Címke: humor

Az előadóművészet átka, hogy megismételhetetlen: szemtanúk kellenek hozzá. Talán ez a belátás indíthatta arra Kőhalmi Zoltánt, hogy az irodalom terepén is kipróbálja magát, és hogy első regényének műfaja – stílszerűen – a skandináv krimi legyen.

Vezető stand-up komikusaink szájából sokszor elhangzik az a lemondó vélemény, hogy szép-szép ez a karrier, de valójában csak egy homokba rajzolt Caravaggio. Vagy könnyek az esőben, hogy még precízebb legyek. Az előadóművészet átka az, ami az egyediségét is adja: megismételhetetlen. A pillanatban születik az alkotás, amihez – kritikánk tárgyát nézve stílszerűen – élő szemtanúk kellenek. Ha ők meghalnak, velük hal a produktum is. Nem tudok másra gondolni, minthogy ez a felismerés indította el két legnépszerűbb komikusunkat, Bödőcs Tibort és Kőhalmi Zoltánt az irodalmi pályán, még ha indítékaik nem is kerültek felszínre a tudatalattijukból.

Kőhalmi regénye a nagy népszerűségnek örvendő skandináv krimi, becenevén nordic noir műfajába tesz kirándulást.

A szerző nem csinál mást, minthogy egy már ismert szakállas viccet ad el még több alkohollal és a hygge szellemében berendezett szobabelsőkkel. Remekül karikírozható szereplőket és szituációkat kínál: gyantaszagú fenyvesek, rövid ködös nappalok, hosszú szőke balátlövők, gyesre menő favágók és természetesen sok-sok vér, ami amúgy is jól mutat a havon.

Ez a világ már önmagában egy vicc, ha – a krimi esetében nem meglepő módon – a cselekményszövésben briliáns megoldások születnek is. E díszleteket csavarja még tovább az író fejezetekre bontott, egymásba fonódó történetszálakat felvonultató regényben.

A főhős nyilván nem egy jamaikai trombitás, hanem egy depressziós-alkoholista-meghasonlott nyomozó, de a történet váratlan fordulatait elnézve ez a nyilván egyáltalán nem indokolt. A svéd városkában a legváratlanabb gyilkosságok történnek, és nemcsak az áldozatok, hanem az arra járók is egytől egyig fura figurák. Kicsit sok is ez a kavalkád a képzeletnek. A balett-táncos maffiától az irattárban lakó, morzejelekkel kommunikáló – levegővétel – tinédzserdetektívig nincs lehetetlen az írói képzelet számára, viszont a földhözragadtabb olvasóknak lehet, hogy a kötet feladja a leckét.

Tisztán látszik, hogy Kőhalmi egy kiadós ötletelés után nem tudta, melyik ujjába harapjon: nem volt szíve kihagyni gegeket, emiatt a szereplőgárdát a tumultus jellemzi. Behoz egy bizarr karaktert, egy valószerűtlen fordulatot, és nem várja ki a hatásmechanizmust, hanem „nézd csak, mim van”, egy újabbat dob az olvasó elé, kioltva az előző karakter fellépésének hatását. Pedig türelmesen elmunkálva, a drámai pillérek és a poénok között elegendő helyet hagyva nagyobbat kacaghatott volna az olvasó. Így sokszor csak mosolyog vagy göcög, de ez a megvalósítás kritikája, nem az ötleté. Kőhalmi humora akkor csillog a legjobban, amikor a nyakatekert világépítést elhagyva csak a poénokra koncentrál. Sokszor elmondják róla, hogy ő az egyetlen humorista, akinek nincsen szüksége trágár szavakra ahhoz, hogy szórakoztasson. Ez így igaz, hiszen a humora egy okoskodó nerdé, akit a negyvenes nőket dugó ipari tanulók beraktak a szemetesbe. A regényében is rájátszik erre a stílusra: hosszas, fárasztó körmondatok közé rejti szellemes megfigyeléseit az életről.

A hétköznapok abszurd helyzeteit már messziről kiszúrja, és elegáns, családbarát nyelven figurázza ki. A regény ötlete ezért telitalálat: egy jéghideg és könyörtelen világot népesít be a sajátos univerzumának csetlő-botló karaktereivel, valamint azok blődségeivel. A hidegre meleget önt.

Viszont néha sok a jóból. A halmozás sokszor hatásvadász megoldássá válik. Jópofa gegnek szánta például a skandinávok beszédében átírni az O betűket a dán Ø betűre, az orosz–magyar beszédét pedig cirill betűkkel tarkítja. Ez kezdetben tényleg viccesnek tűnik, később azonban zavarja az olvasást. Ugyanez a helyzet a már korábban említett nyakatekert világépítéssel. Spoiler nélkül annyit elmondhatok, hogy az író könyvében segítségül hívja a metahumort, sokszor áttöri a negyedik falat, kibeszél a közönségnek. Woody Allen is előhúzta Marshall McLuhant a kalapból, ha épp szüksége volt rá. A regényben viszont a fő cselekményt alapjaiban befolyásoló erő a metamegközelítés, ez pedig az említett váratlan eszközök erőltetett használatához vezet. „A gyereket tessék rétegesen öltöztetni”, írta a tanító nénim az osztálykirándulás előtt – jó-jó, de azért a gyerek ne legyen Michelin-figura.

A szerző saját rajzaival illusztrálja a fejezeteket, amik ráerősítenek a bohókás családapa imidzsére. Valójában nem sokkal véresebb egy ilyen történetfüzért olvasni a gyereknek lefekvés előtt, mint Andersent. Az utóbbiban humornak nyoma sincs, csak nyomaszt az egész. Ezzel szemben Kőhalmi sikerrel ültette át a színpadi szerepléseiben megszokott figurát könyves formába. A chaplini karakter, az önérzetes nerd megfigyelései a világunkról továbbra is szórakoztatóak és eredetiek. A tanácsom ennyi: kevesebb mindfuckot, több Kőhalmit!

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

„Azt ösztönzőleg mondhatom, hogy ahogy a kiskutyák terén is meg lehetett fejelni a történetet, úgy Kőhalmi se okozzon csalódást azzal, hogy nem folytatja a regényírást akár 102-re emelve a holt lelkek (és a tétek) számát.”

Azt hiszem, ha én egy jobb üzleti érzékkel rendelkező Kőhalmi Zoltán lennék, akkor nem a saját nevem alatt írnék és adnék ki Jo Nesbø-paródiaregényt, hanem választanék egy könnyen kiejthető norvég nevet és szakmányban gyártanám a skandináv krimiket a magyar könyvfogyasztóknak. Mert ha már ennyire elmélyedtem a legsikeresebb és minden bizonnyal legkvalifikáltabb norvég thrilleríró világában, akkor kisujjból kiráznék számos hasonlót. Igaz, akkor a humor jobbára zárójelbe kerülne, pláne az ab­szurd­féle, de a komoly gyilkosságkedvelők imádnák. És talán még szélesebb közönségrétegeket is meghódíthatnék, mintha csak a televíziós népszerűségemre apellálnék. Ami nyilván nem kevés így sem, habár a kolléga Bödőcs Tibor tavalyelőtt megjelent irodalmi paródiakötete, az Addig sem iszik fogadtatása igazolja, hogy a több százezres, stand up humorra vevő nézőközönségből lett könyvvevőközönség jó része nem adaptív az irodalmi csemegére, mert nem feltétlenül tud, mondjuk az Esterházy-, a Pelevin- vagy a Krúdy-próza finomságaira rezonálni.

A humorista Kőhalmi (aki köszöni szépen, nem kér abból, hogy a bőrébe bújjak, fokozott üzleti érzék ide vagy oda) – nem mellesleg – zseniálisan szórakoztató regénye is főleg azoknak fog derültséget okozni, akik messze túllépnek a szentesi lakótelepi család mindennapjait szortírozó komikumon, és csakúgy járatosak a fentebb említett norvég szerző regényeiben, mint az északi pagan black metal ideológiai hétköznapijaiban, kellően gyűlölik a Bogyó és Babóca mesefolyamot, viszolyognak Stephenie Meyer Alkonyat-szériájától, ráadásul kellően tájékozottak és olvasottak ahhoz, hogy élvezni tudják és hangosan kacagják a metanarrációs irodalmi elbeszélések útvesztőit. (Jelzem, én épp ilyen ideális olvasó vagyok.)(Helikon Kiadó, 2019. 274 o.)

A könyvet szerkesztő másik szentesi, Cserna-Szabó András Nesbø, Rejtő Jenő és a Ha egy téli éjszakán az uta­zót jegyző Italo Calvino konstellációját tulajdonítja Kőhalmi íráskészségének, ám még két másik, talán sokkal ideillőbb szerzőt is említhetnénk a regény körvonalazása végett. Az első nem más, mint a hahotára fakasztó A Kugelmass-epizódot író Woody Allen, akinél a nevezett kopasz és medveként szőrös tanár szereplő Emma Bovaryval, Flaubert hősnőjével szűri össze a levet, és a professzortársai ijedten azonosítják be a regény lapjain feltűnve. (A novella végén azonban pórul jár, mert egy régi spanyolnyelvkönyvbe kerül be, ahol egy nyakigláb ige elől menekülhet lélekszakadva.) A másik, ha regényeit nem előbb írta volna, bátran az angol Kőhalminak is aposztrofálható lenne, Jasper Fforde, akinek Thursday Next-sorozatából kettő is napvilágot látott már korábban magyarul (A Jane Eyre-eset, 2008; Egy regény rabjai, ­2013). Az ő regényeiben – éppúgy, mint Kőhalminál – az irodalmi nyomozótestületek parodisztikus módon járnak-kelnek egyik regényből vagy versből a másikba. Felderítik a különféle irodalmi bűneseteket, igyekeznek a különféle kalózkiadások, hamisítások végére járni, az általuk megváltoztatott művek recepcióját ismét a hagyományos útra terelni – miközben nem egy alkalommal „beszorulnak a lapok” közé, azaz maguk is egy-egy irodalmi mű világának foglyaivá válnak. Miközben persze hadakoznak a fordítókkal, korrektorokkal, kiadóval, szerkesztővel, magával az irodalmi szövegekkel – ahogy Kőhalmi(nál) is. Utóbbi esetében például a narrátorok kiléte, váltakozása, a rúnák mai olvashatósága, azaz tipográfiai miazmák is kikezdik az olvasók fantáziáját, de említhető még a morzézást színre vivő megoldás is. Vagy a norvég ø következetes használata a könyvben a „norvégság” vizuális leképezése-lebetűzése végett az ö hangok jelölésére. Szóval a könyvkészítés, az írás, az elbeszélés nemcsak ottliki nehézségei együtthatói az írói fantáziának és meghatározzák az olvasói élvezeteket is.

Interjúiban (lásd például Tölgyesi Gábor, Itt vér folyik és kéregzúzmópárlat”, Népszava, 2019. szeptember 5.) a szerző aggodalmát fejezte ki, hogy vajon felróják-e neki némely vérnősző kritikusok, ha a szerkesztővel karöltve végzett többszörös ellenőrzés ellenére, mégiscsak elvétették a – regény eseménymenetében egyébként nem elhanyagolható funkciójú – számolást, s nem 101, hanem csak 99 vagy netán 138 hulla került a szövegbe. Nos, én nem striguláztam, de azt ösztönzőleg mondhatom, hogy ahogy a kiskutyák terén is meg lehetett fejelni a történetet, úgy Kőhalmi se okozzon csalódást azzal, hogy nem folytatja a regényírást akár 102-re emelve a holt lelkek (és a tétek) számát.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.