Kategória: Kritika

1956 október, AZ a bizonyos nap. Azon utazik vissza Gordon Zsigmond a feleségével Budapestre, kilencéves bécsi távollétet követően. Mert miután ’45-ben hosszú hónapokig volt alkalma határozottan nem élvezni az ÁVO ragaszkodó vendégszeretetét, és csak egy kisebbfajta csodának köszönhetően menekült meg (Budapest romokban), nem vágyott vissza az országba, ami azóta is a holtteste látványáról ábrándozó hatalom igája alatt nyög. Most sem vágyik, mégis kénytelen visszatérni. Nem azért, mert valami nagy dolog történik Budapesten, ő pedig újságíró, hanem azért, mert egy bécsi hullaházban megkérték, hogy azonosítsa nevelt lánya, Emma holttestét. A szülő rémálma a tiszta fehér lepel szelíd felemelésével nehezen kifejezhető megkönnyebbülésbe fordult, amikor a meggyilkolt lányról kiderült, hogy nem az, akinek a papírjai alapján lennie kellene. Csakhogy a megkönnyebbülésből való kijózanodás nyomában új, nyugtalanító kérdések járnak: hogy került Emma útlevele egy másik magyar lányhoz? Miért nem kaptak tőle levelet Budapestről már hónapok óta? És ahogy a határ lezárása előtti utolsó vonat befut Gordonnal és Krisztinával a Nyugati pályaudvarra, és mindenki forradalomról és Rákosi Dunába hajításáról beszél, noha senki nem biztos benne, hogy mi történik valójában, már tudják, hogy nem Emma megtalálása lesz az egyetlen problémájuk.

A rejtélyes ködbe burkolózó Kondor Vilmos (vagy akármi legyen is az igazi neve) 2008-ban megjelent Budapest noir című regénye nem egyszerűen egy jó magyar hardboiled krimi volt, nem csak egy döbbenetesen valóságszagú korhangulatba, sőt, kordokumentumba ágyazott noir, hanem egy jelenség, egy kinyilatkoztatás, egy demonstráció. Hogy Hammett és Chandler örökségét lehet művelni itt is, így is, átvéve a tengerentúli klasszikusok motívumait, megoldásait, hatásmechanizmusait, de jellegzetes, és a lehető legjobb értelemben vett magyarságba öltöztetni őket, ami messze nem csak a helyszín Los Angelesről Budapestre cserélését jelenti, hanem minden más, az atmoszféra, az attitűd, a gondolkodásmód látványos, mégis finom kalibrálását, és a XX. századi magyar történelemnek a sztoriba integrálását. Gordon karakterétől a gyilkossági nyomozáson át a korabeli főváros ábrázolásáig a Budapest noirban minden tökéletesen a helyén volt, szebb, kifinomultabb, kerekebb krimit nehéz elképzelni. A nagy siker (melynek legutóbbi állomása a könyv USA-beli megjelenése, és ottani pozitív visszhangja) persze nem feltétlenül csak széppel és jóval jár. Az, hogy húzza maga után a folytatásokat, egyértelmű, de sajnos az is, hogy ezek legtöbbször kiszámíthatóan rossz irányba, lefelé indulnak a színvonallal.

A sorozat remek második kötetében (Bűnös Budapest) ez még csak alig-alig volt észrevehető, a harmadikban (Budapesti kém) viszont már túlságosan is. Kondor arányérzéke felborult, a második világháborús háttér és a budapesti „városnézés” (honnan hová megy Gordon, pontosan hogy jut oda, milyen utcák érintésével, azoknak mi a története, mi a mostani neve, mi volt a régi, és miért, illetve társaik) fojtogatni kezdte a narratívát és a főhős karakterét. Mindaz a nyilván hihetetlen kutatómunkát igényelt háttérismeret, ami az első két könyvet olyan autentikussá tette, túlságosan előtérbe tolakodott, rátelepedett a sztorira, tudásfitogtatássá vált, de gondolom, ha az ember évente, menetrendszerűen dobálja piacra az újabb és újabb regényeket, az előbb-utóbb megbosszulja magát. A helyzet a negyedik részre (Budapest romokban) sem változott sokat, sőt a könyv még lassú és zavaros is lett, az pedig semmi jót nem ígért, hogy Kondor az utolsó részt, a Budapest novemberben-t már nem „önszántából”, hanem felkérésre írta meg. Mégis ez lett a sorozat második legjobb darabja.

Pedig ’56 húzós téma. Lassan hat évtized telt el azóta, de a sebek még mindig nem gyógyultak be, az indulatok még mindig képesek felforrni, az aktuálpolitika kötélhúzóversenyében még mindig eszközként használatos, olyan meg még nem fordult elő, hogy egy szórakoztató mű csupán választott zsánerének hátteréül használta volna. De a semmilyen körülmények közt meg nem alkuvó főhős személyisége, a kapzsi, opportunista bűnözők utáni nyomozás és a történelmi események káosza nagyon szépen, hatásosan egészítik ki egymást – és Kondor nem fél őszintén beszélni ’56-ról. El sem tudok képzelni annál rosszabbat, mintha pont ez a sorozat nyúlt volna pátosszal, bagatellizálással vagy bármiféle részrehajlással a témához. A könyvben ott van minden. A felkelők izzó, szenvedélyes haragja és tenni akarása, és ahogy ez az ártatlanok számára is életveszélyes lincselésekbe fordul. A forradalom alapvető fejetlensége, a magyar honvédség hovatartozásának kérdése, és hogy a tűzharcok sokszor úgy folynak le, hogy senki nem tudja, ki kezdte őket, vagy még azt sem, hogy éppen kiknek kikre kell lőniük bennük. És persze a győzelemmámor, amibe azért vegyül egy kis árulás is, mert az év embere (Times), a magyar forradalmár sem biztos, hogy szent, és ahogy ebbe a mámorba kétely és félelem vegyül, hogy talán nincs még vége.

Ez a bizonytalanság, ez a kétely, ez a furcsa létállapot, mint valamiféle (máig) konstans magyar jellegzetesség zárja keretbe a cselekményt. A Bécsben élő Gordon és Krisztina az első oldalakon csak homályos pletykákat hallanak arról, hogy valami történik Budapesten, majd ahogy közelednek a városhoz, összeilleszthetetlen mozaikdarabkák keltenek kísérteties hangulatot. De amivel ezt az egészet Kondor igazán életre kelti, az a karakterek hitelessége. A főszereplők a minden korábbinál szebben és intimebben ábrázolt kapcsolatukkal (talán ha egy csókot váltanak az egész könyvben, de az írónak elég csak egyetlen rezdülésükre utalni, hogy mindent értsünk köztük), az alvilág különböző mélységeiben elmerült alakok, akik minden rendszerben megtalálják a kiskapukat, a politika nagy túlélői, akik hithű fasiszták, ha jobbról fúj a szél, rendíthetetlen kommunisták, ha balról, és a nemzetközi újságírógárda színes tagjai, köztük Jean-Pierre Pedrazzini, aki valóban élt, és valóban a Köztársaság téren kapott halálos sebet.

A Budapest novemberben tökéletes lezárása Kondor sorozatának, és nem csak azért, mert visszahozza az első két rész színvonalát, hanem azért is, mert úgy hagyja ott Gordont a zárójelenetben, a magyar történelem egyik tragédiájának előestéjén, hogy sorsa az ország sorsával együtt burkolózik ködbe, a nép immár vajmi kevés utast hordozó, de azért süllyedve is büszke, és a maga módján masszív erkölcsi hajójának kapitányaként. Nincs kérdés, hogy mi lesz vele, hogy túléli-e a következő napok invázióját, és a következő évek megtorlását, hogy sikerül-e kiszöknie külföldre, mert ez nem számít. Az számít, hogy ott van, ahol lennie kell, bármi történjék is.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Kondor Vilmos feltalálta a jó magyar krimit, ezért örök tisztelettel nézünk rá. A Könyvhétre megjelenő Budapest romokban azonban csalódást okoz az előző három könyv után. Most ugyanis a történelem kap nagyobb súlyt, és nem a krimi-szál. A tempó lelassul: Gordon Zsigmond, az elpusztíthatatlan bűnügyi újságíró nem találja helyét a világháború utáni, lerombolt Budapesten, élelmiszerjeggyel kereskedik, cirkál, és keresi, mi után nyomozhatna. Kondor Vilmos: Budapest romokban, Agave Könyvek, 272 oldal, 2980 Ft

Budapest romokban hever, hídjait a Dunába robbantották a németek, a házsorok foghíjasak, tojás helyett csak tojásport lehet venni a piacon, és azt is hamisítják. A rohamosan elértéktelenedő pengő mellett már beszélnek a forintról is, de senki sem utasítja vissza ha kenyér- vagy dohányjegyet ajánlanak neki. Kondor Vilmos negyedik krimije 1946 tavaszán játszódik, amikor az Abbázia kávézó ugyan kinyitott már, de nagyon korán kell ahhoz érkezni, hogy ne zaccból főzött kávét kapjon az ember.

A Budapest romokbanban minden össze van zavarva, még annyira sincs rend a világban, mint a világválság vagy a háború alatt volt. Az ostrom utáni fővárosban majdnem mindenkinek van valami simlis ügye, takargatnivalója. Csempészek, feketézők szállítják a megszerezhetetlen termékeket Budapestre, gyerekbandák fosztogatnak a külsőbb kerületekben, az embereknek elegük volt a szerencsétlenségből, mindenki a saját szerencséjét keresi.

A háborút túlélő – csupán egy repesz van még mindig hősünk hátában – Gordon Zsigmond előtt tucatnyi út áll nyitva. Vajon az egykor tehetséges jazz-zongorista börtönbeli öngyilkossága, az alvilágot járó szovjet tiszt üzelmei, vagy a vöröskatonákra tüzet nyitó katolikus legényegyleti tag ügyét akarja tisztázni az újságíró? A rejtvényfejtésbe bevont olvasó kapkodja a fejét. A regénynek nem az a kérdése, hogy ki az elkövető, hol a gyilkos, mi lehetett az indíték. Gordonnak először meg kell találnia azt a bűnügyet, amelyik méltó képességeihez.

A keresés sokáig tart, a feszes noir sztorikhoz, hagyományos krimikhez szokott olvasóknak várniuk kell, hogy a történet igazán elinduljon. Az unalomtól csak a Kondor által festett társadalmi tabló óvja meg a könyvet. Míg Gordon Zsigmond források után jár, kenyér- vagy dohányjeggyel fizetve vásárol információkat, esetleg megvereti magát a politikai rendőrség pribékjeivel, az író bemutatja a társadalmat. A szedett-vetett rendőrségtől az erején túl teljesítő Vöröskereszten keresztül a későbbi ÁVO-ig mindenkinek jut két-három oldal. Ráadásul az írótól megszokott módon rengeteg történelmi személyiség teszi tiszteletét a regény lapjain. A tudásanyagra, a korabeli információkra nem lehet panasz.

A romok alól előkerülő régi ellenségek és a gépiesen működő népbíróság elé kerülő bukott nyilasok azonban csak ideig-óráig tudják fenntartani az olvasó figyelmét. És nem szolgálják a sztori érdekesebbé tételét az időnként bedobott akciójelenetek sem. Gordonnak és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál dolgozó jolly jokerként működő barátjának a rendőrségre való – a történet szempontjából egyébként indokolt – betörése a könyv leghihetetlenebb része. Az újságíró jellemétől idegen megoldás hangulata nem a törvényt szögre akasztó noir detektíveket idézi, inkább Bruce Willis vicces mestertolvajos filmjét, a Hudson Hawkot juttatja az ember eszébe. Az ötkötetesre tervezett regénysorozat végéhez közelítve sem kaptunk arra kérdést, hogy kicsoda Gordon Zsigmond. Az akár az újságfióknak is tényfeltáró cikkeket író figura nem elég lúzer ahhoz, hogy noir hős legyen.

Hibái ellenére a Budapest romokban nem olvashatatlan, de nem is jó. A rendkívül erősen, minden addigi Kondor-regénynél sötétebben záródó A budapesti kém után erőtlen, tempó nélküli regénynek tűnik. A világháborús hangulatot, a tűnőben levő régi világot kedvelők nem fognak csalódni, a Hammetten vagy Chandleren felnőtt olvasók viszont fenntartásokkal várhatják az ötödik, befejező részt.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Kondor Vilmost manapság a magyar hard-bolied krimi megteremtőjeként emlegeti a kritika. A szerzőről ennek ellenére keveset lehet tudni: elzárkózik a nyilvánosság elől, s mint egyik e-mail interjújában fogalmaz, saját személyét érdektelennek tartja – szerinte regényei fontosak igazán. Legújabb könyvével idáig összesen négy műve jelent meg az Agave kiadó gondozásában: a Gordon-sorozat elindítójaként 2008-ban a Budapest noir, majd egy-egy évvel később a Bűnös Budapest (2009) és A budapesti kém (2010). hirdetés Kondor Vilmost manapság a magyar hard-bolied krimi megteremtőjeként emlegeti a kritika. A szerzőről ennek ellenére keveset lehet tudni: elzárkózik a nyilvánosság elől, s mint egyik e-mail interjújában fogalmaz, saját személyét érdektelennek tartja – szerinte regényei fontosak igazán. Legújabb könyvével idáig összesen négy műve jelent meg az Agave kiadó gondozásában: a Gordon-sorozat elindítójaként 2008-ban a Budapest noir, majd egy-egy évvel később a Bűnös Budapest (2009) és A budapesti kém (2010). Írásai népszerűek: az első krimije idén újabb kiadásban jelent meg, valamint olasz, angol, holland, lengyel és francia nyelvre is lefordították. Legutóbbi kötetében a szerző a krimi és a kémregény műfaját ötvözte azzal, hogy visszatérő főhőse, Gordon Zsigmond a Reuters újságírójaként az Államvédelmi Központ alkalmi futármegbízatását is elvállalja.

A Budapest romokban kalandos története 1946 júniusában játszódik, amely a sorozat előző darabjainak korválasztásához hasonlóan (1936, 1939, 1943) Magyarország történetének egyik mozgalmas időszaka volt. Kelet-Európát ekkor a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül elsősorban a szovjet erők tartották ellenőrzés alatt, a nyugati hatalmak csak konzulensként működhettek közre. A második világháború bombázásait követően a főváros sötét árnyéka egykori önmagának, ahogy a cím is sugallja. Gordon már az Új Magyarország félig-meddig független újságírójaként tevékenykedik a történet során, ugyanis a „világpolitika és a magyar szellemi élet” hetilapja mellett előző lapjának továbbra is küld tudósításokat: „esténként a cikkeit írta, melyek közül csak minden tizediket küldte el a Reutersnak, és az csak minden huszadik írását használta”. Főprofilja a bűnügyek, amiről rendületlenül gyűjti az adatokat, hogy a háború utáni új bűnözővilágban is kiismerje magát.

A regényben az újságíró és segítőtársa, Zekker zászlós (a SZEB és az amerikai hírszerzés tiszthelyettese) kitartó nyomozása során kiderül, miként használja fel a szovjet titkosszolgálat a magyar alvilág nyújtotta lehetőségeket saját céljainak elérése érdekében. A történet kiindulópontjául szolgál, hogy a zászlós szigorúan titkos információkról tájékoztatja Gordont az Edison kávéházban: az életveszélyben lévő Hacsek Vince, a magyar bűnözés egyik vezetője menedékjogot kér annak ürügyén, hogy hasznos információval tud szolgálni a szovjetekkel kapcsolatban. A nyomozás során Gordon bejárja az akkori Magyarország poklát, szemüvegén keresztül pedig bemutatásra kerül a második világháború utáni alvilág miliője, a gyermekkorú gyilkosoktól egészen a felnőtt bűnözés „krémjéig”.

A történet temporális váza könnyen megragadható, hiszen a fejezetcímek konkrét dátumok: 1946. június 9-től 1946. június 18-ig. Tehát mindössze tíz nap eseményeiről van szó, amit az időben és olykor a térben is csapongó kiegészítő fejezetekkel kever meg a szerző a huszadik részig, a szereplők és az események jobb megértése céljából. A történelmi hátteret illetően – Kondor eddigi módszerének és a műfaj követelményeinek megfelelően – egy jól kidolgozott, erősen referenciális kontextussal találkozhatunk. A szerző dokumentarista igénnyel jeleníti meg a második világháború utáni Budapestet, az akkori Magyarország politikai helyzetét. Szövegét hitelesítik az érzékletes, a korszak atmoszféráját, jellegzetességeit felidéző leírások, s az időszak olyan valós és emblematikus figuráinak felvonultatása is, mint például Rajk László, Hain Péter, Péter Gábor, Hámos György vagy Münnich Ferenc. A pontosságot illetően azonban kisebb történetvezetési hibára hívnám fel a figyelmet: a tizennyolcadik fejezetben Gordon a KALOT központjában a lehetséges merénylők nevét kutatja, és felállít egy öt-hat családnévből álló névsort („Talált egy Kemenest, amely ugyan hosszú volt, de felírta az adatait, valamint egy Dienest, két Dénest és két Pénzest.”). A nyomozás során – még mielőtt megtalálná az érintett famíliát – azonban kettő helyett három Pénzes családot keres fel. Természetesen ez nem égbe kiáltó hiba, csupán csak illúzióromboló; az ilyen bakikat már a kötet szerkesztése során ki lehetett volna szűrni. Ettől eltekintve Kondor új kötete olvasmányos, jól követhető és izgalmas történetet kínál, mellyel bepillantást nyerhetünk a második világháborút követően feléledő Budapest világába.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Megint Budapest, és még megint Gordon Zsigmond. Szinte vártam, hogy mikor találkozhatok újra az eddig megismert szimpatikus és kevésbé szimpatikus figurákkal.

Hihetetlen, hogy mikbe bele tud keveredni Gordon Zsigmond. Ismét. 1943 decemberében Budapest egyik fele már a háborúra készült, míg a másik fele meg kétségbeesetten próbálta elkerülni a nyílt összetűzést a szövetségesekkel. Kállay Miklós annyira komolyan gondolja, hogy Magyarország még megúszhatja, hogy különbéke-tárgyalásokat kezdeményez, amiről – lévén hivatala tele van német kémekkel – idővel szinte mindenki tudomást szerez. Főleg Wayand Tibor, Gordon régi ellensége. 

Wayand annyira maga az ősgonosz, hogy Larry Hagman (Jockey Ewing-ot alakította a Dallasban) játszaná, ha megfilmesítenék a regényt. Pont ezért remek ellenpontja az igazi úriember főszereplőnek. És megint egymás ellen játszanak. Legutóbbi afférjuk – Bűnös Budapest – óta sokat változott a világ, és már nem egyszerű bűnözők ellen (vagy mellett) kell harcolniuk, hiszen a tét Magyarország kimenekítése háborúból.

Mivel a kémkedés nem kifejezetten főhősünk terepe, ezért még annyira sem mozog otthonosan benne, mint a budapesti alvilágban. Persze a jó modor, a becsület és a régi barátok sokat segítenek. És ez a legszebb az egészben, hogy tényleg úgy tűnik, hogy ennyi elég. Persze ez nem így van, mert igazából elég sokszor kiderül, hogy Gordon nem mindig alkalmas arra, hogy irányítsa az eseményeket, sőt, az esetek nagy többségében utólag rájön ő is, hogy mennyire nem ő irányít. Viszont aktívan részt vesz mindenben, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy éppen megvereti magát valakivel.

Mint említettem, a tét sokkal nagyobb, mint azt eddig megszokhattuk, ezért az igazi mozgatórugók is sokkal homályosabbak. Mondhatni tökre nem értettem semmit. Kondor Vilmosban viszont pont ez a jó, hogy annyira nem lehet sejteni, hogy ki kivel van, hogy végig érdekes és izgalmas marad a könyv. Olyannyira, hogy egy annyira nyilvánvalóan nem bekövetkezett dolognak, mint a magyar különbéke is simán lehet szurkolni.

Sőt, én végig abban reménykedtem, hogy egyszercsak kiderül, hogy kötöttünk egy ilyet és be sem szálltunk a világháborúba. Sajnos pont ezért nagyon sötét a befejezés, hiszen rá kell döbbennünk, hogy tényleg benne voltunk, és megint a gonoszok győztek, még akkor is, ha a főszereplők túlélték. Sőt, régi ismerősökkel is találkozunk, ami azt jelenti, hogy a következőkben talán jobban megismerhetjük a most felbukkant karaktereket. Csak várni tudom a folytatásokat, mert Kondor elég szűkmarkúan méri a szerepelők bemutatását.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Eltelt egy év, és ismét egy Kondor-regény nyújtotta olvasási élménnyel lehetünk gazdagabbak. A budapesti kém mindezidáig a zsurnaliszta Gordon Zsigmond kalandjait/bűneseteit elmesélő noir-sorozat legkisebb terjedelmű része. E harmadik nekifutásban a keményvonalas krimi inkább a kémhistória tematikus alműfaja felé hajlik, poétikailag pedig a megelőző részekhez képest több kihagyásos szerkezetet alkalmaz.

A legutóbbi történések (Bűnös Budapest) óta 4 év telt el, 1943 decemberében, karácsony idején járunk. Kállay Miklós miniszterelnök titkos különbéke-tervezete idején, a 2. magyar hadtest pedig már jócskán úton van végzete felé. Gordon Zsigmond újságíró immár 43 éves, haja ritkul, az Est és a Magyar Nemzet után a Reuters tudósítójaként repked Európa fővárosai között. Szerelme, Eckhardt Krisztina még mindig (7 éve) Londonban él és dolgozik a Penguinnél grafikusként. Gordont az Államvédelmi Központ vezérőrnagya, Ujszászy István futárfeladatokkal bízza meg – teszi mindezt nem minden hátsó szándék nélkül. Gordon vállalja a megbízásokat, bár közben a Bűnös Budapestből megismert kevésbé szimpatikus magánkutató, Wayand Tibor, aki közben ismét rendőri alkalmazott lett, kettősügynöki szerepkörbe kényszeríti, nem kevés fizikai ráhatással.

Az első 4 fejezetben Gordon többször megjárja Stockholmot, Berlint, Londonban promtházasságot kötnek Krisztinával, Bécsig vonatoznak, majd tovább Velencébe. Innen tudósítónk Parenzóba viszi kedvesét, miután egy fojtófával az életére törnek, ő onnan Zágráb érintésével kerül vissza Budapestre, hogy Gellért Vladimir nyomozóval karöltve, Ujszászyval pedig hol párhuzamosan, hol együttesen kideríthesse: ki és miért kémkedik Budapesten, és főleg kinek!

Kondor regénye most is rendkívül olvasmányos és könnyen követhető. Talán a szerkezet bizonyos módosításával hatásosabb kezdést is el tudtam volna képzelni: részemről az 5. fejezet velencei történetével nyitnék, s a korábbi történéseket (tkp. a könyv első 1/3-át) retrospektíve adagoltam volna. Ezzel némi „üresjáratot” is kiküszöböltem volna, mivel hiába cikázik Gordon Európa légterében a légikikötők között, a korabeli aktuális történések érintésszerű felvillantása mellett, a repülőgépek típusaiban láthatóan igen elmélyült szerző ezirányú közlései maradtak meg leginkább a memóriámban, pedig e téma iránt nem érdeklődöm különösebben.

Az első regény olvasásakor még úgy nyilatkoztam („Magyar krimi – feketén-fehéren (Kondor Vilmos: Budapest Noir)”, Élet és Irodalom, 52/9., 2008. február 29., 28.), hogy kissé túl lett hajtva a korszakábrázolás részletessége. Most nem esik ilyen túlzásokba a szerző, sőt, némi cizelláltságot hiányolok is – talán az eseménymenet gyorsasága miatt –, az író nem engedélyezett különösebb megállókat, kontemplatív leíró-pillanatokat magának (s az olvasónak), általában megjegyzésszerű díszítésekként van jelen a rekonstruált történelmi miliő, mely rekonstrukcióba természetesen fiktív alakok, elemek, alkotások idézetei is beleférnek. – Kivételek persze vannak, lásd a 25. oldalon:

„Belekortyolt a kávéjába. Egy pillanatra felsejlett előtte egy távolinak látszó emlék egy friss és meleg briósról, mellette egy gőzölgő bécsi kávéról magas pohárban, olyan kemény tejhabbal, hogy akár késsel is lehetett volna szeletelni. A törzshelye, az Abbázia természetesen nyitva tartott, és aki elment az Oktogonon a hatalmas üvegablakok előtt, az meg nem mondta volna, hogy egy lassan fuldokló ország polgárait látja odabent kávézni. A Körönd túloldalán megjelent egy csinos, ötvenes nő elegáns kosztümben, kalapban, arca elé hajtott tüllel, jobb kezében lelkes és neveletlen vizslája pórázával. A kutya lobogó fülekkel boldogan ugrált, megugatott minden lovas kocsit és autóbuszt, a nő alig bírta féken tartani. A vele szemben lévő ház második emeletén egy nő húzta el a nehéz brokátfüggönyt. Melltartót viselt, és egy pillanat múlva már el is tűnt az ablakból. Aztán megjelent egy szeneskocsi a Hősök tere felöl, és bekanyarodott a Bajza utcába. Fáradt, göthös ló húzta, a bakon egy görnyedt alak rángatta fél kézzel a gyeplőt, mellette egy maszatos kamaszlegény vacogott megtaposott keménykalapban.”

A budapesti kémben különösen figyelemre méltó, hogy a filmes utalások explikálása már-már önironikus, hiszen Wayand, de Ujszászy is népszerű gengszterfilmek ikonjainak (James Cagney) mozdulatait utánozzák tudatosan vagy tudattalanul; de nem mellékesen megjelenik Korda Sándor londoni filmstúdiója is, hovatovább a vezérőrnagy élettársaként, mennyasszonyaként ismét feltűnik Karády Katalin is (legtöbbször hálóingben).

A detektívtörténetek alapszerkezetébe sok minden belefér, Kondor korábbi művei is kultúrtörténeti tablók, történelmi és társadalmi regények/krimik jegyeit viselik magukon. A budapesti kém címéhez híven a kémtörténetek gazdag palettájából merít és ehhez ad hozzá(!), csatol vissza – a krimikhez hasonlóan az olvasó az, aki egyedüliként nincs beavatva a történések valódi ok-okozati összefüggéseibe –, Gordon leginkább csak elszenvedője az eseményfolyamnak, és a másik szereplő, Ujszászy sem teljesen ura, bármennyire is szeretne az lenni, a történelmi „Ki nevet a végén?”-nek. Ha nem is mértéktartóan, de szükséges módon számos fehér folt „színezi” a regényt, éppen a kémhistória narratív logikája miatt, ugyanakkor talán ez, talán más miatt ebben a regényben az olvasó és a főszereplő Gordon perspektívája már egyáltalán nincs közel egymáshoz. Másrészt, némi túlzással, de a regény igazi főszereplője: Ujszászy. (Ezt egy Kondor-interjú is megerősíti: Lukácsy György, „Itt a magyar kémregény! (Kondor Vilmos-interjú II.)”, hetivalasz.hu, 2010. április 4-től.)

Habár pár szálat átsző Kondor előző regényéből a mostaniba (Wayand, Anna, Ujszaszy alakjai; Nemes ötletét, miszerint Anna akár német kém is lehetne, Wayand felhasználja Krisztinára alkalmazva), valamint a mostaniból is tartogat majd valami meglepetést a következőre (Gordon ellopott amerikai útlevele, Krisztina hazatérésének mikéntje), azt gondolom, hogy maximum két folytatás-lehetősége van még a főalak és kora köré épülő ciklusnak, persze csak abban az esetben, ha továbbra is előre haladunk az időben. Az olvasói kíváncsiság Gordon alakja iránt (a titokzatosság miatt) ugyan kielégítetlen marad mindvégig, de éppen ezért el is enyészhet, és új tárgyat találhat magának. A harmadik részben inkább esendő mivolta, semmint kultikus tiszteletnek örvendő imázsa erősödik.

A történelmi (h)arctér politikai-ideológiai megosztottságának akár nemzetközi, akár magyar (budapesti) terepen való ábrázolása a Bűnös Budapesthez hasonlóan józan visszafogottságról tanúskodik (lásd „Puszta kitaláció? (Kondor Vilmos: Bűnös Budapest)”, prae.hu, 2009. május 7-től.), azaz demonstrál, nem pedig agitál. Ez mindmáig nagy erénye a Kondor-regényeknek.

Van pár mozzanat a műben, mely nem teljesen érthető még egy fiktív világban sem. Nem vagyok tájékozott a Reuters tudósítóinak 40-es évekbeli tevékenységét illetően, de nehezen tudom elképzelni, hogy Gordon ilyen szabadon rendelkezhessen saját idejét illetően egy háborús szituációban – még ha karácsony is van. Komoly fejtörést okoz, hogy az amerikai útlevéllel rendelkező újságíró, miután kimenekíti feleségét Londonból, miért tér vissza a Harmadik Birodalom területére, ráadásul Budapestre, ahol rá csak a biztos megveretés, esetleg bíróság, kivégzés vár – főleg „a nemzetközi helyzet fokozódása” tükrében. Gellért Vladimir lánya, Emma hétéves, egy mondat szerint Krisztina tanította színezni – kérdés: mikor?, hiszen 7 éve Londonban él, ahol csak Gordon látogatja.

Mindazonáltal a fővonal történései mellett számomra az apró mozzanatok érdekesek a regényben. Pazár doktor ismételt megjelenése képeslapjai révén a megszokott poénos stílusban, a korabeli melegbár pultosnőjének sorstörténete, Budapest utcahálózatának ismételt, de sohasem megunható „feltérképezése”, az egyes szereplők dohányzási szokásainak változatai stb.

A magyar kémkedés, hírszerzés története jobbára feldolgozatlan, ráadásul egy történelmi és szociokrimi keretén belül e téren, azt hiszem, egyedülálló alkotás született A budapesti kém révén. Kondor alapos és körültekintő tájékozottsága akár a nemzetközi titkosszolgálatok korabeli működésétől a magyar politikai elit Janus-arcúságának felvázolásán át a világháború takarékos konyhaművészetéig irigylésre méltó, és követendő példa mindazoknak, akik írói sikereiket valódi teljesítmények elérésével szeretnék megvalósítani.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Kondor Vilmos krimije megtartva a korábbi erényeket, újabb ínyencségekkel szolgál. A Gordon-ciklus első regényéhez képest 3 évvel később járunk, a Bűnös Budapestben, 1939 szeptemberében, Lengyelország lerohanása idején kapcsolódunk be a nemzetközi – Budapest központú – eseménytörténetbe.

Bő egy éve jelent meg Kondor Vilmos nagy feltűnést keltő krimije, a Budapest Noir, amely magyar társadalmi viszonyok között, magyar szereplőket felvonultató, amerikai típusú hard-boiled detektívregényt kínált az olvasók számára. A regény osztatlan sikert aratott a hazai olvasóközönség berkeiben jól kitalált figuráival, társadalom- és várostörténeti kidolgozottságával, krimihez illő cselekményvezetésével, a film noir kelléktárát meggyőzően használó műfaj-allúzióival. A regény utóélete nagyon is intenzív: a megfilmesítés jogára opciós szerződés köttetett, Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró történetét hamarosan franciául, hollandul, németül, olaszul, lengyelül is olvashatja az európai közönség, valamint jövő tavasszal már az amerikai is, a HarperCollins kiadó jóvoltából. Kondor szerzői és a regény olvasói sikere megérdemelt, és hosszú ideje példátlan is. A magyar könyvpiacról ugyanis talán a harmincas évek óta hiányoznak az olyan alkotók, akiknek szórakoztató irodalmi prózáját – s nem csak a krimi területén – egyáltalán idegen nyelvre fordítják, és potenciális sikerorientációval rendelkeznek. (Talán Lengyel Péter Ogg második bolygója című klasszikus sci-fijének japán fogadtatását tudnám csak említeni.) Miközben a magyar közvetítők elsősorban a 20. századi magyar, főleg kortárs prózaíró-nagyágyúk köteteit próbálják pozícionálni a nemzetközi színtéren, két kézzel kapva hiteles fordítók után, a szórakoztató irodalom piacát nálunk is a külföldi, elsősorban angolszász bestseller szerzők uralják. Miközben a hazai olvasóközönség a külföldi szerzők által írt, számára egzotikumnak ható, kulturálisan idegen terepen játszódó (populárisabb) műveket vásárolja előszeretettel, a magyar (történelmi) viszonyok között exponálódó regények többnyire a magyar szépírók munkaasztaláról kerülnek ki, hol kisebb, hol nagyobb sikertől övezve. (Ebből a szempontból is odafigyelést érdemel Dragan Velikić magyarul megjelent legújabb regénye, az Orosz ablak, melynek történései 3/5 részt Budapesthez kötődnek.)

Kondornál szerencsés a konstelláció, hiszen szépirodalmi tudatossággal, de a műfaji sajátosságok messzemenő figyelembevételével tudott olyan olvasmányos, könnyen befogadható, érdekfeszítő művet alkotni, mely az elsődlegesen szórakozni, kikapcsolódni vágyó olvasói rétegek mellett a „mélyolvasást” kultiváló magyar közönséget is meg tudja szólítani. Nem is beszélve a konvertálhatóságáról, amely éppen a magyar (társadalmi és történelmi) keresztutak (igen, Kondor krimije szocio- és történelmi detektívhistória is) jellegzetessége miatt egy külföldi olvasó számára is kínál kapcsolódási pontokat, egzotikumot.

A most megjelenő folytatás, a Bűnös Budapest megtartva a korábbi erényeket újabb ínyencségekkel szolgál az ekként bővülő közönségfigyelem részére. A Gordon-ciklus első regényéhez képest 3 évvel később járunk, míg ott Gömbös Gyula temetésének őszén bontakozott ki a gyilkossággal terhelt nemzetközi bonyodalom, addig a Bűnös Budapestben 1939 szeptemberében, Lengyelország lerohanása idején kapcsolódunk be a szintén (kihagyhatatlanul) nemzetközi – Budapest központú – eseménytörténetbe. (A film noir műfajának többszöri könyvbéli megidézése, beépülése ezen időpont tekintetében is kulturális hozadékkal bír. A regény egy bekezdés erejéig az eseménytérbe helyezi Karády Katalin és Jávor Pál színészeket, akik az ezidőben bemutatott magyar noir alapmű, a Halálos tavasz című film premierje kapcsán fogadhatják a gratulációkat. Ráadásul áttételes módon Greta Garbo is fel-felbukkan a fejezetekben.)

Kábítószer, szerencsejáték, Nyilaskeresztes Párt – ki gondolta volna, hogy ez utóbbinak bármi köze lehet az előbbi kettőhöz? De a szálak együvé vezetnek, ha külön-külön is indul nyomozás utánuk három fiatal ember halála kapcsán. Méghozzá annyira külön-külön, hogy Gordon mellett, aki ezúttal már nem Az Est, hanem a Magyar Nemzet újságírója, egy magánkutató felkérésére a nyugdíjba vonult és emlékiratain dolgozó Nemes Sándor detektívfelügyelő is bekapcsolódik az eset felderítésébe. Nemes alakja legalább olyan szimpátiával megrajzolt, mint a korábbi kötetben Gordon Móré, aki időközben elhunyt, és lakását, lekvárgyűjteményét unokájára hagyta. Nemes – aki Matuska Szilveszter ügyében nyomozott sikeresen – alakjának megformálásában talán ismét Gellért Ede nyomozó játszik szerepet, aki 1925-ben adja közre Budapest bűnözői. Egy pesti detektív naplójából című kötetét. De Tábori Kornél is bekerül a szereplők közé, ahogy a Székely Vladimirral közösen írt A tolvajnép titkai. A Bűnös Budapest ciklus folytatása című könyvének címidézése is egyfajta tiszteletadás a szerző részéről. Persze egyéb, Táborihoz köthető kötetek is szerepet kapnak a háttér megrajzolásakor: Baccarat: fővárosi és vidéki klubok rejtelmei (1912), A kártyázó Budapest (1912), stb.

A korabeli várostérkép, út- és közlekedési hálózatának hangsúlyozása mellett – ezúttal a Kristályéjszaka utáni Béccsel kiegészülve – ismét szép számmal kerülnek a regénytérbe történelmi figurák, politikusok, írók, újságírók, fotósok (például Mai Manó), pesti vagányok, de a korábban csak vázlatosan, utalásszerűen (titokzatosan) körvonalazott Gordon-élettörténet is bővül az olvasó számára, még ha csak beidézett rendőrségi akták feljegyzéseiből is.

A megidézettség egyébként fontos írói kelléke Kondornak, s most nem a vendégszövegek  sűrű felbukkanására utalok(például a már említett Lengyel Péter Macskakőjére), hanem már a kezdő prológusban is a regény olvasásmódjára utaló kettősségre hívnám fel a figyelmet: az elbeszélői szólam igazságértéke nemegyszer elválik az újsághírek tartalmának igazságától, feszültségbe hozva, igazából devalválva az egységes, kikutatható, felderíthető igazság létezésébe vetett hitet, íly módon jelentősen megkérdőjelezve a klasszikus krimi műfaj metafizikai érdekeltségének egyes aspektusait.

Ez szerencsés módon, és nagyon tudatosan is egybevág a regény által életre keltett történelmi korszak mikro- és makrotörténelmi legendáriumával, ahol a valós tények elkendőzésének, a hamis narrációk fenntartásának már nagy hagyományai vannak össztársadalmi szinten is. – Ilyen módon a krimit mélyszerkezetileg aktualizálónak is tekintheti nem egy olvasó a mai budapesti, magyar állapotokra nézve. Ugyanakkor Kondor regényében nyoma sincs ilyen explicit utalásoknak.

A Bűnös Budapestben a főszereplő ismét nem figurához köthető. Nemes és Gordon aktív jelenléte mellett ismét a főváros és korabeli közössége, épületei, terei, utcái, nyomora és fényűzése kerül a középpontba, ami a fasizálódó társadalmi gondolkodásmód előzményeiből és (lehetséges, számunkra beteljesedő) következményeiből is felvillant alakokat, rémképeket (például Rajniss József, Kassai Ferenc). A numerus clausus meghatározta németbarát háború utáni és előtti magyar társadalmi tabló kitüntetett alkotói igényességgel ábrázolja a cselekvési lehetőségek és korlátok arzenálját, a jövőből determinációnak tűnő történelmi alakulástörténet variációs bázisát/szinkron metszetét. Ehhez hasonló elbeszélői visszafogottsággal, amely magával a szelekcióval erősíti az olvasói aktivitást, a közelmúlt magyar irodalmából csupán Szécsi Noémi Kommunista Monte Cristo című regényében (Tericum, 2006) találkoztam; de Závada Pál Idegen testünk című regénye (Magvető, 2008) is hasonló igények mentén íródott. A történelmi detektívtörténet vagy egyenesen a szociokrimi műfaji besorolás tehát nem alaptalan, sőt, bizonyos értelemben jócskán felértékeli a regény élvezhetőségi potenciálját. Persze a hagyományos modern krimi eszköztár megtartásával és szórakoztatni vágyásával.

Tanulni azonban sosem árt. Kondor regényének sikere épp ebben áll: a nagyobb olvasóközönségi igények figyelembevételével vagy annak ellenére – amely nem hajlandó vagy nem tud nagyobb energiákat szánni az olvasásra – becsempészi sorai közé a (történeti, szociológiai, ideológiai) tudás megszerzésének lehetőségét, szimplán az olvasóra bízva annak kihasználtsági fokát. Nem érzem túlzásnak kijelenteni, hogy a regény hozzájárulhat ahhoz a(z irodalmi) tudatosítási folyamathoz, amely már 60 éve késlekedik a magyar társadalomban, miszerint a holocaustnak nemcsak elszenvedői voltunk, hanem aktív részesei is. A cím ekként értése valóban túlmegy a bűnelkövetés és -felderítés műfajszabta határain.

Ahogy egy másik kulcsfontosságú része is a cím értelmezési körét tágítja és a regény erényeit sokasítja: a dialógusokba beleírt korabeli nyomozási gyakorlat, amely a hírszerzéssel karöltve a voyeur-társadalom Monarchiából örökölt besúgóhálózatának interiorizált tényét közvetíti, „a mindenki eleve bűnös, ha mégsem, azzá válik, vagy azzá tehető”-elven :

„– Gyanús nekünk ez a Gordon az amerikai múltjával. Magyar és amerikai útlevele is van. A barátnője meg Londonban él – húzta fel sokatmondóan a szemöldökét.

– Maga szerint ez mit jelent? – kérdezte Nemes.

– Nem egyértelmű? – kérdezett vissza Wayand megütközve, hogy az idős detektív nem tudta magától is a választ. – Könnyen lehet, hogy Gordon amerikai kém.

– Vagy nem – jegyezte meg Nemes.

– Vagy nem – ismerte el Wayand –, de ha nem ellenünk kémkedik, talán rávette a barátnőjét, hogy kémkedjen nekünk Londonban.

Nemes a magánkutató arcát fürkészte, vajon komolyan beszél-e. Wayand szemében azonban nyomát sem látta a viccnek. Komolyan beszélt.

– Nem inkább a hírszerzés dolga ez? Annyi minden azért nem változott nyugdíjazásom óta. Ez Újszászy Istvánhoz tartozik.

– Persze – felelte Wayand. – Viszont szereti, ha előkészítik neki az ügyeket.

– Ez egy ügy?

– Valamilyen szempontból biztosan az – válaszolta a magánkutató.

Nemes egy ideig hallgatott, aztán az asztalra könyökölt.

– És mi van akkor, ha ez az Anna a németeknek kémkedik?

Wayand ezen teljesen megütközött. Megrázta a fejét, annyira nem értette a felvetést.

– Miért kémkednének utánunk a németek?

– Azt én nem tudhatom – felelte Nemes –, de ha Gordon amerikai kém, ennyi erővel Eckhardt Anna a németeknek is kémkedhet.” (Tizennyolcadik fejezet – kiemelés általam: RIP)

Nincs más hátra, mint ajánlani ezt a (tartalmi valóságtartalmától függetlenül) kiemelkedően üdítő regényt, mely korrigálta elődjének nem túl súlyos esetlegességeit, valamint szuggesszív és reményteljes módon teremti meg a magyar krimi 21. századi potenciális (nemzetközi) karriertörténetét.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Egy jó krimiben vagy a bűnügy, vagy a nyomozó személye, vagy a kettő együtt van annyira összetett, és a kapott információ ezekről meg annyira kevés, hogy az egyszeri olvasó ne tudja letenni a könyvet addig, amíg azt nem muszáj.
Egy jó regény meg van annyira részletes, hogy ne akarjunk az általa teremtett világból kilépni.
 
A kettő között feszül némi érdekellentét, hiszen egy virágos réttől senkiben nem vetődik fel a kérdés, hogy „Ki ölte meg Kovács Bélát?”; és egy autós üldözésről olvasva valahogy nekem még sosem jutott eszembe, hogy vajon milyen fák szegélyezhetik az utat?
 
Mégis vannak olyan krimi-írók, akik annyira jól adagolják mindkettőt, hogy szinte ott vagyunk a cselekmények helyszínén és mégsem ásítozunk történésekre várva.
 
Komoly kihívás, amit Kondor Vilmos könnyedén és elegánsan old meg Bűnös Budapest című krimijében, amelyben minden szereplő valóságos, a leírt város tényleg létezett és tényleg kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi is történt.
Ugyan szerintem az író aduja a végén nem igazán ütős, és mérsékelten reális, de ez simán következhet abból is, hogy lényegesen kevesebb kortörténeti tudással rendelkezem, mint ő.
 
„Ne már túl vidám helyen!”, gondolhatta magában, amikor regényének színhelyéül a ’39-es Budapestet választotta.
A lengyel határ menekültektől zsúfolt, Budapesten meg már lazán cenzúrázzák a híreket. Viszont még lehet kávéházakban ebédelni, portások ülnek a kapuknál és a nyilasokat mindenki nagyhangú bohócoknak tartja csupán.
 
A „rendszer” még nem üzemel vasszigorral, de üzemel, és ez elég nyomasztó. Persze a harmincas évek Budapestje nem tud igazán sötét lenni, mert Budapest alapvetően egy jó hely, remek kávéházakkal, ma teljesen idétlennek tűnő nevekkel – Mancika – és rengeteg élettel.
 
Az újságírókat a modorosság árnyéka nélkül emlegetik zsurnalisztaként, a házmesterek mindenkiről tudnak mindent, és egy férfi nem fog egy nőt csak azért tegezni, mert hosszú ideje boldog házasságban élnek.
Van Zsolnay ünnepi alkalmakra, és a hölgyek hosszú szipka végére csúsztatják a cigarettát.
 
A főfelügyelők meg nyugalomba vonulnak ahelyett, hogy nyugdíjaznák őket. Ami persze csak annyit jelent, hogy végre a régebbi ügyeikkel foglalkozhatnak könyvírás címén, és nem újabbakkal kell törődniük.
És persze az egyiküket még Nemes Sándornak is hívják, nem valami Kovács Bélának.
 
Aki kap egy ügyet. Van benne kábítószer, külügyminisztérium és nagyon ellenszenves megbízó, ellenben nulla nyom. Meg egy újságíró. Azok mindig csak bonyolítják a helyzetet.
 
Gordon Zsigmond, az újságíró egy fiatal kollégája ügyében kezd nyomozni, de a végén már Bécsben kérdezget budapesti játékbarlangok után. És keresztezi Nemes ügyét. (Bocsánat, nem tudtam kihagyni).
Mindketten az előző rendszerből hátrahagyott liberális csökevények, fájdalmas múlttal, ami szinte végzetesen ehhez a városhoz köti őket.
 
Egy témájában is mai regényben az újságíró nőnemű lenne, és szolid vibrálás jellemezné a két karakter viszonyát. Itt ellenben nincs igazán viszony, mivel ahhoz elég keveset találkoznak, és nem is ismerik egymást eléggé, és jellemzően a női nemhez vonzódnak.
 
A „Szemtől szemben” ezek szerint nem csak rám volt nagy hatással. A két karakter igazi úriemberként viszonyul mindenhez, így egymáshoz is. Mindig tudják, hogy mit akarnak. Igazi békebeli macsók.
A regényben szereplő nők – a korhoz abszolút hűen – a háttérben maradnak, és csak kevesüknek adatik meg igazán irányító szerep. De talán ezt senki nem sajnálja, amíg ennyire jól mutatnak cigarettaszipkával a kezükben.
 
Akárhonnan is közelítek a Bűnös Budapest felé, mindig „csak” egy érdekes, letehetetlen könyvet találok, ami szinte hibátlan. Nem strandra vagy vonatra, vagy iskolaszünetre, hanem bármilyen alkalommal, könnyen olvasható, szórakoztató könyv.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Sokáig készültem erre a könyvre. Kondor Vilmos Szélhámos Budapestjét kézbe venni majdnem olyan érzés volt, mint amilyen az lehetett a kortárs olvasóknak, amikor Sir Arthur Conan Doyle beadta a derekát és végre feltámasztotta Sherlock Holmest. Mert hiába volt igazán merészen sötét thriller A bűntől keletre, hiába volt korfestően kalandos A másik szárnysegéd és A koronaőr második tévedése, az igazi, egyetlen, halhatatlan Kondor-hős mégiscsak Gordon Zsigmond, és én feltétlenül és mindenképpen róla akartam olvasni. Csak még egyszer.

Gordon, az okos, vonzó és acélöklű noir hős, nem mellesleg újságíró először 1936-ban nyomozott nem is olyan gyönyörű fővárosunkban, a 2008-as Budapest Noir című krimiben. Majd egyre komótosabban és komorabban végiglépdelt még további négy regényen, a Bűnös Budapest, A budapesti kém, a Budapest romokban és a Budapest novemberben címűeken, leélve ezzel további húsz évet, egészen 1956-ig. Közben átlibbent még némely elbeszéléseken – s hozzászoktatta a lelkes és egyre bővülő olvasótábort, hogy minden évben visszatér a könyvesboltokba. Ráadásul az alatt a nem egészen öt év alatt, amíg a pentalógia megíródott és megjelent, darabjai bebizonyították a magyar irodalmárok, kritikusok és átlagolvasók széles tömegeinek, hogy a magyar krimi nem halott, csak fel kellene ébreszteni. No meg, hogy Gordon Zsigmond az egyik legnagyobb sikerrel exportálható hungarikum: hiszen kiváló kritikai visszhanggal került sor a Budapest Noir amerikai, francia, holland, lengyel, német és olasz kiadására.

Ezek után azonban következett a derűre ború: Gordon először csak megöregedett, azután viszont el is tűnt, a szerző ígérete szerint mindörökre. Épp ezért örült meg nagyon minden hozzám hasonló olvasó azt hallva, hogy – többek közt annak a tiszteletére, hogy a legendás első regényből, a Budapest Noirból film lett – a sorozat folytatódik, mégpedig egy előzménykötettel, amelyben Gordon ismét fiatal és verhetetlen.

Nos, akkor ennyi lenne a Szélhámos Budapest? Rajongói vágyak beteljesítése, még egy bőr a rókáról? Korántsem. Egyáltalán nem.

Kezdődik minden azzal, hogy ez az új regény a lehető legkorábbi időpontba viszi vissza olvasóit: a Budapest Noir 1936-jából 1930-ba. Abszolút izgalmas időszak ez, amikor a gazdasági világválság még épp csak begyűrűzött hozzánk, s a mindennapok, erkölcsök, szokások, divatok és körülmények jobban hasonlítottak a hat évvel azelőttire, mint a hat évvel későbbire.

Folytatódik a dolog azzal, hogy ha a Budapest Noir félnehézsúlyú, akkor a Szélhámos Budapest inkább pehelysúlyú vagy harmatsúlyú, tele humorral és iróniával. Könnyed, de nem könnyű azonban. Sőt, egyik fő helyszínének, a korabeli Tabánnak az ábrázolásában néha a korabeli bűnügyi riportázsok önmagában is jeles hangvételének az újrateremtésétől felér egészen Krúdy Gyula somolygósan szuggesztív magasságaiig.

Nem elég azonban a hely szellemének magabiztos és pompás felidézése, kell jó téma is: ez pedig szintén adott. A regény a korabeli svindlervilág mellett meglepő sokszínűséggel ábrázolja a huszadik század első harmadának felfedezetlen magyar melegkultúráját is. A nyomozás, amely egy gyanús hátterű, több névre is hallgató színész és alkusz meggyilkolásával kezdődik, egészen messzire vezet: ahogy azt már a Budapest Noirban is megszokhattuk.

Gordon Zsigmond pedig különösen szeretni való ebben a regényben: fiatal, tétova, otthonában is otthontalan, hazájában is bevándorló. Valóságos kulturális sokként éri a hazatérés Amerikából Magyarországra, az meg még inkább, amikor a főváros (állítólag) hipereurópai egyik feléből átkel a tabáni, megkésetten falusias másikba. Persze, a rajongók újra találkozhatnak az olyan szeretett szereplőkkel is, mint a lekvárbűvész Tata, aki ebben a regényben még a nyomozásba is derekasan belefolyik, ahelyett, hogy – mint más regényekben – a háttérben maradna vagy netán meghalna… De Piri, Gordon első Nagy Nője, saját jogán, ebbe a regénybe teremtődve is viszi a pálmát a szereplők közt – még ha a későbbi korok kedves Krisztináját nem is pótolhatja.

Szóval igazán jó könyv a Szélhámos Budapest. Talán egy picit hosszú itt-ott, de ez Heltai Jenővel is előfordult, amikor ennyire élvezte a világépítést. És persze van még egy baj ezzel a szürke-sárga csomagolású, pompás könyvvel: méretben egyáltalán nem illik a régi öt kötet mellé. Sürgősen ki kell tehát adni amazokat is újra, már csak a gyűjtők kedvéért is. Addig: marad ez az újrakezdés, avagy előzmény, egy jó regény. És a vita, amely innentől kezdve tart majd az olvasók között: ha meg akarjuk ismerni Gordon Zsigmondot, vajon az elsőnek írt Budapest Noirral vagy az elsőként játszódó Szélhámos Budapesttel javallott kezdeni? A vita örök: remélem, a könyv is sokáig kedvenc marad majd.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.

Tavaly nyáron a szilágybagosi Látó-táborban találkoztam Tähti Pullinennel, Kondor Vilmos regényeinek finn fordítójával, aki megemlítette, hogy a Bűnös Budapest-ciklus fordítása közben épp annak az átadása volt a legnehezebb, ami ezeknek a noir-regényeknek az erősségük: a harmincas-ötvenes évek Budapestjének historizáló, szociografikus igényű aprólékos bemutatása, a korabeli Budapest utcanevei fordíthatóságának kérdése. Azok az elemek, amelyektől az olvasó otthon érzi magát a Kondor-regényekben.

Minderre csak azért emlékszem, mert lelkes Kondor-olvasóként – s egykori finn szakosként – kíváncsi lennék, a Budapest Noirral 2008-ban berobbanó, majd utána gyakorlatilag évente újabb és újabb kötettel jelentkező Kondor Vilmos Budapestje, például a Horthy-korszak Magyarországa vagy az ’56-os forradalom eseményei, amelyek összefonódnak a regények bűntényeivel, mit mondhatnak a nem magyar olvasóknak, mennyire működnek önmagukban, jegyzetapparátus nélkül?

A magyar nyelvű hard ­boiled krimi megteremtőjének is nevezett Kondor Vilmos regényeit (amelyekről Miklós Ágnes Kata írt alapos esszét a Helikon 2013/7-es számában „Ez Budapest, nem Chicago” címmel) s elsősorban a Gordon Zsigmond bűnügyi zsurnalisztát a középpontba állító Bűnös Budapest-ciklust nem annyira a történetekért, a rejtélyekért, azaz nemcsak magáért a műfajért szerettem meg, hanem a nagyon alaposan feltárt háttérért és hangulatért, a szemünk előtt lélegző-pulzáló városért. Az egyes regényekben megidézett, aprólékosan rekonstruált Budapest és kontextusa legalább olyan erős főszereplőjévé vált Kondor regényeinek, mint a keményöklű, film noiros Gordon Zsigmond-karakter. (Vagy említhetjük újabb regényei, A bűntől keletre és a Kemény Zsófival közösen írt Értetek teszem főhősét, a Gordonra erősen hajazó Ferenczy Tibor nyomozót is, nem véletlen, hogy a napjainkba átemelt zsánerfigura Budapestje már nem annyira izgalmas, személye leválik a városról, idegenként hat a digitális világ körülményei közepette.)

Kondor keményöklű detektívtörténeteinek tehát van tétjük, ezért sem lehet feledni, vagy teszem azt, keverni egyéb detektívtörténetekkel: Budapest aprólékos leírása emberközelivé teszi a történelmi eseményeket is, hangulata nyomot hagy az olvasóban. Legújabb Gordon-­regényének, A budapesti gengszternek az olvasása közben is úgy éreztem, mintha pl. a kolozsvári Ellenzék 1931-es február 22-i számát olvasnám (amelyben Al Capone magyar származásáról is írnak). Nagyot ugrott Kondor Vilmos, ezúttal nem időben, hanem térben: A budapesti gengszterben elhagyja a várost, s a hard boiled műfaj őshazájába, Philadelphiába kalauzol, hogy megírja a Gordon Vilmos-történetek prequeljét, a 2016-ban megjelent Szélhámos Budapest előtörténetét. Kissé féltem, mi lesz Gordonnal Budapest nélkül, Al Capone és Max Boo Boo Hoff bandájába beépülve, mit tud kideríteni egy olyan gengszter történetéről, amiről mindent is megírtak. Gordon Vilmos amerikai éveiről nem sokat tudtunk meg a korábbi regényekből, de a múltját övező homály/titok jót is tett a figurának. Erről a titokról lebbenti most fel a fátylat Kondor Vilmos, s mivel a gengsztersztori – a krimihez hasonlóan – konzervatív műfaj, mely képtelen lemondani az ok-okozati összefüggésekről, kerekít hát egy jó kis Al Capone nyomába eredő történetet, keretként az 1929-es év Amerikájának szesztilalma, gengszterek közti leszámolások, Al Capone 1929-es letartóztatása, kereszttűzben természetesen a mindenki által elárult, elhagyott fiatal Gordon Zsigmond. S bár a historizáló színek itt is megjelennek, s az utószóval, a Függelékkel, a történelmi háttér felfestésével, a forrásmunkák megemlítésével segíti Kondor eligazodni az Al Capone-történetben járatlanabb olvasót, a húszas évek Amerikájának gengsztertörténete, a felvonultatott zsánerelemek kifogástalan működtetése ellenére – a korábbi Gordon-könyvek ismeretében legalábbis – óhatatlanul veszít erősségéből. S ha korábban azt állítottuk, Kondor regényeinek tétje van, itt igencsak elgondolkodom, mi is lehetett a tét. Az amerikai évek megírását akár a műfaj előtti tisztelgésnek is tekinthetjük, erre utalhat az ajánlás is („Ezt most nem ajánlhatom másnak, csakis David Goodisnak”). De az Al Capone-történetből kiemelt magyar szál (Al Capone és Joseph Saltis/Polák Joe is magyar származású) mentén is el lehetne akár indulni, bár az Amerikába emigrált magyarok története már a műfaji ismérvek miatt sem kerekedhet felül. Izgalmas színfolt, egy olyan többlet, amelyet például a korabeli magyar újságok lapozgatása révén lehet előbányászni szorgalmas munkával (olvasnivaló pedig bőven akad, a korabeli magyar sajtót igencsak foglalkoztatta az állítólag Kapovics Kornél néven Aradon született Al Capone története, több ezres találatot dob ki pl. az Arcanum). Mindennek ellenére hiába lakmározunk a Kilencedik utcánál Phil hot dogos standjánál, ugrunk fel a villamosra a Broad utca sarkán, vagy hallgatjuk ki a magyarul beszélő Polák Joe-ék összeesküvését: Gordon Zsigmond történetét a korabeli Budapest, a hazai környezet tette izgalmassá. Hogy a finn nyelvű olvasóknak van-e város és város közti különbség, azt nem tudom, számomra azonban, ha Gordon Zsigmondra gondolok, mindig ez a dal jut eszembe: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk,/ maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk,/ Itt van a város, vagyunk lakói/Maradunk itt, neve is van: Budapest”.

Kondor Vilmos az a magyar író, aki mindig meglepetést tud szerezni az olvasóinak. És sohasem azt csinálja (és írja), amire a rajongói számítanak. Nem arra gondolok persze, hogy még azt sem lehet tudni, ki is az a Kondor Vilmos, mikor született, mennyi idős, létezik-e olyan állítólag őt ábrázoló fénykép, amelyen tényleg ő látható… Nem. Hanem inkább olyasmikre, mint hogy A koronaőr második tévedése, a szerző nemrégiben megjelent kötete például egy (tervezett) trilógia második darabja, A második szárnysegéd folytatása. Úgy, hogy negyedszázaddal korábban játszódik, mint az első kötet…

A második szárnysegéd – úgy tűnt – az egyik legmerészebb irodalmi vállalkozás, ami csak elképzelhető. Izgalmas történetet, szórakoztató, szépirodalmi értelemben vett kalandregényt írni az 1944-es év Magyarországáról, mégpedig úgy, hogy igaz is legyen (és korfestő, és a történelem iránt érdeklődést ébresztően hiteles), meg fikció is legyen (annak pedig legalább annyira bonyolult, logikus, meglepő és titokzatos, ahogy a világirodalom thrillerszerző profijai csinálják) – „mindössze” ennyi volt az elvárás a regénnyel szemben. Szerintem sikerült is beteljesíteni. Már csak az volt a kérdés, hogyan lehet folytatni ezt a sorozatot és megújítani ezt a receptet. Van-e kínosabb történelmi darázsfészkünk a második világháborús Budapestnél, ahol a Szent Korona is megfordult időben és térben? Létezik-e még egy olyan üres hely a valóságos történelemben, amely olyan jól kitölthető egy kitalált figurával és fikciós eseménysorozattal, ahogyan Wertheimer Miklós és kalandozása beleillett a nyilas hatalomátvétel utáni időszakba?

Kondor Vilmosnak A koronaőr második tévedése írásakor mindkettőt sikerült megtalálnia. Az új darázsfészek a bukáshoz közeledő Tanácsköztársaság Budapestje, pontosabban innen indulnak el az események. Az új főhős, az előző kötetben szereplő fiához hasonlóan szintén Wertheimer Miklós névre hallgató főhadnagy története pedig nem kisebb botrányokhoz kapcsolódik (a tanácskormány működésének anomáliáin túl), mint a korona tervezett eladása, és az 1919 májusában történt hírhedt bankgassei bankrablás. Mindez összekapcsolódik a születő új hatalom elképesztően izgalmas önlegitimizáló törekvéseivel, amely nemzetközi csűr-csavarpolitika a javából, megspékelve sok pénzzel, gazemberekkel, törtető politikusokkal, s (elvétve) hazafiakkal. Aki pedig mindezt elmeséli (sőt, megörökíti, a fiának címezve), egy igazán őszinte, tiszta és okos átlagember (igaz, fontos átlagember) az 1919-es Magyarországon. Méltó arra, hogy az első (vagyis második – hogy is van ez?) Wertheimer Miklóshoz hasonlóan megkedveljük.

A koronaőr második tévedése az előző könyvhöz hasonló, ötletes borító mellett eredeti dokumentumokat is tartalmaz, dedikált fényképet, levelezőlapot, színházi műsort, hivatalos iratokat, melyeket Buzogány Dezső kalligráfus készített, hogy minél inkább elhihessük a Wertheimerek történetét. Én el is hittem… És várom a befejező könyvet: már kötöttem is egy fogadást arra nézve, hogy annak a címében benne lesz a második szó. S reménykedem, hogy e harmadik regényből, melynek a szerző már az utolsó negyedét írja, talán arra is fény derül majd, mi is az a különleges kapcsolat és honnan eredeztethető, amely a Wertheimereket és szakrális uralkodói jelvényünket, a titokzatos Szent Koronát évtizedeken is átívelően összefűzi. Erre azonban nem merek fogadni: várom, hogy újra meglepjenek.

A szöveg utánközlés, az eredeti ITT található meg.