Hónap: 2022 január

   „»Szindbád, a detektív, – nem rossz!«” – hangzik el a beszédes nevű Stalker főkapitány szájából a főhősre vonatkoztatott, de a könyvre magára is kiválóan alkalmazható reflexió. Csabai László a Magvető gondozásában idén megjelent novelláskötetéből már kaphattunk némi ízelítőt számos irodalmi lap jóvoltából, de még így is kellő meglepetést okozhat. A már-már regénnyé strukturált novellafüzér könnyed eleganciával vezeti át kultúrtörténetileg jócskán felvértezett főhősét egyik világháborúból a másikba egy fiktív, de mégis ismerős városban, Nyárligeten. A szerzőnek minduntalan gondja akad arra, hogy a történetüket tekintve széttartó novellákat ne csupán a helyszín, és – magától értetődően – a főhős karaktere tartsa össze, hanem a számos elejtett előre és hátra utalás szövedéke is.

   A cím sugallatának ellenére a könyv nem a klasszikus értelemben vett detektívtörténet-írás újabb terméke, ám e tekintetben is igényes, izgalmas olvasnivalót kínál. Egy-két kimunkált elbeszéléstől eltekintve látható, hogy Csabai erőssége nem annyira a krimi-szál bonyolításában, a nyomozói intelligenciát fitogtató logikai bravúrokban vagy a suspense fenntartásában van, hanem az elegáns, múltba tekintő korfestésben, a valóság és a fikció szinte észrevehetetlen vegyítésében, a több helyről táplálkozó intertextuális játékokban, nyelvi kifinomultságban. „Nem akarom elkedvteleníteni, de dolgoznunk kell körömszakadtáig, mert megbolondultak az emberek. Háború, forradalom, kommün, direktórium, vörös gárda, rongyos gárda, (halkabban) különítményesek, titkos bagázsok, és mintha ez mind nem lenne elég, még ez az átkozott spanyolnátha is!” – alapozza meg a frissen kinevezett Szindbád nyárligeti munkáját és egyben a könyv fikciójának kezdő időpontját is a főkapitány. Az első oldalon olvasható leleményes, filmes narrációs technikákat idéző kormeghatározási módszer szerencsés módon végigvonul az egész könyvön. A szerző jellemzően törekszik arra, hogy a majd’ negyedszázadot felölelő korszak meghatározó történelmi eseményei a fiktív világba simulva, a mindennapok részeként, a karakterek szólamaiból derüljenek ki. Így például a hamarosan bevezetendő fényképes igazolványra, az országtól nemrégen elcsatolt területekre, az amerikai segélyszállítmányok kiporciózására, vagy akár az egy szál bikiniben úszó ledér cselédlányra tett mellékes megjegyzések. Bravúros megvalósulása ennek például, hogy a nyárligeti bűnügyek után nyomozó Szindbád az 1930-as évek közeledtével egyre többször hallgat végig olyan tanúvallomásokat, feljelentéseket vagy csak foghíjról odavetett véleményeket, amelyekből egyre nagyobb nyomással szüremlik elő az erősödő antiszemitizmus.

   A szerző remek tehetséggel gyúrja egybe a történelem valódi eseményeit, helytörténeti ismereteit, a korból fennmaradt pletykákat az elbeszélések megoldandó eseteivel.  Csabai olyan érzékkel képes mesélni, életben tartani a különböző narratívákat, hogy az olvasót cseppet sem zavarja a nyomozások időleges felfüggesztése, sőt olybá tűnik, ezek inkább csak ürügyül szolgálnak egy náluknál fontosabb, ki nem mondott történet elmeséléséhez. Habár minden egyes novella alaptörténete valamilyen hétköznapi bűnügyhöz köthető, az esetek többségében a történet hátteréül szolgáló események, helyszínek valahogy mégis az előtérbe tolakodnak, és olykor egészen maguk alá gyűrik a sztori krimi-szálát.  Miközben a detektív feltár egy-egy ügyet, felidéződnek elfeledett mesterségek, szokások, a történelem nagy eseményeinek kevésbé emlegetett részletei, a két világháború közötti időszak életmódjának különös elemei, és mindezek mellett Szindbád bagdadi múltjának részletei is. Úgy elevenedik meg a két háború közötti Nyárliget ódon gimnáziumával, cukrászdáival, enyvfőző műhelyével, fűszeresével, halsütőjével, teret ketté szelő villamossínjével vagy városszéli sejtelmes nádasával, mintha valóban létezett volna. És éppígy rajzolódik ki a színes Bagdad története is, amely az egyes elbeszélések sorai közé ékelődve külön történetet alkot. Szindbád különös nosztalgiával, ám a negatívumokat sem feledve tekint ifjúkora helyszínére, s nemegyszer hűvös lenézéssel, némi cinizmussal hasonlítja össze a pórias Nyárligettel. Az arab és a nyárligeti történetet összekötő kép, amely egyben az elbeszélésfüzér nyomasztóan ironikus nagymetaforája is, Szindbád körülmetélése. A mozzanat, amely Bagdadban az idegen gyermek arab világba való asszimilációját, s majdan a zsidóüldözés idejei Nyárligeten a hazatért, de magát otthon sosem érző férfi saját közegéből való kitaszíttatását hívatott szolgálni. Csabai elbeszélői technikájára oly jellemzően e momentum is csupán implicite van jelen mind az elbeszélésfüzér bagdadi, mind a zárónovella nyárligeti szálában. Eme regénytechnikai skizofrénia, a hallgatás, a „lényeg” soha ki nem mondása, de a leírások aprólékos, már-már realista regényre emlékeztető kidolgozása tekinthető a könyv egyik legfőbb érdemének. Emiatt is közelíthető inkább a posztmodern történelmi krimikhez, mintsem az általa prózapoétikai, narratológiai szempontokból követett, klasszikus detektívregényekhez (vö. pl. Chandler, Christie, Conen Doyl, Simenon, Poe). 

   Ha már az irodalmi elődöknél tartunk, semmi esetre sem hagyhatjuk figyelmen kívül a Krúdy-hatást, amely alól azonban Csabai sikeresen felszabadítja hősét, és az ócska dublőr szerep helyett valódi karaktert képes adni neki. A Krúdy-féle Szindbádra jellemző vonások, nagy filozofikus lakomázások, az emlékekbe révedés és némi téblábolás megjelenése inkább szeretetteljes tiszteletadásként, mintsem levetkőzhetetlen hatásként tűnnek fel. Ugyanígy gyúrja karakterébe Maigret-t vagy Marlow-t is, vagy veszi alapul Csonka őrnagyhoz Sherlock Holmes nevezetes segédjét, a kissé ügyefogyott Watsont. Mindemellett Csabai főhősének elsődleges archetípusát, Az Ezeregyéjszaka meséinek Szindbádját is előrántja a Bagdadban töltött ifjúkor emlékeinek szálával, miáltal a mese és a krimi műfaji hasonlóságait is kimondja. Ezzel és a könyvben nem egyszer tetten érhető parodisztikus attitűddel együtt sem mondható azonban, hogy Csabai túlzott reflexiókat tenne például a műfajjal kapcsolatos vitás kérdésekre, vagy az ezt magában foglaló, az irodalomnak populáris és magas kultúrára való vertikális felosztásának problémájára. Megbocsátható, hiszen felettébb nehéz és ellentmondásos vállalkozás a „populáris kultúra”, poétikai szempontokat erősen szem előtt tartó műfajában való írás, hiszen ha a szerző túl sokszor lépi át a követelmények határát, az olvasó képtelen lesz krimiként azonosítani a könyvet, ellenben, ha túlságosan igazodik a műfaji elvárásokhoz, képtelenné válik a kategóriaváltásra.

   Csabai jó érzékkel szövi, alakítja egymásba elbeszéléseinek mini narratíváit, nyelvi, stilisztikai megoldásai olykor egészen lehengerlők, de az minden bizonnyal állítható, hogy valódi mozgástere a regény lenne, hiszen elbeszélői tehetsége a hosszabb terjedelmű szövegekben tud igazán megmutatkozni.  Csabai nagy erénye az a fajta nyelvi kifinomultság és érzékenység, amelynek közegében történetei, a számtalan intertextuális anyag, az íróelődök, a történelem hagyatéka, a humor, a cinizmus, az irónia, a csodálat vagy éppen megvetés nagy kirobbanások nélkül, szerényen meghúzódva, mintegy belülről csiklandozva az olvasót érik el hatásukat.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Úgy tűnik, az Osztrák-Magyar Monarchia kora nem szűnik inspirálni a hazai (krimi)szerzőket. Furcsa kor: egyszerre történelmi és kortárs. Kellően messze van időben ahhoz, hogy már koccinthassunk sörrel, ugyanakkor könnyű megidézni. Baráth Katalin és Böszörményi Gyula könyveinek sok színhelye ma is látható-bejárható, a korabeli szereplők pedig már kellően modernek ahhoz, hogy az írók anakronizmus nélkül faragjanak belőlük olyan szereplőket, akikkel a mai olvasók is könnyen tudnak azonosulni.

A “krimi” szót azért tettem zárójelbe, mert a Dávid Veron- és Ambrózy Gyula-történeteket nem csupán krimiként olvassák. A nyomozás mellett ugyanilyen fontos a kor hangulatának, gondolkodásának és ezernyi apróságának pontos megidézése. Baráth és Böszörményi könyveiben a belle époque nem csak habos-babos-romantikus háttér, hanem valóságos időutazás.

Ilyen erős előképek mellett érdeklődéssel vettem a kezembe Bartal Tamás Lámpavas-sorozatának második részét. Történetünk Teleki László gróf 1861 május 7-én történt öngyilkossága körül forog. Furcsa egybeesés, hogy nemrég olvastam Réti László: Megölni Telekit c. kiváló thrillerét, ami a dinasztia egy másik híres tagjának megdöbbentően hasonló (és hasonlóan vitatott) halálát járja körül. Míg Réti könyvében – bár ő is részletesen rekonstruálja az eseményt – a megoldás egyértelműen fikció, Bartal krimije közelebb van a dokuregényhez: valóban létező szereplők valódi indítékaiból, a nyomozás körüli jól dokumentált ellenmondásokból épít fel új hipotézist. (Az ilyen könyvek sorában érdemes felidézni még Garamvölgyi László 2001-ben megjelent könyvét is, amiben József Attila öngyilkosságát vizsgálta mai kriminalisztikai szemmel.) Teleki László öngyilkosságát a történészek tényként kezelik, de ahogy Bartal nyomozója, Herczen Vilmos végigveszi a nyomozás hibáit, az érintettek motivációit, végső következtetése legalábbis elgondolkodtató.

Bartal könyve a Dávid Veron-Ambrózy báró koordinátarendszerben inkább az utóbbihoz áll közel. Böszörményi elbeszélő nyelvének szintjét ugyan nem éri el, de ennek talán az is az oka, hogy a magánkiadású könyv nem találkozott olyan szerkesztővel, aki egy Bach-huszár szigorával csapott volna le az itt-ott rebelliskedő szórendre, mondatbeli hangsúlyokra, és néha segített volna eldönteni a  mindentudó elbeszélőnek, hogy az olvasó nyelvén beszéljen-e vagy ő is felvegye a XIX. századi nyelvezetet. Akadnak benne részek, amik első pillantásra hatásvadászatnak tűnnek (mint az exhumálás vagy vérbő, biszexuális zárdafőnök), csak hogy a könyv utószavában a szerző tudós kutatóként felemelje a mutatóujját: márpedig bizony megtörtént, és még a történetbe is illeszkedik.

Külön pozitívum, hogy habár a történet jóval azelőtt játszódik, hogy a zsarnok császárból a joviális „ferenczjóska” lett volna, a könyv nem ítélkezik. Ugyan a császáriakat nem szeretteti meg az olvasóval, de nem is csinál belőlük egydimenziós gonoszakat.

Egyre ritkább, hogy egy könyv illusztrálva jelenjen meg, így „téjlor” (csak így) grafikái is megérdemlik a figyelmet. Martin Kay és Tarja Kauppinen könyvei bizonyítják, hogy a jól eltalált grafikai arculat mennyit tud dobni egy könyv sikerén. A „Mindent látó szem” illusztrációi azonban – számomra legalábbis – kissé félreviszik a narratívát. Igényesek és szellemesek, szó se róla, de a karikatúraszerűségüket túl könnyednek éreztem. (Az is nagyon látszik rajtuk, hogy a grafikusnak az erotika az erőssége…) A könyv nem nélkülözi a jó humort (pld. Pités, a  kicsit Svejk-szerű nyomozósegéd alakja tökéletes comic relief), a témája és maga a sztori ugyanakkor egyáltalán nem annyira vicces, mint ahogy az illusztrációk sugallják. Persze lehet, hogy a könyvet az illusztrációk révén szándékosan irányították YA irányba, ami esetben dicséretes, hogy a szerző szellemileg érettnek tekinti a fiatalabb korosztályt egy elég bonyolult történelmi kor alapos bemutatására. (Most egy pillanatra elgondolkodtam, hogy most akkor tényleg korkarika jár-e egy amúgy visszafogottan megírt leszbikus jelenetért egy történelmi YA könyvben, ha az egyszer úgy történt ahogy leírták?… Lám-lám, íme a könyvbéli Bach-huszárok dilemmája a rossz, mégis kötelező törvényekkel! Ugye mennyire időtlen dolog ez?)

Bartal Tamás könyve jó példa arra, hogy a magánkiadású könyvek közt is lehet kincset találni (még ha kissé polírozni is kellett volna, hogy igazán csillogjon – talán majd a harmadik rész?).

Ha töritanár lennék, és a kiegyezés korát kellene tanítanom, kiadnám kötelező olvasásra, és onnantól kezdve minden diákom fújná a különbséget Deák és Teleki, határozati és felirati párt között.

Persze lehet, hogy első körben inkább a krampampuli készítésével próbálkoznának, ami valami elképesztően durva koktél lehetett. Ha az apácaszex miatt nem is, a már olvasva is bódító recept közléséért feltétlenül kijárna a könyvnek egy 18-as karika… (egészség!)

Még az jutott eszembe a könyv kapcsán, hogy ha az angol nyelvű irodalomban külön szó van a XIX. század második felében játszódó, félig vagy egészen fikciós történetekre, főleg a steampunkban (Victoriana), talán nekünk is ki kéne találni valami hasonlót?

A monarchiana vagy franzjosefiana elég hülyén hangzik, úgyhogy ha valakinek van jobb ötlete, nyugodtan írja meg nekünk! (S ha valaki kipróbálta a krampampulit, azt is… )

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Orosdy Dániel hiába házalt a kiadóknál Halott ügyek című első regényével, végül magánkiadásban jelentette meg, ami egyrészt szakmai bravúr, hiszen a megrendelés alapú könyvkiadás valós megoldást jelenthet számos kezdő szerző számára, akinek minden vágya, hogy nyomtatott formában tárja az olvasók elé irományait. Másrészt viszont az is látszik, hogy a kiadott szöveg nélkülözte a profi kiadókban elvégzett szerkesztői és stilisztikai munkát, amellyel minden bizonnyal jobb és erősebb lehetett volna.

Orosdy Dániel első regénye egy teljesen tipikusnak ábrázolt, Sárványhahota fantázianevű településen játszódik, ahol sok furcsa szerzet él, mindenféle simlis dolgok történnek, közbeszerzés, Tourette-szindróma és sok érdekesség, amikor a hétköznapok nyugalmát váratlanul egy különös gyilkosság borzolja fel, amelynek nyomába egy egyszerű aktakukac ered. A szerző egyébként megélhetését tekintve jogász, aki történetesen a pécsi adóhivatalnál dolgozik, de Orosdy egyébként nem az írói pályával kacérkodó jogász, hanem tapasztalt és gyakorlott kulturális újságíró, több helyen is publikált már, elsősorban filmes témákban.

Van stílusa a szövegnek, de inkább olyan értelemben, amikor a csúnya nőket megítélve úgy fogalmazunk, hogy “érdekes arcú”. Ígéretesnek is mondhatnánk az egész vállalkozást: fiatal pályakezdő író csakazértis kiadott első regénye, ha nem lenne az egész meglehetősen túlírt, és ebből kifolyólag számos helyen fárasztóan szellemeskedő. A cselekmény és vele együtt a főszereplő is, úgy nagyjából a századik oldalra áll fel, és derül ki, hogy miről is fogunk itt valójában olvasni, mert előtte inkább csak zavaros mozaikokból épül a helyszínrajz, amelyek között van kifejezetten szellemes, szórakoztató és sajnos kellemetlen rész is.

A szövegnek mindenképpen hátránya a túlbonyolítottság, a szerző sokszor feleslegesen cifráz egy-egy fordulatot a szellemeskedés javára. Pedig az egyenetlenségek kikalapálásával ugyanebből az alapanyagból akár egy szórakoztató kisvárosi krimi is lehetett volna, igaz, akkor nem derült volna ki, hogy Orosdy több műfajban, hangnemben is tud érvényeset írni – a műfaji megjelölés szerint ezúttal a mindent mindennel egyesítő fekete kabarét próbálta ki. Lehet hogy inkább a regény műfaja volt túlvállalás egy hangját még kereső író számára, és testhezállóbb lett volna különálló novellákat kiadni. Az minket érdekelne, miért nagyprózában gondolkozott az alkotó, amikor alapvetően a részletekkel való bíbelődés, azoknak a részletes kifejtése, és az elkalandozás szemlátomást jobban leköti, mint a cselekmény vezetése. Ez különösen érdekes akkor, ha figyelembe vesszük, hogy Orosdy kritikusi munkásságára éppen az ellenkezője jellemző: a tömör fogalmazás és a lényeglátás.

A Halott ügyek azonban pesszimista címével ellentétben nem reménytelen vállalkozás: kifejezetten szimpatikus, hogy 2500 forintért 200 oldalnyi színes rajzokkal illusztrált kötetet kaphat az olvasó, amellyel közvetlenül támogat egy fiatal, pályakezdő írót, és illusztrátorát. A könyvet ugyanis a Napirajz alkotója, Merényi Dániel, azaz Grafitember díszítette, a tőle megszokott stílusban. A Halott ügyek egy olyan kereslet alapú, új könyvkiadás előfutára, amelynek segítségével sokszínűbb és változatosabb lehet a kínálat, és reméljük, Orosdy következő könyvében már szerkesztői munkára is futja majd.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Sárványhahota. Pandur Ákos. Rezső, a traktorvezetőből lett portás, aki leszázalékolása után nem lévén más, rászokott a krimikre, és most rendőrnek képzeli magát. A mikszáthi kör még csak most kezdődik, közben Örkény egypercesei villognak a retinánkon, a kép mégis fordítva keletkezik a fejünkben, mint kellene, nem, nem az Ön látásával van gond, kérem szépen. A proletár szatíra neonoirba nyúlik, fantazmagória az egész, mondod te, közben ez már megtörtént egyszer, és most megtörténik megint. És nem csak Orosdy Dániel fejében.  

A pécsi illetőségű, civilben jogászként dolgozó filmkritikus első regénye igazi sziporka a magyar kortárs krimi fel-felcsillanó egén. A Kádár rendszert már kiröhögtük egyszer Hofival, most kinevethetjük magunkat még egyszer, az idő ismét alkalmasnak találtatott rá. Az elszigetelt kisváros legalábbis ezt a látszatot kelti, bár a végére semmi hahota nem marad, happy end ide vagy oda. Az első pár fejezet alapján egy furcsa tabló rajzolódik ki előttünk, sajátos tragikomédiákkal, beszélő nevekkel. A második fejezetben megkapjuk a beígért gyilkosságot is; kezdődik, visongat a bennünk élő kisgyerek.

A zöldfülű hivatalnokból avanzsált nyomozó megkezdi az ügy felgöngyölítését, én pedig azt veszem észre, hogy egyre több popkult utalás talál be. A szerző le sem tagadhatná filmkritikusi múltját, jelenét, ismeri Hollywood minden bugyrát kívülről befelé, és nem csak annak halhatatlan karaktereit, hanem eszközeit is parádésan használja. A vágások remek elhelyezése teszi filmszerűvé a cselekményt, a beállításoknál sokszor volt olyan érzésem, mintha egy forgatókönyvet olvasnék. A regény sajnos itt feneklik meg kissé, pont abban, ami miatt egy geek igazán élvezné. A rétegzettség sok helyen már túlzás, a poénok sem ülnek úgy a végére, a szatíra műfajának kereteit az író itt-ott túllépi.

Sebaj, a filozófiai körömrágás gyönyörködtet helyette, a modern, minden ízében fiatalos látásmód azonosulásra biztat, a hallucinogén ámokfutás pedig nem enged szabadulni a végéig. Nyugi, nem hosszú, röpke kétszáz oldal az egész, és közben igazi kincsekre is bukkanhat az ember. Egyes oldalakon ugyanis a Grafitember rajzaival találjuk magunkat szembe, nem is ugrik be hirtelen más, mint a napirajz.hu megalkotója, aki képes munkáinak kegyetlen egyszerűségével és humorával a regényt még jobban feldobni.

A Halott ügyek így egy csiszolatlan gyémánt, ami elsőkönyves hibái ellenére is teljesíti a célt, amit az író látszólag kitűzött. Fekete komédia egy filmkritikus tollából, kabaré hollywoodi eszközökkel, ami szórakoztat, rávilágít a rendszerben lévő hibákra, de okosan nem foglal állást, nehogy önmaga paródiájává váljon.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Rajongani jó. A rajongó ember tudja, mit akar, tisztában van vele, mi teszi boldoggá, nem esik kétségbe, hol keressen útmutatást a világ megfejtéséhez. Életének masszív, kikezdhetetlen váza van, arra húzhatja fel mindazt, amit valóságként óhajt megélni, arra építheti a rejtélyes entitást, amit úgy kíván hívni: „önmagam”.

Rajongani tehát bármiért minimum ajánlott, lehet az a zene, a filmek, a könyvek világa. Még jobb, ha érdeklődésünk minél több területre terjed ki, ha a különböző művészeti ágak nekünk tetsző gyümölcseit egyetlen bazi nagy tálba gyűjtjük, összekeverjük, és ízlésünk szerint fogyasztjuk. Rajongásunk tárgyát ezután igyekszünk minél mélyebben megismerni, elemezzük, vizsgálgatjuk, adott esetben kritizáljuk. A legjobb azonban, ha rajongásunk olyannyira felfokozott, hogy egy adott ponton rádöbbenünk: mi lenne, ha mi magunk is alkotásba fognánk?

Gyanúm szerint valami ilyesmi történhetett Orosdy Dániellel, a Filmvilág folyóirat- és blog kiváló kritikusával, aki első, Halott ügyek című regényébe nem volt rest belepakolni egy csipetnyit (na, jó, egy tekintélyes maréknyit) mindenből, amit szeret és ismer. Milyen jól tette.

 Sárványhahotán, egy aprócska, enyhén szólva elmaradott, de annál megosztottabb, önnön jelentéktelenségét büszke kivagyisággal viselő településen járunk. A kisváros lakói (zárt közösséghez méltó módon) csakis saját boldogulásukkal vannak elfoglalva, a falu ügyeit önös érdekeik előremozdítására használják, a másikat gondolkodás nélkül tiporják el, a hatalom birtokosai mindenféle előjogban (legyen az bármilyen csekélyke is) kizárólag családtagjaikat részesítik. Az ostobaság és a buta agresszió az úr, az erősebb kutya elve érvényesül, az intelligencia, a megfontolt, ne adj’ isten értelmes cselekvés kifejezett hátrányt jelent az előrejutásban. Nem számít, mit mondasz, nem számít, mit teszel, a lényeg, hogy habzó szájjal üvöltve mondd, és bulldog-mentalitású arroganciával tedd. Ismerős, ugye?

A megbonthatatlan korrupciós háló okán tét nélküli nihilbe dermedt városka mindennapjait a köztiszteletben álló orvos rejtélyes halála bolygatja fel, Pandur Ákos, az önkormányzat hivatalnoka (és a teljes populáció talán egyetlen, megfelelő számú agysejttel rendelkező tagja) pedig feladatául kapja, hogy kivizsgálja az ügyet. Kell-e mondanom: nem lesz benne sok köszönet.

Bár a szerző elegánsan kerüli a konkrét politikai áthallásokat, a városka viszonyaiban nem nehéz ráismernünk szakadatlan hatalmi harcok által sújtott szerencsétlen kis hazánk helyzetének paródiájára. A könyv első felében bepillantást nyerhetünk Sárványhahota mindennapjainak tragikusan röhejes színfalai mögé, megismerhetjük a kisszerű ellenségeskedés mozgatórugóit, pillanatképeket kapunk a lakók elszomorítóan kilátástalan, egyben ellenállhatatlanul vicces helyzetéről. A szerző remek humora végtelenül szórakoztatóvá teszi a hétköznapi szituációk groteszk képtelenségeinek taglalását, akkor is, ha egyes helyzeteket kissé túlrészletezve magyaráz, mintha nem bízna olvasóiban: erre nem lenne oka, sajnálatos módon pontosan értjük, miről beszél – a pályázat korrupt kiírója és a reménytelen pályázó közötti, Monty Python-i abszurdba forduló dialógus például sokunk számára tűnhet drámaian realisztikusnak.

 A könnyed, laza felvezetés egyre vészjóslóbb momentumokkal gazdagodik, lassan nyilvánvalóvá válik, hogy nem feltétlenül csak a kisemberek ostoba önzését maró gúnnyal pellengérre állító könyvvel van dolgunk, itt valami sokkal nagyobb készül, a végkifejlet felé haladva pedig folyamatosan igazolást nyernek feltételezéseink. A városka a nihilből az apokaliptikus állapotok felé halad, az illesztékek sorra meglazulnak, a kevés kohézió is kiveszik a közösségből. Sűrűn záporoznak az egyre fantasztikusabb elemek, a valóság kifordul kereteiből, már semmi sem az, aminek látszik, a legelemibb bizonyosságok is darabjaikra hullanak. Az olvasó egy szürrealisztikus hullámvasúton találja magát, víziók és káprázatok örvényeiben, de a humor szerencsére folyamatosan jelen van, a nyomasztó kulisszák nem akadályozzák szórakozásunkat. Ha egészen egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám: a finálé kissé olyan, mintha egy Twin Peaks-i születésű, Philip K. Dick rajongó, enyhén cinikus Douglas Adams szövegét olvasnánk, aki rejtélyes módon jól ismeri a magyar néplélek jellegzetességeit. Az utalásrendszer itt-ott ugyan keresettnek tűnhet, túlnyomórészt azonban ötletesen, kreatív módon kerül alkalmazásra, az pedig mindig mókás élmény, mikor egy szerző kiszól az olvasóihoz, mi pedig pontosan értjük, mire gondol (a hiánytalan befogadás érdekében egyébként nem árt, ha mi magunk is képben vagyunk némileg a filmek, könyvek vagy éppen a zene területén – mondtam én, hogy rajongani minimum ajánlott).

Mindenképpen említést érdemel a külcsín is, a könyvet jó kézbe venni, a borítótervet és a belső, teljes oldalas illusztrációkat Merényi Dániel, a Napirajz Grafitembere készítette (a borító esetében Koczka Kornélia segédletével): kiváló munka mindegyik, az adott szövegrész hangulatához illeszkedő, különböző stílusú, de egységet alkotó rajzok és festmények.

A Halott ügyek az elsőkötetes szerzőkre jellemző lelkesedéssel készült, kissé talán túl sokat markoló, de szerencsére sokat is fogó, ambiciózus munka, bármikor idézhető egysorosokkal, kiváló humorral, egyedi hangvétellel, bátor történetmesélési attitűddel – nem csak rajongóknak.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Fábián Marcell pandúrdetektív ismét titokzatos halálesetek után nyomoz. De vajon milyen rejtélyes kapcsolat fűzi a regényben ügyészként, de ma már íróként is ismert Gozsdu Eleket a bácskai kisvárosban tomboló, végzetes tánckórhoz?

Bár e krimi a 2017-ben megjelent Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című Hász-regény folytatása, de aki az első rész olvasása nélkül fog hozzá, annak sem kell megküzdenie a sorozatjellegből adódó nehézségekkel: a szerző gördülékenyen oldja fel a folytatásos történetekből következő dilemmákat. Az első részben megismert szereplők jelleme nem változott, a különbség talán csak annyi, hogy itt összetettebben mutatja meg őket, de úgy, hogy közben elkerüli az önismétlést. Sőt Gozsdu Eleket, a korábbi regény mellékszereplőjét már-már főszereplővé lépteti elő, miközben új alakokat is formál. Finom utalásokkal viszi bele a történetbe a 19-20. században élt másik két alkotó, Kánya Emília és Jókai Mór munkásságát. A bűnügy, amelyet Fábián Marcellnak meg kell oldania, nem kötődik az első részben felderített bűncselekményekhez, ugyanakkor annyi kapcsolódási pont azért van a két műben, hogy ez az elvonatkoztatás ne ébresszen hiányérzetet azokban sem, akik az első résztől indíttatva vették kezükbe az újat.

1903-ban Fiuméből indulunk, ahol Fábián Marcell és a felesége, Amália az ország első női lapszerkesztőjének, Kánya Emília író-újságírónak vendégszeretetét élvezi. Bár a kötet kiindulópontja Fiume, a nyomozás során a főhős eljut Abbáziába, ahol találkozik Jókai Mórral. Jókai megmutatja neki azt a vázlatot, amit Amália beszámolói és az újságcikkek alapján Fábián Marcell előző nyomozásáról írandó regénytervéhez készített.

E korfestő közjáték azonban korántsem öncélú, szervesen illeszkedik a történet fő szálaihoz, amik ismételten a délvidéki kisváros, Zombor utcáin tekeregnek: ugyanis felüti a fejét egy rejtélyes járvány, amelynek áldozatai delíriumos tánckór után végeznek magukkal.

Fábián Marcell életébe egy fiút és egy lánykát jövendölnek, eltűnik Julika, akire a Fábián család családtagként tekint, és kiderül az is, hogy a pandúrdetektív sógora miért viselkedik olyan furcsán.

A nyomozásban résztvevők – Amáliának ismét kitüntetett szerep jut az összefüggések észrevételében – már egy összeszokottabb csapat képét mutatják, olajozottabban működik az általuk üzemeltetett gépezet, mint az előzményben. Ugyanakkor a kissé idillikusnak látszó kisvárosi életmód sajátosságai, kiváltképp az egymás iránti tisztelet és a békés együttélésre való törekvés itt is fontos alkotóelemei a könyv atmoszférájának. Ez egyébként a regény hatásmechanizmusában is központi jelentőségű, hiszen a bűnesetek és a járvány egy olyan közeg mindennapjait mozdítják ki a szokványosból, ami hozzászokott a megnyugtató és békés állandósághoz.

Fábián Marcellnak a sorozat második részében sem sikerült tartania magát az őt felnevelő László atya tanításához. Nem tudott belenyugodni a tudatlanságba, hiszen a családtagként szeretett Julika élete múlt azon, hogy beletörődik-e az elfogadhatatlanba, a lány eltűnésébe. A Nagy Maurizio, vagyis Ladislav Šturt – európai hírű mágus és illuzionista, hírhedt anarchista és a titkosrendőrség spiclije – után is nyomoz, mert minden jel arra utal, hogy Julika eltűnése összefüggésben van a mágus megjelenésével a településen, a sógora furcsa viselkedése pedig a járványt elindító színésznővel, akivel kedd esténként titokban találkozik a szabóságban. A narratíva sokban hasonlít az első részhez: miközben Fábián nyomoz, egyre közelebb kerül a családját érintő rejtélyek megoldásához is. A magánéletével összefüggő ügyek megint annyira beszippantják, hogy munkáját is kockára teszi, hiszen a titkosrendőrség besúgójának élete után való kutakodás hátráltatja a kisvárost veszélyeztető rejtelmek felfedezésében.

A delíriumos tánckór utáni halálokkal kapcsolatos nyomozás eredményesen zárul, kiderül, mi idézte elő a hentes, a Gozsdu Elektől szerelmes leveleket kapó lány és több más ember halálát. Ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mindez csak egy ember felelőssége-e, vagy van más bűnös is. A szerző nem juttatja többlettudáshoz sem olvasóit, sem főszereplőjét.

Végig fenntartja a tudatlanságból fakadó feszültséget azáltal is, hogy az aprólékosan kidolgozott jelenetek, a biztos kezű, megejtő következetességű cselekményvezetés újabb és újabb kérdésfeltevésekre készteti az olvasókat és a karaktereket egyaránt, ezáltal a nyomozás egy olyan folyamattá válik, ami ezúttal nem ér véget az utolsó oldalon.

Sok minden kiderül persze, azonban fontos dolgok maradnak homályban. A zárósorok talán ezért olyan sejtelmesek – vajon arra utalnak, hogy a sorozat következő kötete szervesebben, a folytatásos jellegben rejlő potenciál kiaknázásával készül?

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Fábián Marcell zombori pandúrdetektív nem ismeri a saját szüleit. Pedig egy olyan világban él és nyomoz,  ahol a származás, az öröklött sérelmek szolgálnak a legtöbb tettre magyarázatul. Mintha ez a szerény, folyton tépelődő pandúrdetektív lenne a regénynek az az  egyetlen hőse, akinek nincs mit megtorolni. És ezt környezete, a századfordulós bácskai kisváros, Zombor elitje is érzi: Marcellt korrekt, okos, megbízható, de amolyan se hús, se hal embernek tartják.
Az apakeresés nagyon sok mitikus nyomozás tétje: emlékezzünk csak Oidipuszra, aki miközben felderíti a Thébát fenyegetető pusztulás okát, szembesül saját származásával is.  A modern detektívregényekben az igazságkeresésnek nincs ekkora mitikus jelentősége. Vagy mégis? A krimik többségében a gyilkos jellemzően idősebb, karizmatikusabb, „érdekesebb”, mint  a nyomait kutató, a titkait megfejteni akaró detektív.  A legtöbb nyomozásban felsejlik valamennyi a „nagy bűnös”, az apa iránt leskelődő kisfiú bosszúlló kíváncsiságából.
De a regénybeli Fábián Marcellnek nincs kire féltékenykednie és leskelődnie. Ám amíg a kisváros bűnügyeivel foglalkozik, a származása titkán töri a fejét. Ez a kortárs magyar próza tendenciával is érintkező apakeresés igen alaposan kidolgozott Hász Róbert regényében: ide tartozik a mű vallásos, „istenkereső” és ezoterikus vonulata, a korabeli kriminalisztikát forradalmasító, az elbeszélésben mindvégig  oly hangsúlyos „ujjlenyomat-ügyek”, de talán még a regénybeli Gozsdu „holtak falujáról” szóló elbeszélése is.
Fábián Marcell nem „tartozik sehova”, csendesen és rokonszenvesen éldegél fiatal feleségével, miközben a fortyongó indulatokkal teli Zombort bizarr gyilkosságok rázzák meg. A meghitt magánéletet és a városban történő botrányos leleplezéseket az „apátlan” pandúrdetektív szorongása kapcsolja egybe.
Eddig azt hihettük, mindent tudunk a Monarchia Sárszeghez hasonlatos városkáinak társadalmi életéről, de a Hász Róbert teremtette Zombor egészen különleges hely. Feltűnően gazdag város, ahol még egy városi szabó lányainak sem kell főzni tanulni, piacra járni, háztartást vezetni. A jólét nem a gyárakból, hanem a várost körülvevő földekről és tanyákról származik, annyi gabona terem, hogy még a tengeren túl is zombori lisztből sütnek kenyeret – a város csak koordinálja a termelést, mondhatni, élősködik a falvakon. A nyomozás során megelevenedik a város „széle” vagy „alvilága”,  a gazdag alföldi várost körülölelő tanyavilág.
Traumák, sértések, szerelmek. Hazugságok, botrányok, törvénytelen gyerekek. A parasztlányok és a liszteszsákok „kintről” jönnek, míg a zombori polgárok a tanyavilágban játsszák a nemesembert. Az izzó társadalmi ellentéteket a nemzetiségi gyűlölködés teszi még fojtogatóbbá. Szerbek, magyarok, svábok lelkesen kereskednek és házasodnak egymással, miközben persze megvetik és gyűlölik egymást. Hász Róbert krimije (vagy inkább társadalmi regénye) nem sok illúziót hagy a Monarchia legendás multikultijával kapcsolatban. Zombor sokkal durvább, szenvedélyesebb és indulatosabb város, mint a Kosztolányi-regények kifinomultabb kínokkal teli Sárszege.
Hamvas szintén apakereséssel induló (amúgy egy remek krimi-paródiát is magába foglaló)  Karneváljában az őrület intellektuális természetű. A felvidéki kisvárosban a szereplők változatos rögeszmékkel „bolondítják egymást”, miközben persze álarcaik és bolondériák tetszés szerint felcserélhetők. A nyomozás nem lehet más, csak parodisztikus, hiszen az ok-okozati viszonyok mindig esetlegesek, a Karnevál kisvárosában senkinek nincs valós identitása.
A bosszú, az ok-okozatiság, mint rendezőelv (gyakram mint egyetlen rendezőelv) egészen elképesztő intenzitású Bácskában, Fábián Marcell állomáshelyen. Zomborban még a legfelületesebb társadalmi kapcsolatok is azon múlnak, hogy az illető nagypapáját ki sértette meg, vagy kinek a nagypapája verte agyon. Marcell apósát pár pohárka bor után a szerbekre szórt „gyilkos” beszólásai miatt családja nőtagjai már nem is merik kiengedni az utcára.  A folyamatos együttélés pedig nem képes csillapítani a traumákat, enyhíteni az őrült bosszúvágyat és gyűlölködést. Bár a mű két fontos nemzetisége, a svábok és a magyarok alig játszottak szerepet a Balkán-háborúban, a regény olvasható a húsz-harminc éve történt nemzetiségi gyűlölet-bűncselekmények előtörténeteként.  Hiszen mindenkit a bosszúra való képesség tesz individummá, önálló cselekvővé, felnőtt férfivé. A lázas apakeresés és az ujjlenyomat-kutatás így nyeri el végső értelmét. A legrosszabb napon, épp a tizenharmadikon. (Ám még még egy társadalmi regénnyel mesterien ötvözött krimi végkifejletét sem illik az olvasónak elárulni.)
Bár nem tudunk olvasás közben eltekinteni a közelmúlt történelmi eseményeitől, Hász Róbert műve a Magyarországon népszerű történelmi krimik sorába is illeszkedik. Hiszen egy bűncselekmény felderítése a múlt rekonstruálása is egyben. A történész is nyomozó, akár a detektív. Fábián Marcell történetét azonban nemcsak a nyelvi igényesség, a krimielemek kreatívabb felhasználása különbözteti meg a műfaj magyarországi képviselőitől, hanem a példázatosság is. Hász egy „békevilágbeli” történet kapcsán tulajdonképpen a mai Balkánról is beszél. Arról a világról, ahol az önmagunkra eszmélés óhatatlanul együttjár egy másik élet kioltásának a szabadságával, ahol a genetika, a „származás” valamiféle programozott erőszakként, lassan kiteljesedő bosszúként működik. Lehangoló világ, ahol a morális ítélkezés (vannak jók és rosszak, bűnösek és ártatlanok) is értelmét veszti.
De ez már nem a bűnügyi nyomozás, a krimi közmegegyezéses kereteit feszegeti?
Tar Sándor rendszerváltást boncolgató, hangsúlyosan a jelenben játszódó  Szürke galambja is kiforgatja a detektívregény sémáit: a regénybeli sorozatgyilkosságoknak többféle megfejtése van, és noha egyik megfejtés sem tökéletes (nem tud minden körülményre magyarázatot adni), de társadalmilag mindegyik hiteles. A társadalmi regény itt is szétfeszíti a krimi kereteit. Ám ha nincs bűnügyi regény, ha nincs megfejtésre irányuló, már-már megszállott szándék, akkor hogyan volnánk képesek a társadalmi valóságot bemutatni?

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.