét rendeli a narrációhoz, ami végeredményben metonimikusan képes hozzáférhetővé tenni a makrotörténet aligha szintetizálható folyamatait. A gyermeki perspektíva arra is alkalmas, hogy kívülállóként szemlélje a hivatalos politikai diskurzus által kontrollált társadalmi rendet, amelynek látszólagos stabilitását a szülők, az iskolarendszer és nem utolsósorban a rendőrség is biztosítja. A gyerekek — köztük az elbeszélő, a tizenkét éves Tóth Bence — azonban egyszerre éleslátók (vagyis felismerik a rend sérülékenységét, a rejtegetett titkokat) és vágyakozók (vagyis nem elégíti ki őket a hozzáférhető világ: az idegen világok beszivárgása például a kvarcórának, a Csillagok háborújának, a populáris zenének vagy a sci-fi-olvasmányoknak köszönhetően folyamatos frusztrációt okoznak a megélt valósággal szemben). Ezek az emblematikus referenciák, beleértve természetesen a keleti–nyugati feszültségében való őrlődés élményét vagy az úttörőnyakkendőt mint megalázó ruhadarabot is, sokkal inkább generációs regénnyé formálják a Kvarcórát, bár játékba hozzák a történelmi regényként való olvasás lehetőségét is. A lakótelepi lét mechanizmusai, zártsága és sajátosan poszthumán karaktere, az iskolai ünnepségek nyomasztó kiismerhetősége, a nemiség gyötrően korlátozott megélhetősége rendelkezik a regényben az atmoszférateremtés erejével, így ígéretet tesz a korszak megismerésére és átélhetőségére.

A történelmi tablóvá alakítás lehetőségét részben a család vidéki rokonsága, a falun élő nagyszülők világa biztosítja, akiknek a története titokként őrzi az 1956-os eseményeket. Az ellenforradalom, amely a rendszerváltással ismét forradalom lesz, a nyelv és a emlékezet szintjén képes megmutatni a hatalomgyakorlás abszurd módszereit. A Benedek-regényben következetesen „Kádár-Magyarországnak” nevezett korszak (a Tóth Bence által megélt szakasza a szimbolikus 40 évnek? vagy a gulyáskommunizmus?) egyik jelölője természetesen az 1956-os forradalomhoz való viszony volt, amit a korabeli történelemfogalomba nem volt egyszerű beilleszteni. A történelem iránt érdeklődő gyermek elbeszélő mindezt a feszültséget tematizálja is az ’56-os események megértésére tett kísérletében, ami ismételten ígéretet tesz a korszak tágabb perspektívájú, szintetizáló szándékú bemutatására: „Lapozgattam ide-oda, de nem találtam az elejét — egyszer csak fölbukkant Nagy Imre neve, és onnantól a feje tetejére állt minden. Mindaddig meg voltam győzve és győződve arról, hogy a történelem azzal, hogy a szovjet csapatok 1945-ben fölszabadítottak bennünket, és beköszöntött a szocializmus, Magyarország számára véget ért.” (87) Mindazonáltal a regényben végül nem kerül középpontba az a nyomozás, amit Bence folytat a nagyszülők és a felejtés alá vont forradalom kapcsolata tárgyában.

A gyermeki tudat természetesen súlyosan korlátozott is narrátori feladataiban, amit azonban felülír a felnőtt elbeszélő színre vitele a regényben. Ő tesz ígéretet az első fejezetben a gyermekkorában megesett rejtély leleplezésére, a zárlatban pedig, sajnálatosan szájbarágós módon az is kiderül, hogy főhősünk a történészi pályát választotta, amit annak a bizonyos rejtélynek a felderítési vágya inspirált. A professzionálisan emlékező én tehát a gyermekkori én tudatába helyezkedve kezdi el megkonstruálni az unalomba és kiszámíthatóságba fulladó, meggyengülő kommunista diktatúra utolsó éveinek hangulatát a jólétnek is nevezhető cifra nyomorúság leírásával. A felnőtt tudat értelemkereső pozíciója azonban nemcsak a keretben, hanem az események lineáris elbeszélésében is felbukkan. A közelmúlt kritikai diskurzusában Borbély Szilárd Nincstelenekjének interpretációjában megjelent annak kifogásolása, hogy a gyermeki tudat nem lehet képes az őt körülvevő világot abban az összetettségben látni, ahogyan az a regény világteremtésében megtörténik, illetve ezzel párhuzamosan nem tisztázódik a visszaemlékező és a gyermeki én viszonya a narráció szintjén. Nem hibának, hanem a nyelv által meghatározott emlékezés leképeződésének gondolom ezt az aligha kontrollálható keveredést, ami színre viszi természetesen az emlékezést mint konstruáló folyamatot is. Benedek Szabolcs regényének kettős idősíkja mellé azonban társul egy olyan diskurzus, ami zavart kelthet az olvasóban, hiszen úgy akasztja meg az események kronologikus rendben való elbeszélését, hogy a közbeszóló felnőtt tudat felesleges kommentárokat, szinte szájbarágós, ám végeredményben üres értelemadásokat ragaszt a gyermekkori eseményekhez: „Bár nem rögtön a születésem után, de meg lettem keresztelve. Ha akartam volna se beszélhettem volna erről az iskolában. Ám nem akartam. Talán egy kicsit szégyelltem is, mivel a templom meg a többi hozzá kötődő dolog megint csak nem számított modernnek, és távol esett a mi világunktól. Különben is, senki a családból nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Talán a tradíciók, talán nagyanyám sugalmazta valamilyen módon… anyám se emlékszik a pontos okra ma már.” (135–136)

A regény paratextusainak már említett referencializáltsága, illetve az atmoszférateremtés jó érzékkel kiválogatott, bár kiszámítható hívószavai miatt az olvasó (akármelyik oldalon álljon is) sokáig nem tud mit kezdeni az első fejezetben rögzített műfaji ajánlattal, miszerint az elbeszélés tétje egy rejtély leleplezése: „Meg akarom írni azt a történetet, amelyben annak idején mindnyájan benne voltunk, nemcsak a lakótelep, hanem az egész város, és amely akkor is különbözött, ma is különbözik a Kádár-Magyarországot meghatározó számtalan egyforma, összemosódó eseménytől és történéstől.” (21)  A második fejezet felforgató kezdése (egy fiatal nő lezuhan az iskola melletti magas épület tetejéről, miközben az udvaron ünnepség zajlik), ami később a halálesemények sokszorozódásával, rejtélyes eltűnésekkel, egyszer-egyszer csak a fantasztikum fogalmával magyarázható esemény bekövetkeztével folytatódik, egyértelműen a krimi műfaját rendeli a regényhez, amelyben klasszikusan rendelődik társként az olvasó az események után nyomozó Bence mellé. Csak ironikusan tudom értelmezni azt a visszatérő jelenetet, amelyben a fiatal elbeszélő leveszi, félreteszi, eldugja a szemüvegét a nyilvános helyzetekben, hiszen szégyell szemüvegben mutatkozni mások előtt, így viszont sem a táblát nem látja az iskolában, sem a vívóedzésen nem boldogul. A homályos látáshoz így csakis az eredmény nélküli keresés és a vakság, vagyis a megértés lehetetlenségének jelentéseit tudom rendelni, amely metaforikus jelentéskeresés az egész regényt áthatja, az idézett dalszövegektől kezdődően a balatoni földrengésig: „Megint meg voltam győződve arról, hogy engem néz. Dacára annak, hogy a szemüveg nem volt rajtam. De hát szemüveg nélkül is észre lehet venni, meg lehet érezni bizonyos dolgokat.” (296)

A bűnügyi elbeszélés teleológiája szükségképpen működik a Kvarcórában: egy némiképpen elnyújtott lezárás hozzáférhetővé teszi a rejtély megoldását és utórezgéseit az elbeszélő életében. A nagyapák generációjához, az elmúlt politikai rendszerekhez és a város régi negyedéhez kapcsolódva Tóth Bencének végül sikerül magyarázatot találnia a bűneseményekre, amelyek személyesen is érintik őt, vagyis megfigyelői szerepe végül felszámolódik. Ha valóban krimiként olvasom a zárlatban kibontakozó megoldást, nehezen tudom komolyan venni az öregeknek a fantasztikumot sem nélkülöző alternatív világát — s mivel a városra telepedő sötétség és erőszak kevéssé ad lehetőséget a nevetésre, nincs más lehetőségem, mint hogy az úgynevezett „Kádár-Magyarországot” végtelenül leegyszerűsítő módon valamiféle sátáni világként olvassam. Az egymással küzdő műfaji szólamok nem hatnak megtermékenyítően egymásra Benedek Szabolcs regényében, aminek az oka többek között a metafizikai „rossz” folytonos hangsúlyozásában és a hozzá kapcsolódó metaforikus értelemadásokban van. A lokális identitás, a lakótelep térpoétikája, a (fiú)gyermeki nézőpont gazdagsága, a 80-as évek tárgyi jelölői, a test általi meghatározottság olyan hívószavai a regénynek, amelyek izgalmas katalógusát adják a korszaknak, hitelessé, átélhetővé teszik a vidéki város hangulatát — a felvillanó képekhez azonban nem rendelődik hozzá a megfelelő elbeszélői forma, ami nem utolsósorban problémaként fogalmazza meg a kérdéses korszak elbeszélhetőségét.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Szokatlan bűnesetek ütik fel fejüket 1985-ben Szol­nokon: fiatal nők vetik le ma­gu­kat (lökik le őket?) külön­böző épü­letek tete­jéről. Főhő­sünk, a fiatal Tóth Bence nyo­mozni kezd. A Ká­dár-rend­szer­ben eltöl­tött gye­rek­kor – a fel­nőttkorból visszatekintve.

Főhősünk, Tóth Bence gyakorlatilag az első oldalakon megfogalmazza a mű tételmondatát: Kádár-Magyarország bizonyos értelemben egy utópia, ahol megállt az idő. „Felénk nem volt szokás, hogy bármi csak úgy, magától kilépjen gondosan megtervezett és kiásott medréből” – mondja. (Érdekes módon a kisfiú életében mégis az idő játssza az egyik legfontosabb szerepet: Kessel karórája az ismertetőjegye. A bonyodalmak pedig akkor kezdődnek el igazán, mikor az órát elveszti.) Látszatbiztonságban élnek az emberek, azonban 1985. április 3-án, az iskolai ünnepélyen valami végérvényesen megváltozik. A műsor alatt egy nő leesik (lelökik?) a szomszédos épület tetejéről. Az a bizonyos burok, ami eddig a pontig minden változást visszafojtott, megreped. Ezen a repedésen keresztül pedig elkezd beszivárogni egy másik világ – valami a Nyugatból. A szokatlan esetek folytatódnak, és Bencének elkezd gyanús lenni a dolog. Az izgalommal vegyes rémület nagyon is emberi érzése járja át a kisfiú hétköznapjait: forduljon ki a világ a négy sarkából, de azért maradjon minden a régiben.

Benedek Szabolcs a visszatekintő elbeszélését izgalmas módon vegyíti a krimiszállal. Az olvasó hamar azon kapja meg, hogy bevonódik, habár előzetes elvárásait, amelyek politikai ellentéteket, földalatti mozgalmakat sejtettek a történet mögött, felülírták. Tóth Bencével együtt göngyölíti fel a megmagyarázhatatlan események fonalát. Eközben persze elkezd saját háttértudása is működni a korról. A szerző a korszakról – okkal – kialakult sztereotípiáinkat mozgatja: a Barkas, a csokoládés mesesajt, a Neoton Família és a Modern Talking mind-mind előhívják azt a közös történetét, amelyet ismerünk. Vagy inkább ismerni vélünk. Bence figurája ezek felelevenítéséhez tökéletes – egy gyermek egy olyan világban, amely mesterséges gyermekkorban tartja lakóit. Naivitása felnagyítva a kádári kisember naivitása. Bencét időközben beszervezik kvázi besúgónak, ő pedig örül a dolognak, a Starsky és Hutch epizódjaiba képzeli magát, nyomoz, sertepertél a rendőrség körül. Mindeközben – inkább öntudatlanul, mintsem tudatosan – folyamatosan feldobja a nyomozónak osztálytársait, tanárait, de még a szüleit is. Alakja jól mutatja, milyen hamar belenevelődött a gyermekbe a korszak retorikája: mikor a férfi, akitől az órájába az elemeket veszi, megfenyegeti, hogy lecsavarja a fülét, a kisfiú a következőt gondolja: „csak merészelje megtenni, rögtön följelentem”. Figurájának kritikáját legélesebben a mű egyik, Bence „felnőtt életében” feltűnő női mellékszereplője fogalmazza meg: „Mindenki ezt mondja. Hogy nem csinált semmit, és nem ártott senkinek. Akkor viszont miért roskadoznak itt a polcok a jelentésektől?”

Adott tehát két történetszál: az egyik a kulturális tudásunkból többé-kevésbé hozzáférhető történet, Kádár-Magyarország története. És adott egy szál, amely leginkább a krimiben csúcsosodik ki: a másik Magyarország sztorija. E között a két világ között lavírozik Bence, és mintha egyikben sem lenne igazán otthon. Benedek Szabolcs szándékosan rajzolta A kvarcóra hét dallamát ennyire kétpólusúra: a kényelmes, biztonságos, de befagyott ország és a beláthatatlan transzcendens közeg egyszerre van jelen. A természetfeletti megjelenítése ebben a szándékosan el- és letompított közegben nagyon jól kihangsúlyozza a korszak valódi arcát és egyben működési mechanizmusát: „Kádár-Magyarországon úgy tartották, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik.”

Habár a szerző Márai Sándort jelöli ki elődként, aki gyermekként élte meg a polgári Magyarország bukását, akárcsak a szerző az államszocializmusét, A kvarcóra hét dallama szerkezetében és műfaji kevertségében A Pendragon legendát idézi. A Szerb Antal-kötethez hasonlóan a krimi és a történelmi regény jegyeit mutatja, de egyben ki is figurázza azokat. Benedek Szabolcs legújabb könyve nem szűkölködik a humorban. De ez a humor leginkább abból adódik, hogy a valóság és a róla való kommunikáció mennyire ellentmond egymásnak.

A kvarcóra hét dallama annak ellenére, hogy nem kíván a kádári ember eredetmítosza lenni, mégis valamelyest a kor természetrajzát nyújtja. Szellemes, szórakoztató, bizonyos részeit tekintve – már csak a felhasznált műfajok mentén is – könnyed könyv, de rendelkezik egy mélyebb réteggel is. Megmutatja, vagy még inkább érezteti, hogy mállott szét az a bizonyos utópia, amit Kádár-korszaknak nevezünk. Közérzeti próza, ha úgy tetszik.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Első gondolatom az volt a könyv olvasása közben, hogy A kvarcóra hét dallamát igazából azok tudják értékelni, akik 1989 előtt már iskolába jártak – vagy idősebbek voltak –, és ennek köszönhetően személyes élményeik vannak a manapság „átkosnak” nevezett rendszerről. Ők (vagyis mi) ismerősként üdvözöljük a panelből felépített lakótelepek szürkeségét, az úttörőmozgalom furcsaságait és az akkori hétköznapok bizonyos szempontból nézve egyhangúságát. Amikor mindenki a saját dolgával foglalkozott, a pártalapszervezetek havi hangulatjelentésben jelezték felfelé az áremelések okozta morgolódást, és látszólag minden a legnagyobb rendben volt – ugyanúgy mint évekkel korábban. Volt trapper farmer, a mozikban nyugati filmeket is vetítettek, és a Neoton Família a slágerlisták csúcsait ostromolta, akárcsak a Hungária vagy a Modern Talking.

Aztán óhatatlanul előbújnak majd a családi emlékek, amikor nyáron a városban élő szülők a falusi nagyszülőkhöz vitték a gyerekeket – ami egy teljesen más világ volt, mert ugyan az iskolai kirándulások alkalmával úgymond országot láttak a diákok, de igazából fogalmuk sem volt arról, milyen az élet három megyével távolabb. A falusi lét, ahol a vécé az udvaron, a baromfiól után következett, a sárgára pingált templom pedig szemlátomást hangsúlyosabban volt jelen, mint a pártház, ráadásul újság gyanánt a Szabad Föld került a kezekbe, könyvként pedig a Kincses Kalendáriumot használták – szóval mintha egy idegen világba kerültek volna, ahol ráadásul fura emberek laknak, akik átélték a háborúkat, az úri világot és persze a kollektivizálást.

Benedek Szabolcs szerencsére nem veszik el a nosztalgikus visszaemlékezések között, hanem egy történetet mesél, ami elsőre talán fel sem tűnik, hiszen a főszereplő kiskamasz (elképzelésem szerint maga az író) olyan közvetlenséggel osztja meg velünk élményeit és gondolatait, mintha csak Regős Bendegúzt hallanánk tehénlegeltetés közben. Az ő egyszerre kíváncsi és félénk tekintete előtt nemcsak a szocializmus építése zajlik, hanem egy másik Magyarország is felsejlik, ahol 1956-tal kapcsolatban páran a hivatalostól eltérő véleményt hangoztatnak, néhányan a Szabad Európa Rádiót hallgatják, és van, aki hittanra jár.

Ezekből a nosztalgikusan átlagos pillanatokból összeáll valami borzasztóan titokzatos és hátborzongató krónika, amely 1985 áprilisától egészen halottak napjáig tart, és annak ellenére felforgatja a vidéki kisváros hétköznapjait, hogy az ebből a szempontból tökéletesen működő rendszer totálisan elhallgatja a történéseket. Mindez persze legalább annyira érdekli narrátorunkat és osztálytársait, mint a Csillagok háborúja film, a képregények vagy a Pajtás újságban közreadott slágerlista helyezettjei.

Bizonyos lapokon már-már ifjúsági kalandregénybe csöppenünk, mint amilyen például a Vakáció a halott utcában volt, vagy esetleg A párbajtőrös fiú című regény, és ez utóbbi azért is valós lehetőség – tudom, ilyet leírni egy irodalmi mű estében elég különös –, mert narrátorunk szintén vívóedzésekre jár iskola után. A letépett naptárlapok mellett hullák jelzik a múló időt, a rendőrség tehetetlen, felbukkan pár fura alak a városban – de elsődlegesen mi mégiscsak 1985-ben vagyunk, Magyarországon, ahol a dolgozó nép (akkor még a „keményen” jelző nélkül) kereste a boldogságot, és ahol elképzelhetetlen volt bármilyen borzasztóság.

Az olvasónak már csak azért is kétségei támadnak a hitelességgel kapcsolatban, mert bizony narrátorunk fantáziája határtalan, nála simán megvalósulhat a NATO atomcsapás, gázszivárgásban egy komplett lakótelep elpusztul, vagy mondjuk veszett kutya találkozik a gyanútlan kisiskolásokkal – azt nem tudjuk meg, mit okoznak a veszett kutyák, de félünk tőlük. Ráadásul „hősünk” ezeket a félelmeit, szorongásait jobbára magában tartja, nem osztja meg senkivel, ezáltal, ha mondhatom, csak még jobban felerősíti azokat. Aztán ott vannak a lányok, akikkel egyelőre még nem kíván mit kezdeni, megmaradnak az imádat szótlan tárgyainak, akiket messziről, titokban, a többi vetélytárs kudarcain örvendezve bámulunk – esélytelenségünk biztos tudatában.

Tudom, olcsó közhely, de olvasóként nemcsak a narrátor elcseszett (pedig nem is az) gyerekkorát nézzük, hanem rajta keresztül, mintegy a mögötte felsejlő felnőttkor megvalósult árnyát is, és ebben a pillanatban bizony a magyar értelmiség azon részét látjuk magunk előtt, akik nem tudnak túllépni… Ezt inkább hagyjuk, mert megmondom őszintén, fogalmam sincs, miért írta meg Benedek Szabolcs ezt a regényt; egyedül azt tudom, hogy A kvarcóra hét dallama jó kis könyv, mert egyszerre idézi meg 1985 világát és a lakótelepek hangulatát, valamint van benne misztikum, és nem utolsó sorban egy kis értelmiségi marcangolás, vagy inkább korszakról szóló látlelet. Egyedül a hét dallam hiányzik csak…

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

A Monarchia egykori birodalmi fővárosaként tündöklő Budapest a szomorúbb arcát mutatja. A korábbi pezsgés a múlté. Míg máskor a zsivajos kocsmák és sötét kapualjak egy ferde estét vagy egy numerát ígértek, most, hogy mindenki mindenkinek farkasa, terror és rémület bújik a városban.

Idén esedékes a tanácsköztársaság megalakulásának századik évfordulója, ez az apropó pedig számos történészt, társadalomtudóst és riportert arra késztet, hogy friss szemmel tekintsen a budapesti kommün százharminchárom napjára. A 20. századi történelem oktatásának rendszerint a sarkára lépnek az érettségi vizsgák, ezért a mai viszonyokat döntően befolyásoló eseményekről többnyire csak elhadarva, címszavakban hallottunk, és a téma sajnos nem az asztalon, hanem a paksaméta alján hever. Cserébe mindenki tudja, hogy Hannibálra C3PO mért döntő csapást a Zámai csatában i. e. 202. október 19-én. Persze vannak ellenpéldák is, hiszen a Youtube-nak köszönhetően kiváló dokumentumfilmek készülnek a korszakról, ahol a szakértők kommentárjai mellett megjelennek a családilag érintett személyek szubjektív történetei vagy akár a külföldi nézőpontok is. Ilyen felvilágosító eszköz lehet a történelmi regény műfaja is, ami a történelem és úgy általában a betűk iránt érdeklődőknek kínál betekintést ebbe a vérzivataros időszakba.

Amikor végigtekintek Benedek Szabolcs munkásságán, az az érzésem, hogy valaki előtte már csinált hasonlót. Nem is kell sokáig kutakodnom az emlékeim között. Passuth László volt az a szerző, aki szintén történelmi regényekben utazott Róma osztrogótok általi kifosztásától egészen Hernando Cortezig. Ezekben a könyvekben nemcsak az a jó, hogy olvasmányosak, és bővelkednek a fordulatokban, de színes és hasznos információkat nyújtanak egy adott korszakról. Játszva tanulhatnak belőlük kicsik és nagyok, de főleg azért a nagyok. Benedek ezt a teljesítményt annyival fejeli meg, hogy a klasszikus történelemkönyveken túl beemel az életművébe olyan, popkultúrától a nagypolitikáig mindenre kiható jelenségeket is, mint a Beatles vagy az ’54-es berni döntőt követő itthoni zavargások. Így vagy úgy, de a történelmi regény műfaja él és virul, hála az olyan íróknak, mint Benedek Szabolcs.

A Vörös, mint a vér története egy krimifőszálból és egy szerelmi szálból szövődik, amihez kellően nagyszabású hátteret biztosít a tanácsköztársaság idején felbolydult Budapest. A Monarchia egykori birodalmi fővárosa a szomorúbb arcát mutatja. A korábbi pezsgés a múlté. Míg máskor a zsivajos kocsmák és sötét kapualjak egy ferde estét vagy numerát ígértek, most, hogy mindenki mindenkinek farkasa, terror és rémület bújik a városban. A nagy felfordulásban is szenzációt kelt egy pap meggyilkolása, amit a munkásszervek igyekeznek nem nagydobra verni. Gádor, a könyvtáros és házitanító, az egyes számú főhős éppen arra jár, és belekeveredik az ügybe. Igazoltatás, fenyegetőzés, menekülés, átjáróházba be, kapualjból ki, miközben úgy pislákolnak a házmesterszemek a sötétben, mint a szemafor.

Antónia, a kettes számú főhős eközben egy vidéki birtokon tengeti napjait 19. századi romantikus regényekkel és volt szeretői emlékeivel körbevéve. Utóbbiak közül az egyik történetesen ez a Gádor nevű bölcsész, aki megtudja, hogy Antónia birtoka családi cselszövések miatt veszélybe kerül. Leutazik vidékre, hogy figyelmeztesse a nőt, de ezzel nem tehetett volna rosszabbat vele: így ő is felutazik a fővárosba, ahol egy birtokos nemesasszony ínycsiklandó falatnak számít a hatalom szemében. Ezzel indul a történet, ami aztán több fordulatot is vesz egészen a drámai klimaxig.

A regény világa aprólékosan kidolgozott, viszont az információk adagolása kissé töményre sikeredett. Úgy érezzük magunkat, mintha egy prózai művé átdolgozott Rubicon-cikket olvasnánk, ahol lelkiismeretesen felmondják nekünk a leckét, miszerint a Lenin-fiúk kutyáját Burzsujnak hívták, Kun Béla stressz hatására gyakran elbőgte magát, és Fedák Sári egy kocsi platójáról agitált a haza megmentése és a vörös katonák hadosztályainak felállítása mellett. Kicsit túl is vagyunk okosítva. Az események hevében rögtönzött kiselőadásokat tartanak a szereplők, akik, mint Jocó zolg az Űrgammákból, a negyedik falat áttörve beszélnek ki a nézőkhöz, hogy egyenek ők is Cerbona szeletet, mert az ad nekik erőt és mindent elbíró akaratot. Ahogy ott a direkt marketinget, úgy itt a valós történelmi hátteret illett volna jobban összefésülni a fiktív cselekménnyel.

A másik disszonáns pont a szereplők nyelvezete és a hang, amin megszólalnak. Szoktuk volt mondani egy haverommal, hogy nagyon nem mindegy, hogy egy ’80-as években játszódó filmet a ’80-as években vagy 2019-ben forgatnak. A jogi diplomámra esküszöm, hogy a ’10-es évek végén senki nem beszélt úgy egymással, ahogy ezek az emberek. Egy szeretőit cserélgető kékharisnya nem jár lábujjhegyen, ha a magánéleti kudarcairól vitatkozik a volt pasijával, mint ahogy a filoszos sem ragaszkodik végig ehhez a modoros „elnézést, szabad egy mellnézést?” típusú virágnyelvhez, hiába járunk a századelőn. Meggyőződésem, hogy ezek az emberek is ugyanúgy szitkozódtak, bosszankodtak, és illetlenül szerettek, mint mi, még ha más szleng is járta akkoriban. Félrevezetőek a későbbi, ’30-as évek mozifilmjei, ahol a gyárigazgató úr (Jávor Pál) megdicsérte a serény gépírókisasszonyt (Kis Manyi), aki orrhangon virnyíkolva köszönte meg a nagy kegyet. A ’30-as években a Bartók Béla út (akkoriban Horthy Miklós út) és a Móricz Zsigmond körtér sarkán működött a Sanghay bár, ahol a híres Sanghay-görlök ropták reggelig egy nagy Buddha-szobor előtt. Kötve hiszem, hogy ők is szalvétával fogták meg a dolgok végét: „roppant mód kedvelem magát, hódoljunk a testi szerelemnek, méltóságos úr, drága Ödön”. Attól, hogy valaki nyolcvan-száz évvel ezelőtt élt, még ugyanolyan mosdatlan szavak is elhagyták a száját bizonyára. Ehhez még egy másik észrevétel: az úriasszony Antónia úgy beszél, mintha a fiatal Hetty néni lenne a Váratlan utazás című Hallmark-sorozatból. Szigorú erkölcsök, résnyire préselt combok és száj, hajlíthatatlan gerinc. Értem én, a szigorú neveltetés, de azért csak nem kellene felolvastatni vele a viktoriánus illemkönyvet. A rossz hír az, hogy a történet rosszfiúi is a Hallmarkról érkeztek.

A történelmi regények egyik jellegzetessége, hogy fiktív karaktereket és cselekményszálakat elegyítenek valós személyekkel és eseményekkel. Ezekkel nagy kihívás bűvészkedni, de Benedek Szabolcs remekül megoldja a feladatot. Feltűnik minden jelentősebb figura, Korvin Ottó, a Lenin-fiúk és a forradalom őrült madafakája, Samuel L. Tibor is, ráadásul páncélvonatostul. Ami itt is szúrja a szemem, az a kimódolt beszéd és a sokszor irreálisan előzékeny stílus. Az Isten szerelmére, Szamuely Tibor élet és halál ura, rettegésben tartja a vidéket egy több tonnás harci mozdonnyal, és alig várja, hogy végre burzsoá vért ihasson. Erre nem hagyja el a száját egy „kurva”, „ribanc” vagy egy szimpla „kizsákmányoló szuka”? De Gádort ugyanúgy pocskondiázhatná, megalázhatná, ahogy ez teljhatalommal bíró pszichopatáéknál szokás. Példának okáért Zoltán Gábor az Orgia című regényében kiválóan oldotta meg ezt a feladatot, ahogy a nyilas keretlegények a lehető legalpáribb, mégis hiteles szófordulatait adta vissza. Ő nagyban támaszkodhatott az áldozatok beszámolóira, de nem hiszem, hogy hasonló forrás ne állt volna Benedek rendelkezésére.

A Vörös, mint a vér című történelmi regény összességében jól vizsgázik, és további híveket fog szerezni az írónak és a műfajnak egyaránt. A 20. századi történelmünk tabutémáit a tudományos igényű tanulmányok mellett a populáris kultúrában is meg kell jeleníteni, és ennek a célnak a regény maradéktalanul eleget tesz. Ami sajnos levon a mű értékéből, az a szájbarágós elbeszélői stílus és az izzadtságszagú modorosság. A stilárisan túltelített mondatok néhol akadályozzák a szöveg gördülékenységét, a mondatokat eldugítják a jelzők és a kacifántosan összetett szerkezetek. Ez érhető tetten a borítón is: Berény Róbert, szocdem logó, vöröskatonák egy címerbe pakolva. Előfordul néha, hogy a kevesebb több, a modortalanság pedig szexi.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Farsangkor Pest macskaköves utcáin követjük Vég Orsolya útját, amely a Két Szerecsen utcai bordélyhoz vezet. Tizenegy testvér egyike, vidéki szegénységből a jobb élet reményében érkezett a Duna keleti partjára, mint olyan sokan a 19. században.

Rövidesen holtan találják, két darabban: megcsonkított, meztelen testére a folyóparton bukkannak rá, fejére pedig az időközben ugyancsak meggyilkolt Técsey Aurél országgyűlési képviselő házában, az ingaórába rejtve. Ez a kettős gyilkosság szolgáltatja az alapját Bartal Tamás első regénye, a Lámpavas és pillangó cselekményének. A korábbi helyettes államtitkár kötete az Aegis Kultúráért és Művészetért Alapítvány kiadásában jelent meg.

Bartal műve egy reformkori ifjúsági krimisorozat három tervezett része közül az első. A regény a magyar nemzet sorsfordító évébe, 1848-ba vezeti az olvasót, ahol a politikus és prostituált halála utáni nyomozás csupán egyetlen a sok téma közül, amelyet egy szerelmi háromszög és a magyar szabadság ügye köt össze. A szöveg tudatosan épít az ifjúsági irodalom múlt századi hagyományaira: részben idézi a Vakáció a halott utcában című Csukás-regényt, de akár Erich Kästner Emil és a detektívek-jének gyermeknyomozói is felderenghetnek a befogadó olvasmányélményei között. (A Jókai-örökség viszont fájóan hiányzik, minden szempontból.) Ugyanakkor ez kicsit visszás, elvégre a Lámpavas és pillangó hasábjain nem gyerekek göngyölítik fel a bűntényt, hanem köztiszteletben álló férfiemberek, viszont a napisorozat módjára pergő cselekmény, valamint a szereplők száraz, de legalább energikus dialógusai miatt nehéz teljesen komolyan venni a történéseket. Egyfelől a szépirodalmi stílus hiánya jellemzi a könyvet, de ez abból az egyszerű technikából fakad, amely átjárja a regény kétszáz oldalát: a történelmet nem madártávlatból, hanem a hétköznapok szintjén mutatja be. Bartal nem ad differenciált képet a szabadságharcos idők társadalmáról, ellenben megannyi apró momentumra felhívja a figyelmet. Ilyen például az, hogy miért kapta Buda és Pest a Budapest városnevet a korban használatos Pest-Buda helyett, miként és miért magyarosították egyes családok a vezetéknevüket, milyen fajta olaj adta a lámpások fényét, vagy éppen milyen volt a szajhalét két évszázaddal ezelőtt. A történelmi ismeretterjesztés miatt a regény olvasója sokszor érezheti úgy, mintha egy gyorstalpaló kurzus tankönyvét lapozgatná.

A Lámpavas és pillangó nem emelkedik ki a kortárs ifjúsági regények közül (Bartal eddigi egyetlen, öt évvel ezelőtt Porcelánmosoly címmel kiadott, novellát is tartalmazó verseskötete mellett viszont fénysebességgel húz el), az pedig, hogy az író a szereplőket lényegében csak a külsőségek szintjén mutatja, csalódásra ad okot. Mindent összevetve azonban mégis olyan kötetről van szó, amely könnyen „fogyasztható”, részben P. Szathmáry István húsz–harminc képregényszerű grafikája miatt.

Azoknak, akik ennél egy fokkal emlékezetesebb utazást szeretnének tenni Kossuth és Petőfi korába, inkább Pataki Tamás túrájára kell befizetniük: a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című regény nemcsak figyelemre méltó nyelvművészeti teljesítmény, hanem ragyogóan összetett, ám ugyancsak nem hibátlan munka.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Lehet egy könyv ismertetését a végéről kezdeni anélkül, hogy az ember „spoilerezne”? Főleg akkor, ha a szóban forgó mű egy brutális darabolós gyilkosságról szól, ami ráadásul valóságosan meg is történt, s erről hiteles dokumentumok, korabeli újságcikkek tanúskodnak?

Nem lőjük le a „Lámpavas és pillangó” című történelmi krimi poénját, és nem fedjük fel a gyilkosság rejtélyét – hiszen nem vennénk el a szellemi izgalom örömét az olvasótól, akinek a természetét egyébként a szerző, Bartal Tamás kiválóan ismeri. Mint ahogy a regény végén, az utószóban írja: „Nem tudom, ki hogy van vele, de. Bevallom, engem felettébb bosszant, ha olvasás során elfelejtem valamely szereplőről, ki is valójában, mi is a háttere, hogyan kapcsolódik egy másik regényalakhoz.” Márpedig Bartal – saját szófordulatával élve „nem elviselhetetlenül hosszú” – dokufikciójában több tucatnyi alak tűnik fel. Zömük ismert a magyar történelemből – leginkább az 1848-49-es forradalom és szabadságharc korából. Vannak közöttük országgyűlési képviselők és politikusok (mint például Técsei Aurél vagy Kossuth Lajos), katonák (mint Jellasics vagy Haynau), éles eszű kémnők (mint Gottlieb Róza vagy Beck Vilma Racidula). És persze vannak a történelem lapjairól lemaradtak: örömlányok, névtelen forradalmárok, bűnözők, inasok, kocsmárosok, elmeháborodottak, valós és kitalált személyek vegyesen.

A több szálon, párhuzamosan futó cselekmény könnyen követhető, a történet nem túl szövevényes, de fordulatos: miközben a magyar nemzet felkel elnyomói ellen, a reformkor lázában égő Pest és Buda lakosait egy kegyetlen gyilkosság foglalkoztatja.

A pesti Duna-parton egy hatalmas bőröndben egy fiatal lány megcsonkított holttestére bukkannak. Herczen Vilmos rendőrségi káplár a nyomozást hamar abbahagyta volna, ha közben nem történik valami egészen hajmeresztő dolog: életének 42. évében otthonában holtan találják a jóképű Técsei Aurél országgyűlési képviselőt, akinek a karizmája a „női közönség körében” sokkal nagyobb népszerűségnek örvend, mint a politikai világnézete. Csakhogy a megfojtott képviselő otthonából a megcsonkított női test hiányzó része is előkerül: egy törülközőbe csomagolva, a hatalmas ingaóra szekrényében találják meg Vég Orsolya levágott, véres fejét.

Miközben zajlik a gyilkos (gyilkosok?) utáni hajtóvadászat, Deéry Ilonka, a gyönyörű pesti polgárlány két férfi között hezitál. A szíve a kackiás bajszú, csibészes szemű és elbűvölő modorú fess zongoratanárt, Beőthy Istvánt (Steffit) választaná, az esze inkább a szomszédos házból udvarló, az „állatias, de vonzó”, már-már együgyűen egyszerű, viszont biztos megélhetéssel rendelkező német hentessegéd felé hajtja. Vajon az eszére vagy szívére hallgat ez a honleány? Győz-e a szerelem a történelem viharában? S kiderül-e, hogy valójában miként is történt a kettős gyilkosság?

A regény szerkezete a klasszikus hármas felosztást követi egyenként hét-hét fejezettel, a szerző ugyanis – legalábbis állítólag – szereti a szimmetriát és a rendszert. Stílusára a tömör fogalmazásmód és a részletek aprólékos bemutatása jellemző, szóhasználata változatos és színes. (Az íróra – saját bevallása szerint – Truman Capote: „Hidegvérrel”, valamint Agota Kristof: „Az analfabéta” című regénye hatott leginkább.) A szerző a történelmi atmoszféra és hitelesség megteremtése érdekében alapos kutatásokat végzett. (Talán túlságosan is komolyan veszi az elvégzett munka megmutatását.) A „Lámpavas és pillangó” című regény épp ebből kifolyólag felfogható dokufikcióként, történelmi krimiként és akár ismeretterjesztő vagy ifjúsági regényként is (utóbbi meghatározást erősítik P. Szathmáry István képregények világát idéző illusztrációi). Bartal Tamás első, verseket és rövid prózai alkotásokat tartalmazó kötete 2014-ben jelent meg, végzettsége szerint jogász, foglalkozása szerint vállalatvezető üzletember. Íróként pedig folytatást és trilógiát ígér: vajon Herczen Vilmos káplár lesz Hercule Poirot magyar megfelelője?

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Tudjuk le gyorsan a kötelező köröket: vérzett a szívem, amikor Baráth Kata pontot tett a Dávid Veron történetek végére (még ha csak ideiglenesen is) és nagyon, nagyon szkeptikus voltam, amikor megtudtam, milyen téma köré szövi legújabb, immáron kortárs krimijét. Egy röpke fél percig még az is megfordult a fejemben, hogy nem olvasom el – nem akartam csalódni, márpedig erre combos esély volt, tekintve hogy nagyjából minden eddig e témában olvasott művet egész konkrétan utáltam. Bízhattam volna jobban az írónőben. Mert az Arkangyal éjjel jött, látott és ledöntött a lábamról. De úgy, hogy a fal adta a másikat.

Kezdjük a legfontosabbal: iszonyú kemény könyv ez. A cukiskodás a múlté, ne várjon senki bájos századelős hangulatot, se öntudatos, pimasz, ám mégiscsak jólnevelt hölgynyomozót, se békebeli kisvárosi kalandokat. Ez itt a huszonegyedik század mocskos, ragadós, tönkrement életek állott bűzétől szagló Budapestje. Nem a képeslapra illő változat, nem – sokkal inkább a mindennapok megfáradt, titkokat leplező, italért remegő kezeket, befizetetlen csekkeket, alapozóval elkent pofonnyomokat, megszokott esti ordítozásokat rejtő képe. Amit mindannyian ismerünk. Hétköznapi drámák, kisiklott, már küzdeni sem képes életek, elszúrt kapcsolatok, rendőrségi vállvonogatások, kollegiális félrenézések, családi elhallgatások. És körülöttünk az egyszerre ítélkező és hátat fordító társadalom.

Bori, a szabadidejében egy, a családon belüli erőszak áldozatait segítő alapítványnál dolgozó fiatal lány egy este brutális támadás áldozata lesz: a bulinegyedből kanalazzák össze péppé verve. Méregzsák néven ismert lakótársa (ki nevét egy illegális bokszklubban érdemelte ki, mely tény önmagában sokat elmond szereplőnkről) privát nyomozásba kezd, hogy megtudja, mi történt Borival. Nem csupán a sokk és a rendőrség tehetetlensége felett érzett düh vezérli, önmagát is védené – ha kiderül, mi köze van a Bori alapítványi laptopján tárolt adatokhoz a hozzájuk forduló rettegő asszonyokról és férjeikről, igen nagy bajba kerülne. Mondjuk akkorába, ami több tucatnyi súlyos testi sértésért jár. Mert miközben Bori a megfélemlített feleségeknek segít, Méregzsák a maga módján szolgáltat igazságot. Törvénytelenül. Meggondolatlanul. Veszélybe sodorva önmagát, lakótársát, a rettegő feleségeket. Elítéljük? Hát erre lesz szíves minden olvasó saját maga válaszolni…

Iszonyú kemény és nagyon aktuális könyv ez. A családon belüli erőszak témája napi szinten jelen van – közbeszédben, médiában, közösségi ilyen-olyan oldalakon, és igen, mondjuk ki: a családban, a munkahelyen, a szomszédban, a gyerek iskolájában. Mindenki ismer olyat, aki érintett, legfeljebb nem tud róla, vagy épp ő is félrenéz. Kényes téma és merem állítani, hogy rettentően vékony jégen táncol az író, aki e köré húz fel egy regényt – mert nagyon könnyű rosszul megfogni. A legtöbb könyvnek, cikknek, facebook-posztnak és ilyen-olyan propagandának sikerül is. Vékony jég, és soha nem találkoztam még olyannal, aki ennyire magabiztosan táncolt volna rajta, mint Baráth Kata. Tökéletes a hangvétel: nem csap át sem köldöknézős szociodrámába, sem szenzációhajhász bulvárregénybe, sem konyhapszichológiával nyakon öntött trendi házastársi drámába – ehelyett végig megmarad szórakoztató, ám kőkemény kriminek, alaposan megspékelve társadalmi mondanivalóval. Tökéletes a szereplőrajz és a szereplők közti dinamika is: nincsenek született áldozatok és sztereotip rosszfiúk, életek vannak, hol saját magunk által elszúrt, hol mások által megnyomorított életek. Hibák, rossz döntések, kisiklott kapcsolatok. És persze tökéletesen rajzolt a főhős: messze nem makulátlan, könnyen azonosulható, kedélyes és csini főhősnő, sokkal inkább egy Lehane-krimibe illő tökös, magának való, a saját feldolgozatlan traumáiból fakadó dühöt másokon levezető önkéntes igazságosztó, akit mégsem tudunk nem kedvelni. Már papíron persze, mert attól tartok, ha szembetalálnám magam vele, messzire futnék. És ez az igazi írói teljesítmény: hogy simán meg tud velem szerettetni egy olyan főhőst, akit az életben nagyon nem szeretnék (és nagy összegben le merném fogadni, hogy ő se engem).

Nem véletlenül említettem Dennis Lehane-t: nem csupán az erőszak mértéke és helye a történetben emlékeztet rá, de az olykor gátlástalan morbid humor és a társadalmi igazságszolgáltatásba vetett hit hiánya is. No meg az a fájóan pontos pszichológiai rajz, amivel a szereplőket jellemzi: a tagadás, az újra és újra csapdába ejtő reménykedés, hit, lelkesedés körei, a paranoia, a düh, a gyilkos indulatok pont úgy dobálják a főszereplőinket, ahogy azt nem szeretjük olvasni. Mert túlságosan emberiek. Kiszámíthatatlanok. Durván ismerősek. Olyan traumák, elfojtások, félelmek húzódnak a mélyben, amelyek messze túlmutatnak a regény gerincét adó témán is – és amelyek miatt akkor is bőven megáll a lábán az Arkangyal éjjel, ha eljön az az utópisztikus kor, amikor e gerincet adó téma elveszti aktualitását. Nem Dávid Veron mellé teszem a polcra. Azt hiszem, jobban fogja érezni magát Kenzie és Gennaro nyomozásai mellett.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.